Barbár lángok: Az út Xwandwardba 1.

Megérkezés Teniterába


A xvand lovag alkonyatkor érkezett meg a falu feletti magaslatra, amely szerényen bújt meg Semenatie határában. Nagyon fáradt volt. Három napja úton volt, amióta Tenikhez közeli őrhelyét lerohanta az ellenség. Most leszállt a lováról, és azon tűnődött, mit is csináljon. Aztán rádöbbent, nincs sok választása: pihennie kell. Nehéz léptekkel elindult hát a völgybe vezető úton, és hamarosan beért a falucska házai közé.
A lovag szíve eltelt melegséggel, ahogy megpillantotta a xwand falusi építészet jellegzetességeit: puritán homlokzatok, hosszú tornácok, redőny nélküli ablakok. A település utcácskája szépen kikövezve, a kertek gondozottak. A templom az errefelé gyakori Tyer-i stílus jegyeit viseli magán. Mindez szülőfaluja, Cantyla képét idézte fel emlékezetében, mely emlékezet már harminc év messzeségébe nyúlt…

Emberrel nem is találkozott, míg be nem ért a főtérre, ahol a községháza is állt. Homlokzatán nagybetűs felírat díszelgett: TENITERA VÁROSÁNAK ÖNKORMÁNYZATA. A lovag ezt olvasván némileg elcsüggedt. Az efféle hivalkodó túlzások nem vallottak a xvandokra. A szmatánok szokták legutolsó eldugott falujukat is város elnevezéssel illetni. Ez a falu nyilván azon számos település egyike, melyek xvand lakosságát a legutóbbi norvszorv betörés alkalmával elhurcolták, és azután szmatánok költöztek a helyükre. A szmatán ugyan baráti nép, de a lovag sosem bízott meg teljesen bennük.
Észrevette, hogy sokan figyelik. Nem tetszettek neki az emberek pillantásai, de úgy döntött, nem vesz róluk tudomást. Inkább körülpillantott, hol pihenhetne meg. A főtér északi szegletében felfedezett egy kétemeletes fogadót, amelyet a Sylvana-i herceghez címeztek.
Hát, a herceg már aligha segít rajtunk, gondolta a lovag. Pedruercia egykori ura most alighanem Formia vagy Ondero börtönében sínylődik.
A lovag odavezette lovát a fogadóhoz, és kikötötte az előtte magasodó kerítéshez. Kissé távolabb, egy póznán észrevett valamit, ami talán egy hirdetés lehetett. Odasétált, hogy kielégítse kíváncsiságát. Valóban plakát volt, nagy vörös betűkkel harsogó:

ESTE 9 ÓRA UTÁN KIJÁRÁSI TILALOM!
A teniterai elöljáróság rendelete.

Néhány másodpercig eltöprengett, mi lehet a tilalom oka, aztán megvonta a vállát. Bizonyára elszaporodtak a farkasok a környező erdőkben, és beszökdösnek a városba.
Visszasétált a fogadóhoz, és felnézett a bejárat felett díszelgő cégérre. Egy kakast formált, és nem tűnt mesterműnek. Biztonyára egy helyi ezermester remeke, gondolta, aztán belépett az ajtón.
Orrát egyből megütötte a jellegzetes kocsmaszag. A pulthoz sétált, és meglepetés nélkül tapasztalta, hogy a helyiségben síri csönd támadt. Hiába, ezek itt nem mindennap látnak Xvandiából érkezett harcosokat.
Egy pohár bort kérek – szólalt meg a lovag mély, kellemes hangján, amelyből nem érződött a testét-lelkét megülő fáradtság. A kocsmáros, aki jellegzetes szmatán ruházatot viselt, kíváncsian nézett rá.
- Milyet kérsz uram? – kérdezte némi alázattal, xvand nyelven. – Nurvori vörös megfelel?
- Tökéletes lesz – felelte a lovag szmatánul, amivel láthatóan meglepte a kocsmárost. – Hozd ki kérlek az asztalomhoz.

Ezzel megfordult, és leült egy közeli asztalhoz. Tudta, a csapos most az oldalán lógó kardját figyeli. Nem mindennapi darab, valóban. Vergai kovácsai készítették, jó ötven éve. A fegyver jó pár norvszorv harcos fejét vette már.
A férfi leült, és megvárta, amíg kihozták a borát. Belekortyolt. Igen ízletesnek találta, különösen ha arra gondolt, hogy egy darabig aligha fog nurvori bort inni. A várost és vidékét ugyanis az elmúlt hetekben elfoglalták Vypia seregei, elvágva a délnek vezető kereskedelmi útvonalakat.

Lassan kortyolgatott, és megpróbálta végiggondolni, hogyan tovább. Először is aludnia kell egy keveset. Erre a célra ez a fogadó megfelel. Másnap pedig elindul délre, Chulctia felé, megkerülve Romoggen végtelen hegyvidékét. Rövidebb lenne, ha átvágna a Neggol-i hágón, de ezt nem merte megkockázatni. A térképeken az a vidék fehér folt, és nem véletlenül. Az évszázadok során számos xvand és szmatán sereg próbálta behódoltatni ezt a területet, de az expedíciók szinte mindegyikének nyoma veszett. Kevés túlélő tért vissza, azok is szánnivaló állapotban. Legtöbbjük elképzelhetetlen borzalmakról számolt be megtört hangon, melyek Romoggen erdőiben estek meg velük. A lovag tehát elképzelhetetlennek tartotta, hogy egymagában keresztülvágjon ezen a vidéken.

A chultiai úton mindenesetre egy héten belül eljuthat Xvandwardba, a birodalom fővárosába. Hogy azután mi lesz, azt nem tudta. Kapcsolatba kell lépnie az uralkodóval, ha más még nem tette volna meg. Ha a birodalom nem tesz ellenlépéseket, a norvszorvok sikerrel befejezhetik Tenik ostromát, onnan pedig, már csak egy lépés a tengerpart…
- Elnézést, uram. Leülhetek?
A lovag felpillantott. A kocsmáros volt az, de nem nézett a szemébe, hanem a kardját méregette. A lovag bólintott, és a kocsmáros leült.
- Amasra vagyok, tisztelettel – mutatkozott be a férfi. – Nem akarok tolakodó lenni, de furdal a kíváncsiság, mi járatban lehetsz errefelé. Jó egy éve nem láttunk errefelé xvand harcost.
- Nem vagy tolakodó, barátom – felelte a lovag. – Cantylai Volvand vagyok, és a xvand király szolgálatában állok. Pár napja még egy Tenik-i határőrség parancsnoka voltam. De történtek bizonyos események.
- A kocsmáros szája nyitva maradt a döbbenettől. – Csak nem bekövetkezett Vypia támadása?
- De bizony – Volvand kinyújtóztatta hosszú tagjait az asztal alatt, és végighordozta tekintetét az ivón. Mostanra minden jelenlévő az ő beszélgetésüket figyelte. – Négy norvszorv hadtest tört be a határőrvidékre, és egy éjszaka alatt bekerítették Teniket. A város valószínűleg még tartja magát, de mielőbb el kell jutnom a királyi udvarba, hogy segítséget kérjek. Seregeink száma itt nem elégséges. A ti felkelőitek pedig már hónapokkal ezelőtt a pedruercek sorsára jutottak.
Amasra értetlenkedve nézett a lovagra.
- Mi lett II. Mardin király csapataival, amiket Iparia ellen küldtek?
- Nem is tudjátok? – kérdezte a lovag meglepetten, szétnézve a kocsmában. – A csatát elvesztették. Észak-Szmatániát Vromnel császár bekebelezte. II. Mardin kezén csupán Krenna maradt, de Vypia azt is egy ideje blokád alatt tartja.

A kocsmában izgatott moraj tört ki, Volvand pedig azon tűnődött, hogyan lehet, hogy errefelé ilyen lassan terjednek a hírek. A szmatán mindig is zárkózott nép volt, de ez nem magyarázat. A valódi ok alighanem az lehet, hogy a norvszorv blokád miatt a falucskát elkerülik a kereskedők, akik hagyományosan a friss híreket szállítják. A tájékozatlanság azonban könnyen végzetes lehet.
- Látjátok most már, mi járatban vagyok erre. Éjszakára szeretnék itt megszállni, reggel pedig indulok Xvandwardba, a déli úton. Magas még a vám, melyet Lacté uzsorásai szednek?
Amasra elmosolyodott, meglehetősen keserűen.
- De még mennyire, uram. Azok a népek Chulctiában ugyancsak elszemtelenedtek.
Volvand bólintott.
- Sebaj. A szállás dolgában akkor megegyezhetünk?
A kocsmáros buzgón bólintott.
- Hát persze. Van odafönn ágy elég. Manapság amúgy is ritkán akad vendégem.

Azt vettem észre, gondolta a lovag.
- És mennyi az ára, barátom?
- Huszonnyolc aranytasu lenne, uram.
- Méltányos ár – biccentett lovag, és Amasra markába nyomott harminc aranyat, majd némi habozás után még tízet.
- Csutakold le a lovam, és hajnalra készíts nekem kiadós reggelit. Most megyek, és lepihenek.
- Ahogy óhajtod – Amasra a lovaggal együtt felállt, miközben pillantása ismét Volvand vergai acélból kovácsolt kardjára siklott.

Ekkora egy kellemetlen, lihegő hang szólalt meg a hátuk mögött.
- Uram… lovag uram…
Volvand megfordult, és szemügyre vette a jövevényt. Mocskos, ápolatlan emberke volt, és a lovag nyomban tudta, hogy foglalkozására nézve tímár. Körbelengte a maró savakkal cserzett állati bőrök bűze, arcán pedig a lépfene után maradt jellegzetes hegek éktelenkedtek.
- Uram… mi itt… hálásak vagyunk neked, miként egész Xvandiának, hogy eddig megoltalmazott minket a norvszorvoktól. És… - A tímár érdes, recsegő hangon beszélt, szinte lihegett. A lovag igyekezett kitérni bűzös lehelete elől, keze pedig más számára alig észrevehetően a kardja felé tévedt.
Amasra láthatóan feszélyezve érezte magát, nem akart összetűzni egy helybélivel, aki nyilván törzsfogyasztó itt, de szállóvendégét is óvta volna a kellemetlenségtől. Volvand észlelte ezt, és intett a kocsmárosnak, hogy minden rendben. Az megkönnyebbülve távozott, egyenesen az emeletre, hogy előkészítse a szobát a lovagnak.
Közben a mocskos kis tímár folytatta:

- Tudjuk milyen fontos a küldetésed, és pihenésre van szükséged, ezért felajánlom neked a lányom szolgálatait éjszakára.
Volvand hitetlenkedve meredt a tímárra, aztán eszébe jutott, hogy ajánlatában voltaképp semmi meglepő nincsen. A szmatán vendégszeretet eme sajátossága ezen a vidéken nagyon is természetes. A lovag ajkába harapott, és mérlegelte a helyzetet. Hetek óta nem volt nővel, és jólesett volna egy szeretkezés, mielőtt nyugovóra tér. Másfelől, ijesztette a gondolat, hogy a lány akárcsak egy kicsit is hasonlíthat az apjára. Akkor inkább választaná az egyedüllétet.
Végül halkan megszólalt:
- Egy óra múlva küld fel a lányod. Aztán majd meglátom, szeretnék-e vele hálni. – Tudta, hogy szavai alighanem sértőek egy vérbeli szmatán számára, de a lovag túl elcsigázott volt ahhoz, hogy törődjön ezzel.

A tímáron azonban nem látszott, hogy zokon vette volna a választ. Elvigyorodott, és valamiért nem tetszett Volvandnak, nem csupán a sárgult fogak miatt. Aztán fáradtsága ezt az érzést is elűzte.
- Hát persze uram. Küldöm… - recsegte a dögletes bűzű emberke, és kioldalgott a kocsmából. Volvand egy darabig tűnődve nézett utána, aztán elindult a lépcsőn az emeletre, hogy Amasra megmutassa a szobáját.