Partok között 3.

7

A lány elhúzódott, és még mindig sírva, imbolyogva, felpattant. Az ablakhoz húzódott, szeme dühösen villogott a könnyek párája mögött. Olyan volt, mint egy rémült nyúl, akit csapdába szorítottak.
Márk felállt, és tett felé néhány lépést. Júlia szemei még mindig szikrát szórtak, és a fiú most gyönyörűnek találta ezt a szempárt, ahogyan puhának a homályt, ami körülvette kettejüket. A szeretkező Gábor és Ági hangjai már el sem jutottak a tudatáig.
- Ne bánts – hüppögte a lány. – Miért bántasz? Nem elég, hogy… - Szavai elfúltak. Márk ismét feléje nyúlt.
(Rajta, te birkák királya)
Ne, öreg. Én nem játszok ilyet. Aki nem tud úszni, az megfullad úgyis.
(Igen, de most nem erről van szó)
Hát miről?
A gondolat elúszott. Nem érdekes.
Márk feje kitisztult. Mintha nagy fényesség gyúlt volna benne. Benne? A világban, mindenütt. Júlia szeme verte vissza a fényt, a könnyek prizmáján keresztül.
Mert mi a kétségbeesés? Amikor valaki nagyon egyedül érzi magát.

Márk odalépett a lányhoz, és átölelte.
Különös érzés volt. A merev és reszkető test csak lassan engedett fel, és simult a karjaiba. Márk úgy érezte, ez nem miatta van, csupán a lány ügyetlenségéből fakad; olyanokra jellemző ez, akit nagyon régen nem öleltek. Mikor Márk belegondolt, hogy ez akár igaz is lehet, összeszorult valami a gyomrában.
Így hát szorította, ringatta a lányt, aki úgy fél fejjel alacsonyabb volt nála, és türelmesen hallgatta, hogyan próbálja meg leküzdeni a zokogást. Végül sikerült. Júlia teste egyszerre elvesztette dacos merevségét, könnyű lett és puha: olyan törékeny, mint a pillanat, amelyben összeolvadt vele.
Márk eltolta kicsit magától, hogy a szemébe nézhessen.
- Bocsáss meg az előbbiért – súgta, noha nem volt benne biztos, hogy ezt kellene mondania, vagy mondania kéne bármit is. És valóban, a lányba egy pillanatra visszaköltözött a hűvösség.
- Ahogy gondolod. Nem szégyellem, amit mondtam… nem igazán. Te nem tudod, milyen ez.
- De igen.
A lány nem válaszolt, de Márk látta a szemében, hogy nem hisz neki. Miért is hinne? Hiszen hazudik valóban.
(Nem hazudsz.)
Hogy a fenébe ne? Odaát legalább három lány van, akit…
(Az utazás nem megérkezés, barátom. De még azt sem jelenti mindig, hogy arra utazol, amerre szeretnél.)
- Tudom – suttogta Márk, és különös kettősséget érzett a fejében. Hirtelen elhitte maga is, amit az imént mondott, és Júlia kiolvashatta ezt a tekintetéből, mert ezúttal ő maga húzódott a fiú ölelésébe, s így már minden rendben volt.
Márk később úgy gondolta, becsapta a lányt, és szégyellte magát… de a hang a fejében megmondhatta volna neki, hogy néha kényelmesebb szégyellni magunkat olyasmiért, amit el sem követtünk. Kényelmesebb, de minél? Bizonyos igazságok beismerésénél, mondjuk.
A kimosdatott birkák nem mind boldog birkák.
- Júlia?
- Igen?
- Átjössz a szobámba? Ne zavarjuk ezt a két jómadarat.

Márk enyhe meglepetéssel tapasztalta, milyen bizonytalan a hangja. Csak nem fél az elutasítástól? Az ő esetében ez igen különös lenne.
Júlia az ágyra pillantott, ahol Gábor és Ági hallhatóan gyorsuló ütemben haladtak a csúcs felé. Aztán bátortalanul Márk vállára hajtotta a fejét. Alighanem ez volt az a pillanat, amikor a fiú belészeretett.
Megfogta a lány kezét, az ajtóhoz vezette, és kiléptek a szobából. Nem kémlelt körbe, látja-e őket valaki – ha megteszi, Júlia egészen biztosan visszarohan a sötétbe, a piaszagba, mások hörgő sóhajai közé.
Márk ránézett Júliára az éjszakai folyosó ragyogó neonvilágításában, az pedig vissza őrá, őszinte félénkséggel. A fiú nem találta csúnyának a lányt… csak azt érezte, olyasvalaki néz vissza rá, aki réges-régen nem látta a napot.
Elmosolyodott, odahajolt a lányhoz, és megcsókolta. A lány viszonozta… noha épp olyan ügyetlen volt, mint Márk várta. Ajkai mégis kedvesek voltak, lehelete bortól édes, bőre pedig finom. Márk ízlelgette a lányt, akinek szíve halkan felrobbant a mellkasában.
Csókolództak, ott, a zümmögő neoncsöndben.
Csókolództak a fényben


8

- Hogyan történt? – kérdezte Márk, és mosolygott. A többiek egyre kényelmetlenebbül érezték magukat. Tanácstalanul nézték a férfit, akik kevésbé emlékeztek rá, azok pedig enyhe megvetéssel. Ez utóbbiak olyan pillantásokat vetettek rá, mint aki megbolondult.
Miközben András válaszolt, Márk eltűnődött, minek tette fel a kérdést egyáltalán. Ha nem is tudta a választ, olyan erősen sejtette, hogy az már felért a tudással. A körülmények lényegtelenek. Az okok és okozatok csupán maradandó tapasztalatok következményei, melyek úgy kísérik végig az életet, mint az egyes temperamentumok megváltoztathatatlansága… és minden ilyen tapasztalás egy-egy kétélű kés, kezedbe adja magát, és azt mondja: Tessék, vágd fel velem, amit meg akarsz enni. Fordíts, amerre akarsz. Enned kell, s bár boldoggá nem tehetlek, de azért szükséged van rám. Vágj velem, de nem árt tudnod, melyik élemmel próbáld. Az sem mindegy, kibe vágsz… néha egy idegenbe kell, néha abba, akit szeretsz, és olykor csak úgy vaktában, mindenbe. Ha ügyesen bánsz velem, még jól is lakhatsz. Hogy miből? Természetesen abból, amit mások szívéből kimetszel… de még gyakrabban koppon maradsz, és akkor magadat kell megenned. Néha egészben, de többnyire apránként, és valahogy ez még rosszabb. Mert a kín szörnyű. Tudom, ezek nem a legszebb kilátások, de ez egy éhes, éhes világ.

András hangja, távolról:
- Túl hideg volt a víz, és…
Túl hideg. Hát persze. És amit tett, nyilván egyedül tette. Az ilyesmit egyedül teszi az ember. És egyedül még a meleg sem lehet meleg igazán.
Ne hagyj itt.
Ne hagyj itt, mert…
Márk arcán elenyészett a merev, halott mosoly. Végignézett a többieken, akik láthatóan kínban voltak, és kerülték a tekintetét. Márkot hirtelen hideg gyűlölet, lemondással teli düh kerítette hatalmába.
Nézzetek rám. Nézzetek rám, basszameg. Most már nem röhögtök, mi? Pedig milyen mókás volt. Kiröhögtetek, és én veletek röhögtem. Azon a hisztérikus, elcsukló hangon, amin akkor nevet az ember, amikor leplezni akar valamit. Szégyent? Fájdalmat? Na igen. Miattunk kúrt rá, igaz, gyerekek? Igen, miattam is, de szerintem főleg miattatok. Én ugyanis szerettem őt, legalább egyszer. Ti soha rá sem néztetek, meg nem érintettétek. Még az uzsonnászacskóját sem hajítottátok fel az iskolatetőre, sem tréfából, sem gonoszságból.
Tudjátok mit? Amikor szívatnak, az különb érzés, mint amikor meg sem látnak. Mikor úgy érzed, hogy átlapoznak rajtad, mint egy érdektelen újságon. Mert akkor véged. Akkor azt gondolhatod, talán nem is élsz. Ő már közöttünk meghalt, csak mi még nem tudtuk. És most meghalt, ténylegesen, igaziból. És mi öltük meg, tudjátok? Rendben van, ha azt szeretnétek, elviszem én a balhé nagyját, de azért látni akarom a szemeiteket. Látni akarom kurva szemeiteket.

Ám volt osztálytársai nem néztek rá, csak gyűrögették a szalvétáikat, ingujjaikat tanulmányozták. András beszélt, és olykor még arra is képes volt, hogy belenézzen Márk szemébe. Ádámcsutkája ugrált, egymás után szívta a cigarettákat, mint régen (pedig állítása szerint már évek óta leszokott a dohányzásról), de azért a szemébe nézett. Márk valamelyest értékelte ezt, de tudta, Andrásra hárul a legkisebb felelősség ebben az ügyben. András mostanra láthatóan nagymenő lett, aki BMW-vel parkolt be az étterem elé, és briliáns villog az ujján, de húsz éve még ő is csak egy ficsur volt. Helyzete az osztályban alig különbözött Júliáétól.
Júlia.
Mennyire fáj ez a szó.
Márknak hirtelen elege lett az egész színjátékból. Magyarázkodás nélkül felállt, odadobott egy tízezrest az asztalra, és elsétált. A többiek utána kiáltottak, hogy jöjjön vissza, de óhajuk nem lehetett igazán komoly, mivel nem szólongatták sokáig. Márk azt érezte, valójában mindannyian megkönnyebbültek. És hát belátta, így a legjobb mindenkinek.
Csak a hang a fejében, az nem volt képes befogni a száját.
- Ugyan már Márk, gyere vissza. Te voltál az osztály sztárja, nem emlékszel? Mihez kezdünk mi most itt nélküled? Igazság szerint, nem ártott volna, ha van benned egy kis tapintat. Ezért kár volt, öreg, de most már mindegy. Gyere vissza, tépj fel még néhány sebet, tedd tönkre a bulit, miért is ne? Tudod mit? Még a tekintetünk is megmutatjuk, ha akarod. De nem hiszem, hogy igazán akarnád. Szerinted mit fogsz látni benne? Magadat? Júliát? Az egész rohadt, kamaszkori miliőt, amit felcímkéztél, eldobozoltál, és néha megmutattál egy pszichológusnak?

Talán semmit, talán mindezt… de azt hiszem, leginkább magadat fogod látni.
Nem fordult vissza az asztalhoz. Még a kabátjáért sem tért be a ruhatárba.
Dúlt arccal kirontott az étteremből, ahol megcsapta friss, tavaszi levegő. Jólesett, megnyugtatta, de gondolatai továbbra is vadul kavarogtak. Emlékek törtek rá, melyekkel nehéz volt harcolnia. Talán nem is érdemes. Talán nem is tisztességes.
(ne hagyj itt)
(ha itthagysz akkor)
(akkor)
(láttad a szívem ne akarj ne merj)
Márk lehunyta a szemét. Fájt minden, ami eszébe jutott arról az éjszakáról, az ő éjszakájukról. De annál is jobban fájtak azok az emlékek, amiket a rákövetkező napról őrzött.
Be akart rúgni. Határozottan, alaposan. Akárcsak húsz éve, amikor még Kádár atyáskodott az ország felett, hajában nem voltak ősz szálak, és jóval olcsóbb volt a sör. Nem mintha bármifajta nosztalgiát érzett volna. Az, aki egyszer belebújt egy másik ember szívébe, többé nem veszi igazán magára a világot.
Elindult egy éjjelnappali felé. Meg is találhatta, mert egy időre jótékonyan elnyelte őt az öntudatlanság.