-

S nézd, kifolyik a kezemből minden,
a jövőm az, miben nem szabad hinnem.
Úgy tudtam, amit szeretnék, elérhetek,
most látom, ebben csak reménykedhetek.

A reményt kergetve szőttem álmokat vakon,
Nem sejtve, hogy azokat soha meg nem kapom.
Vagy mégis? elérhető lenne?
Isten útja nincsen kikövezve.

Csak hinni kell, hogy mekapom?
Küzdeni, fel nem adhatom?
S az út majd lassan megjelenik előttem,
kezemet fogják, vezetik léptem.

Szabad- e még reménykednem? Nem tudom!
De ezt soha fel nem adhatom
hisz mi űzne létmeben, ha nem a remény,
mi súgná, hogy ott a cél, elérem én.

Tetteimnek csak elmém szab gátat,
azt mondja, akaratod kevés és bágyadt.
Vagy pont azt diktálja, hogy nem lehetetlen,
bármit elérhetek, csak erősnek kell lennem.

Igen, olykor a nehezebb utat kell járni,
nem puha, könnyű párnákra várni.
A nehezebb utat, mely kemény próba lehet,
de megéri, ha meglelelm kedvemet.

S kezem összezárom, megfogom a lehetőségeket,
sarkamra állok, s azt mondom, amit tudok, megteszek.
S egyszer visszanézve majd csak annyit látok, - már várom
csak annyit: kitartás kellett, s hinni magamban, minden áron.