Rögtönzés a ponyva védelmében

Mottó: „I wanna be a paperback writer"


Alábbi írásom NEM történet, hanem amolyan esszé, néhány gondolat az írásról, azon belül is a ponyvairodalomról.


Sok minden változik, de bizonyos dolgok nem: a „polgár”, aki a buszon vagy az orvosi váróban Vavyan Fable-t, Lőrincz L. Lászlót vagy Robin Cookot olvas, lelke mélyén nem hiszi el, hogy amit a kezében tart, ugyanolyan munkával készült, mint az a szék, amin ülve olvassa. Részben azért, mert ez persze nem is így van: elvégre az írás nem olyan, mint a favágás, vagy az ácsmesterség. Valahol minden munka kreativitást kíván, de az ún. művészeteknek ez lényegi sajátja. Hogy csak az írást vegyük: nem egy anyagigényes foglalatosság. Nem kell hozzá más, mint egy írógép vagy szövegszerkesztő, és az író agya és idegrendszere. Mivel elég sok sikeres és gazdag író forog a világban, természetes, hogy ez gyanakvást szül: játéknak tűnik az egész, és a polgár azt mondja: könnyű úton könnyű siker. Ám egy írónak kevés eszközzel egy egész világot kell felépítenie, emberi életeket és sorsokat. Le kell bilincselnie műve befogadóját, ki kell szakítania hétköznapjaiból, elvinnie más földekre, világokba. Lenyűgöző varázslatokat kell végrehajtania. Mennyivel könnyebb ez, mint felépíteni egy házat?

Ám ez efféle okfejtések nagyjából olyanok, mintha nyilakkal lövöldöznénk egy láthatatlan almára. Az írás olyan munka, amelynek vonzerejét éppen titokzatossága adja – mind az írónak, mind az olvasónak. Az utóbbiakban olykor felmerül, az író honnan veszi mindazt, amit leír, de erre az írónak sincs erre válasza (kivéve ha tudja, ötleteit lopta valahonnan). Egy-két dologról talán tudja, de hogy mindenről? Ugyan. Az csak úgy jön. Igen. Csak úgy. Esetleg felbukkan álmaiban.

Néhány mesterségre születni kell. Az írás ezek közé tarozik. Az író attól író, hogy írónak született – és vannak köztük jók és rosszak is. Ez kicsit furcsa, hisz például született rossz tanárról nem hallani, de mégis így van. A rossz írók többsége előbb-utóbb belátja, hogy kár erőltetni, ami nem megy, és teljesen felhagy az írással, vagy csak a fióknak irogat tovább. Ha mást nem is, önmagát kielégítheti fantáziájának terméke. Az íráshoz mindenképpen szükségeltetik képzelőerő, de nem feltétlenül rengeteg: a nagy fantázia nem tesz automatikusan jó íróvá, és kis képzelőerővel megáldott emberek is írhatnak kiválóan. Vessük össze például P.S.Lovecraft és Somerset Maugham írásait: Lovecraft a múlt század egyik legkivételesebb fantáziájú embere volt (talán J.R.R. Tolkient leszámítva), ám írásai elég hatásvadászok, mondatai hosszúak és esetlenek, zsúfoltak és hosszú távon fárasztóak – mint ez a mondatom. (Bram Stoker Drakulája is hasonló cipőben jár: iskolát teremtett, ám az alapmű igencsak csapnivaló fogalmazvány). Maughamre azt mondták, kiváló író, ám szinte semmi fantáziája nincs: ez valahol igaz. Szereplői többnyire ugyanabból a társadalmi rétegből származnak, és szinte mindig ugyanazokat a dolgokat művelik. De amikor végigolvasom egy művét, ritkán bánom meg hogy megtettem, még akkor is, ha nem szólt semmiről. Mert Maughamnél az utazás a fontos, nem a megérkezés.

Ettől függetlenül ezek mind jó írók voltak: a nagy képzelőerő és a kiváló íráskészség a műalkotás két pillére, ám (némi túlzással) ezek közül egy is megtartja a felépítményt, ha jó vaskos. Ha mindkettő az, akkor jöhet létre a remekmű.

Mint említettem, az írás munka, méghozzá nem is könnyű – ennek megfelelően komolyan kell venni. Olyan foglalatosság, amelyben a legerősebb az író önmagával szembeni elvárása. Nehéz elkezdeni, és gyakran még nehezebb befejezni. Gyakran kell megállni, álmodni, depresszióba esni és (ha él vele az ember) cigarettára gyújtani. Az igaz, amennyiben az író elcsesz valamit, könnyebb kitörölnie a hibás szövegrészt, mint a kőművesnek lebontani a csálé kéményt. De a hibákat kijavítani nem kevésbé keservesebb.

Ritkán fordul elő, hogy egy írás befejezésekor elégedetten firkantja az író a végére: VÉGE. Ez nem is meglepő. A búcsúzásban nincs semmi boldogság.

Az írás az agy és a szív munkája. Ez egyszerre mámorító, kimerítő és elbizonytalanító. Előfordul, hogy az író úgy alszik el, ő a legtehetségesebb ember a földön: aztán azzal a megnyomorító érzéssel kell, hogy amit csinál, szart sem ér, legszívesebben elégetné a kéziratait, és elmenne tanulni könyvelőnek. Ezt bizony meg kell szokni. Ha az ember ír, két világ között ingázik: a között, amiben él, és aközött, ami teremt éppen. Látszólag rövid az út, de a lélekben tesz néhány cifra kanyart: nem csoda, ha az írói szellem árokba borul olykor.

Ennyit erről. Oldalakat tölthetnék hasonló filozofálással, de felesleges. Ideje szűkebbre témára kivenni a lasszót.

2

Mi is az a ponyva? „Népszerű irodalom”? Szenny? A „McDonalds burger irodalmi változata”?
Gyakran beszélgetek emberekkel, akik Márai Sándort meg Günther Grass-t olvasnak, és lenéző mosollyal szólnak a „ponyváról”. Alighanem igazuk van. Márai és Grass jók. Mélyek. Még olvasmányosak is. Társadalmi, meg korképet adnak, meg ilyesmi. Alighanem aktuálisak. Bár van már aktuálisabb is. És most nem a Bridget Jones naplójára gondolok.

De ha valaki azt mondja, Balzac jobb író volt, mint Stephen King, az téved. Nem volt jobb. Balzac megrajzolta a 19. elejének polgári társadalmát. King regényeiben ugyanígy végigkövethetőek Amerika társadalmi változásai a 60-as évek óta eltelt évtizedekben. Jó példa erre Atlantisz Gyermekei című könyve. Akárcsak Balzac, King is majdnem olyan szociológus, mint író. De nem ettől jó, amit ír. Hanem hogy finom mártássá képes összekeverni a sok féle alapanyagot és fűszert, amit belead a műveibe. És ez Balzacnak sem mindig sikerült.

Ian McDonald a következőt írta A Fejek Forradalma című munkájában egy Beatles-dalról: „egy Debussy-darab és a Stawberry Fields Forever meg a hozzá hasonló dalok közötti fő különbség nem a kifejezés igényében keresendő, hanem a színek tartományának tágasságában, a megformálás tökéletességében”. Úgy vélem, ez a tétel alkalmazható a prózára is. Ha egy ponyvaíró nem is olyan gazdag stílusban és tökéletes megformálással ír, mint „komoly” társai, attól még lehet művészet, amit csinál.
Claire Kenneth és Daniel Steel más lapra tartozik.

Vannak kifejezetten káros ponyvák. A Bridget Jones naplóját ezek közé sorolnám, a „singli” divat elterjesztése szerintem ocsmány (és jórészt gazdasági indíttatású) manipuláció. A Harry Potterrel semmi gond.

De még mielőtt teljesen félresiklatnám a témát (bár eddig is össze-vissza kalandoztam), összefoglalom, szerintem milyen a jó ponyva:
- nem érzelgős
- tömör nyelvezetű
- nem moralizál
- nem rág szájba
- a lelki folyamatokat lehetőleg „tárgyiasítja”
- humoros
- szellemes, ”álbölcs” gondolatmenetek dúsítják
- a közhelyeket új köntösbe öltözteti
- jól kimért szerkezetű
- megfelelő tényanyagot vonultat fel.

A felsorolás természetesen esetleges, az utolsó ponthoz még annyit fűznék hozzá, hogy Arthur Hayley meg Michael Crichton óta igencsak megnőtt a jelentősége. Persze, egy írónak nem kell eldobnia egy amúgy jó ötletet, csak azért, mert olyan miliőben játszódik, amiről nem tud semmit: végezzen el egy kis anyaggyűjtést, és ami még fontosabb, tanuljon meg meggyőzően hazudni.

A ponyva célja természetesen: szórakoztatni. De ne nézzük le annyira az embereket, hogy azt gondoljuk, többségük számára a szórakozás nem jelent „elgondolkodást”. Elgondolkodni bármin. No nem túl mélyen. Ha a „komoly” irodalom élvezését a búvárkodáshoz hasonlíthatjuk, a ponyvaolvasás inkább vízisízés. Az olvasót nem önti el a mélységi mámor, ám ha talpon marad, és elég sebesen siklik, nem harap a seggébe cápa.

Persze ponyvában is lehet búvárkodni – és ponyvát is érdemes többször újraolvasni. Ez nem csupán azon múlik, milyen mesterségbeli tudással van megírva. Hosszú távon a tartalom fontosabb, mint a forma.

„Ez a fickó csak a pénzért ír!” – mondogatja a nép, aztán beáll a sorba, és megveszi az illető könyvét. Na igen. Mint mondtam, az írás is munka, a kész mű produktum, és ki ne abból pénzhez jutni, amit a hivatásának tart? Persze nem kell ezt idealizálni. Aki csak a pénzért ír, annak megjelenhet egy-két sikeres könyve, de hamar érezhetővé válik a Szív hiánya. Hosszú távon csak az lehet sikeres író, aki szeretettel és alázattal ír, megbecsüli a saját munkáját, és nem kezeli le az olvasóközönséget. Ha a magyarországi helyzetet nézzük, van ok az optimizmusra: a kilencvenes évek ponyvaáradata már a múlté. A könyvkiadás helyzete javult, az olvasók igényessége is megnőtt. Állítólag. Egyszer így láttam, és annyira el akartam hinni, hogy azóta sem gondolom másképp.

Még néhány szót a közönség elvárásairól: ha egy ponyvaíró első munkái eltalálnak egy célközönséget, az remek. De a „kicsit más, de nem gyökeresen” mutatványát bizony még jó darabig ismételgetni kell, ha olvasóit meg is akarja tartani. Akárcsak a popzenében, sőt a filmiparban, csak a legtehetségesebb alkotók tudják ezt a helyzetet feloldani. Ha a Termitátort egy esetleges 4. részben Woody Alan játszaná, lehet hogy jót röhögne rajta a közönség. De valószínűbb, hogy elgondolkodna, mért is adott ki pénzt a jegyre.

Egyelőre ennyi. Tudom, írásom nem túl következetes, szinte minden mondata vitatható, de hát ez a lényeg. „Történeteket írj, ne okoskodj” – mondanám magamnak. De talán akik szoktak írni, azokat is foglalkoztatják néha ilyen gondolatok.

U.i.: Remélem jól írtam le a jó öreg Woody nevét.