Partok között 2.

5

Nem tudta, miért nyitott be abba a szobába, amibe végül benyitott, de biztosan nem konkrét szándék vezette. Ez a szoba a harmadik volt a sorban. Korábban benézett egy Piramis kazettákat bömböltető csoportosuláshoz, akik igyekeztek oktávban felzárkózni Révészhez, felejthető eredménnyel. András is köztük volt, akinek akkoriban még nem körtére hasonlított a feje, hanem csak arra, ami ténylegesen volt: mitesszerek összefüggő halmazára.
Aztán bekukkantott egy szobába, ahol az osztály szüzei heverésztek az emeletes ágyakon, idegbeteg hangon viháncolva, trécselve az Igazi Szerelem eljöveteléről, és hasonló baromságokról. Ám amikor Márkot megpillantották, elhallgattak mindannyian: és a fiú tekintetüket egy-egy hívogató kéznek érezte.

Ma nem, lányok, gondolta Márk. Ma nem. Ezen az estén maradnak az azúr látomások a fehér lovú hercegekről. Vagy inkább tulajdon kezetek motozása a bugyitokban, lámpaoltás után. De ki is nyalhatjátok egymást, amennyire engem érdekel.
Már szó nélkül kifordult közülük. Felismerte, hogy ingerült, és persze tudta az okát is. Lemaradt. Bekáfolt, kifeküdt, csaknem összepisálta magát, és lemaradt. A csajoknak, akikről délután úgy gondolta, biztos prédák számára, azóta más adagolja az örömöt. Ribancok, gondolta a fiú.
Aztán egy hang szólalt meg a fejében.
(Lehet, hogy azok. Bizony, meglehet. De amit benned érzek, az pedig az önsajnálat, öcsi. Hagyd el. Sosem szorultál rá, most se legyen érkezése)
Márk megtorpant a folyosó közepén, és elgondolkodott. Újdonság volt számára, hogy belső hangokat hall. Úgy tudta, az ilyesmi csak az élénk képzelőerővel megáldott emberekkel esik meg. Ő pedig nem az, ezt tudta magáról. A rajztanára egy alkalommal a pofájába is vágta, egyik munkája értékelésekor. A szemétláda.
Márk sóhajtott, és körülnézett. Kihalt volt minden, az élet az ajtók mögött zajlott. Fülelni kezdett, de eleinte semmi mást nem hallott, mint a neonlámpák zümmögését, és valami méhecskékre emlékeztető távoli zúgást. Rájött, hogy ez a hang a nagy, kőkorszaki Lehel hűtőtől származik, ami ott árválkodott a folyosó végi társalgóban. Márk agyán átfutott a gondolat, hogy keres benne valami harapnivalót, aztán elvetette a gondolatot. Nem volt biztos benne, hogy a gyomra jelenleg képes lenne bármit is befogadni.
Aztán az egyik ajtó mögül valami hang kezdett kiszűrődni: pontosabban, hangok. Egy mély nyögés, egy halk sikkantás. Az előbbit nem tudta azonosítani, de az utóbbi csakis Nóritól származhatott. Épp ilyen hangon sikongatott akkor is, amikor nem is olyan régen vele volt. Amikor láncorgazmust élt át, és összekaristolta a hátát.
A fiúban azonban már nem gerjesztett indulatot mindez. Hosszabb ideig semmi nem volt képes idegesíteni. Tudta, hogy ha csatákban olykor alulmarad is, háborút még sohasem veszített – amit most nem kap meg, behajtja később tízszeresen. Elvégre ő itten az alfahím, vagy mifene. Saját gondolata, akárcsak egy gondolat délután, ezúttal is megnevettette. Csak ezúttal fájt a nevetés, és megijesztette saját, hisztérikus hangja.
Végül, miután lecsillapodott, találomra benyitott egy ajtón. Nem érdekelte, kit talál benn. Csupán annyit remélt, nem a tanárát és a feleségét, amint éppen szeretkeznek.


6

Odabenn sötét volt, de arra egyből rájött, hogy itt sem römiparti folyik. Gátlástalan kíváncsisággal pislantott a két ágy egyikére, ahonnan az összetéveszthetetlen hangok érkeztek: aztán kis híján felröhögött. Osztályuk két oszlopos tagja, Ági és Gábor ölelkezett ott. Ági egy tehéntekintetű, tésztabőrű spiné volt, akinek pattanások voltak a FÜLÉN, és nyomott vagy nyolcvan kilót. Gábor pedig egy nyamvadt kis szemüveges csicska, akiből Márk azt sem nézte volna ki, hogy képes egyedül kiverni magának. Márk azt nem látta, mennyi ruha van még rajtuk, mert magukra húzták a takarót, de nem is érdekelte. Ha pornó érdekelné, átballagna a másik szobába: szebb lányokat is dugnak ott, akik nem bajlódnak holmi takarókkal.
A fiú megérezte, hogy valaki más is van még a szobában. Vajon ki? Miután szeme hozzászokott a sötétséget, körülnézett, és meglátta. Júlia volt az.
Márk annyit tudott róla, hogy az osztálytársnője, de ennél többet nemigen. Vannak, akik látványosan kirínak a nyájból, mert túlságosan fehérek, vagy éppen feketék (mulatságosan, vagy elszörnyesztően), és akadnak olyanok is, akik szürkeséget öltenek, mint januárban a téli ég. Nem egyszerűen szürkének születtek – ők maguk teremtik meg önnön láthatatlanságuk, s burkolódznak beléje. Hát, Júlia ilyen lány volt.

Egy széken ült, és bort ivott. Márk nem látott sokat, de a szagból úgy ítélte, elég sokat tintázhatott már. A fiú tétován ácsorgott, senki nem vett róla tudomást. Az ágyon Ági felnyögött, s Márk látta maga előtt, ahogyan Gábor húsos ujjai ráakadnak a csiklójára. Beleborzongott a látomásba. Gyorsan elhessegette magától, és úgy döntött, számára itt nem terem semmi. Megfordult, s már indult volna kifelé, amikor megütötte fülét a női hang:
- Valaki dugjon meg.
Márk megtorpant. Az ágy felé sandított, bár biztos volt benne, hogy nem Ági szólalt meg. Neki már nem kellett kérnie: az ágy nyikorgásából ítélve Gábor már kezelésbe vette.
Különben is, ez szép hang volt. Ágié pedig többnyire úgy nyikorog, mint egy szélkakas a viharban.
Júlia sötét árny volt az asztal mellett. Márk nézte, s tűnődött. Ritkán fordult vele elő, hogy elbizonytalanodott, ám ezúttal fogalma sem volt róla, mit kellene tennie. Ma este már nincs hová mennie. A többiek vagy kefélnek, vagy vedelnek – node a csajok már mind foglaltak, a piából pedig egyelőre elég volt. Pillanatnyilag széles e világon a legérdekesebb hely ez a szoba, ahol az egyik kacsatojás hágja a másikat, a harmadik pedig olyasmit motyog maga elé, hogy „valaki dugjon meg”.

Hirtelen elhatározással leült egy székre, ami hozzá a legközelebb esett, az pedig reccsent egy hangosat. Júlia összerezzent, és felkapta a fejét. Márk rájött, a lányban valóban csak most tudatosult, hogy ő is ott van a szobában.
Ha tudta volna, elhagyja a mondatából a valakit, gondolta a fiú.
A belső hang azon nyomban válaszolt: - De nagy valakinek a mellénye.
Márk megvonta a vállát. Talán igen, talán nem.
Ránézett a lányra. A homályban nehéz volt elkapnia a tekintetét, ami ráadásul ijedten cikázott, de végül sikerült. És akkor nagyon mélyre pillantott.
Megdöbbentette az a szomorúság és magány, ami áradt ebből a csillogó szempárból. Vad is volt, igen, de mégis inkább űzött és bizonytalan. Márknak kicsit össze is szorult a szíve tőle. Nem ő volt a világon a legérzékenyebb férfi (a rajztanára ezt nem közölte vele, de azért Márk tudta), ám most megérzett valamit, amit addig nem sűrűn. Talán azt, hogy milyen is az élet odaát, a másik oldalon.

Aztán vége lett. A lány elfordult. Egy darabig szótlanul ültek, nem szóltak egymáshoz. Júlia kapkodó, ideges mozdulattal nyúlt a borospohárért, és legurított néhány apró kortyot. Márk különös érzelmi vihart érzett. Valahol közöttük, az alkoholszagú térben.
- Mit is mondtál az előbb? – kérdezte végül a fiú.
Júlia nem felelt. Márk a borosüvegért nyúlt, és meghúzta. A lány nem tiltakozott. Majd megkísérelte kihámozni a lány alakját a derengő félhomályból.
Júlia az a lány volt, aki nem túlságosan szép, de egyáltalán nem csúnya; akinek nincs jó alakja, de túlságosan rossz se. Ám ha a teste olyan volna is, mint egy manökené, akkor sem érdekelné a fiúkat: a szürkeség, ami körülfolyja, kiolt belőle minden nőiességet. Márknak rémlett valami, hogy a lány szülei meghaltak valami autóbalesetben, és most a nagyszüleinél él; de tud-e róla ezen kívül bármit is? Rádöbbent, hogy nem. Júlia olyan volt számára, mint egy lakatlan ház, ami nem bír semmilyen jellegzetességgel – ami mellett bármelyik nap elmehetünk, és sohasem látjuk meg. Jé, ez itt van? Laknak benne? Laktak ebben valaha is?
(Egy ház, ami se nem szép, se nem csúnya, de azért áll, és állja a viszontagságokat is. És, ha nem is fordul meg senki fejében: meglehet, képes volna valaki számára hajlékot nyújtani)
De hát az olyan fiúk fejében, akiket a győztes meccsek után erős vállak szoktak végighordozni a pályán, nem gyakran szokott megfordulni efféle gondolat.
A kérdés azonban ott lebegett közöttük.

- Szóval?
Júlia, nagyon halkan: - Hagyj békén.
Márk gyors mozdulattal átnyúlt az asztal felett, és megragadta a lány kezét. Júlia megpróbált szabadulni, de a fiú nem engedte. Szorítása alatt érez, a másik teste úgy remeg, mintha áramot vezetettek volna belé.
- Mondd ki még egyszer.
Júlia rávicsorgott, és a fiú arcába köpte:
- Azt mondtam, valaki dugjon meg! Most boldog vagy?
A szoba túlsó felén abbamaradt az ágy nyikorgása. Suttogás hallatszott. Aztán újrakezdték. Nyikk, nyekk. Nyikk…
Júlia elsírta magát. Mélyről jövő, fájdalmas zokogással. Márk elengedte a kezét, és hirtelen elszégyellte magát.
A francba is, mit művelsz? Tűnj el innen.

Már egyszerre úgy érezte magát, mint aki eltévedt valami sötét, idegen tájon. Olyan tájon, ahol semmi keresnivalója. Biztos léptei itt elbizonytalanodnak, érintései célt tévesztenek, nincs többé tisztában önmagával. Olyan hely ez, ahol fölcserélődnek a világ pólusai, csönd sikolt némán, és kihalt faj a nevetés. Mégis, jó most itt. Nem olyan nagyon jó, de jobb, mint egyes más helyeken.
(Öleld át) – szólalt meg hirtelen fejében a hang.
Dehogy ölelem. Inkább indulnom kéne innen. Oda, ahol az van, aminek egy osztálykiránduláson lennie kell: jókedv és kacagás hajnalhasadtáig.
(Már miért kéne? Kik mondták ezt? A fény gyermekei?)
A fény gyermekei? Na ne baromkodj. Én…
A hang kérlelhetetlenül folytatta.
(Birka vagy, azok vagytok mindannyian. Neked talán valamivel selymesebb a szőröd. De itt az ideje, hogy körülnézz a karám árnyékosabb oldalán)
Nem, kösz. Én lelépek.
(Nem lépsz sehova. Kinyitod a szemed. És a szíved sem árt. No rajta. Így jó. Egy kicsit még… egy kicsit még nagyobbra)
Idegen hangok. Hangok, amiket még sohasem hallott.
(Figyelj rám, te karám aranyszőrű birkája) – Fejében a hang most valahogy gúnyos volt. Mintha nevetett volna rajta.
Nem. Én nem…
(Figyelj)
És Márk figyelt. Aztán elhatározta, hogy indul. A következő pillanatban pedig átnyúlt az asztal felett, és megérintette Júlia haját.