Ha nem akarsz lemaradni:

Értesülj a legfrissebb történetekről első kézből ott, ahol akarod!

BELÉPÉS
REGISZTRÁCIÓ
Legfrissebb történetek:
Egy távoli világban, ahol az idő olyan, mint egy hatalmas, bonyolult kert, létezik egy titokzatos...
Károly, a barna rövid hajú férfi belenézett a visszapillantó tükörbe.<br /> Majd kikapcsolta...
Szűz (és nem annyira szűz) lányok és fiúk áldozati oltáron, kereszten, vesztőhelyen vagy egy...
1986 nyara. A felszabadulás óta először látható vérfarkas a Fővárosi Állat-és Növénykertben!...
A történet egy fantasy paródia, elsősorban az 1920-30-as évek amerikai fantasy szerzőinek...
Friss hozzászólások
Gábor Szilágyi: Akinek ráadásul saját kecoja v...
2024-06-17 07:44
The reál Kagemusha: 18 éves lánynak van egy tíz év...
2024-06-16 17:21
Rémpásztor: Némi irónia volt ebben, valójá...
2024-06-15 22:00
Titti26: Ezek szerint ami neked jó, az...
2024-06-15 00:17
Rémpásztor: Ha neked nem lesz meglepő a vé...
2024-06-14 10:16
Legnépszerűbb írások:
pff
Barbara, Kedves!<br /> A villamoson láttam meg a nevetésedet, mintha csak Te lennél, akkor...
Legnépszerűbb szerzők:

Wulfhörr, az északi

A komor, ólomszürke felhők alatt hullámzó tintaszín fenyves mélyén magányos lovas poroszkált.
A hátas nem a civilizált vidékek beltenyésztett, törékeny lábú csökevénye volt, hanem szívós, félvad barbár jószág. Egy ilyen állat még újszülött csikó korában is képes volt elbánni egy farkasfalkával, hiszen a zord északi vidékeken máskülönben esélye sem lett volna az életben maradásra.
Lovasa szálfatermetű szőke harcos, ki mindössze egy farkasprém ágyékkötőt és térdig érő, bölénybőr csizmát viselt. Köpönyeg gyanánt egy medvebundát kanyarított zabolátlan őserőtől duzzadó teste köré.
Páncélt soha nem öltött magára, a könyörtelen északi vadonban élő barbár törzsek mélyen megvetették azokat a szánni való puhányokat, akik gyávaságból vasruhába rejtezve védték magukat a csatában.
Hátára csatolt tokjában nehéz, rúnákkal ékes pengéjű pallos, melyet értő északi kezek kovácsoltak tökéletesre. Széles, bronzveretes bőrövén pénzes szütyő és csontmarkolatú vadásztőr. Az egyszerű nyereg mögé szíjazva az a kevés felszerelése, amire szüksége volt. Aki ránézett, rögvest tudhatta hogy a birodalom határain túlról érkezett, ahol még nem züllesztette a férfiakat ernyedt rongybábuvá a civilizáció.
Roppant, boltozatos mellkasán régi sérülés nyoma. Népének férfivá avatási rítusa volt, hogy az ötödik nyarukat megért fiúgyermekek mellét apjuk vadászlándzsával döfte át, oly erővel, hogy a súlyos vashegy a hátuk közepén bukkant elő. Ha a kölyök jajszó, élelem és víz nélkül kibírt egy hetet egymagában a vadonban, nemzőatyja kitépte testéből a fegyvert, kiégette a sebet és onnantól a fiú nem volt gyermek többé.
Dél felé tartott, az út java részét már maga mögött tudhatta. Ha minden jól alakul, néhány nap múlva csengő érmék üthetik brutális erejű markát.
Hirtelen megreccsent egy száraz ág, és az éber, harcedzett ló veszélyt szimatolva felhorkant. Wulfhörr, az északi résnyire szűkült szemekkel, gyanakodva futtatta végig jégkéken villanó, metsző pillantását a környező fákon.
Halk szisszenés hallatszott, s a barbár erős keze szemmel követhetetlen gyorsasággal kapott a levegőbe. Nyaki ütőerétől alig egy ujjnyira, röptében állította meg a nyílvesszőt, melyet a fák sűrűjéből küldött útjára alattomos, gyáva ellenfele. Megvetően szétmorzsolta a szakállas hegyű nyilat. Így, hogy lelepleződött ocsmány ármánykodásuk, az orgyilkosok kénytelen-kelletlen előléptek rejtekükből. Tucatnyinál is több, bűzlő rongyokba öltözött, rothadó fogú útonálló vette körül az északit, kezükben csorba, rozsdás kardokat, bárdokat és vasszegekkel kivert bunkókat szorongattak. Hármójuknál repedezett íjak voltak, cseppet sem hajaztak ezek a játékszerek az északi barbárok mesterien elkészített fegyvereire, melyek egyetlen lövéssel képesek voltak csontszilánkokká és vérfelhővé robbantani az erdei bölény vaskemény koponyáját.
– Mostan meghalol! - vartyogta az egyik, embernek alig is nevezhető haramia, csonka, fekete fogai közül nyálat frecsegtetve.
– Hehehe, belezzed ki a sárga hajút, Görényarc! - ugatta-viháncolta egy másik emberkorcs.
Vezérük, akinek fertelmes pofája valóban némi hasonlóságot mutatott az említett állattal, meglendítette rászáradt vérfoltokkal borított, ósdi csatabárdját.
– Koponyádból vedelem majd a seritalt! – ordította Wulfhörr felé.
Egy szemvillanás, és a söpredék rablógyilkosok, emígyen felbátorodván, mindahányan rázúdultak a barbárra.
Wulfhörr megrántotta lova kantárját, mire a bestia erős hátsó lábaira ágaskodott, s kapáló mellső patája csapásától érett dinnyeként hasadt széjjel az egyik támadó majomszerűen alacsony homloka. A barbár fürgén kivonta tenyérnyi széles pengéjű pallosát, suhintása nyomán vérgejzír szökött a sötét felhőkkel terhes ég felé, ahogy pörögve hullt a fenyőtűk közé Görényarc gyomorforgatóan rút feje. Lovát körbetáncoltatva az északi újra meg újra meglendítette vérmocskos acélpengéjét, görbe, rühes bőrű végtagokat csapva le, ócska fegyvereket törve ketté. Rövidesen csak egyetlen orvtámadó maradt életben, aki látva társai dicstelen, de jól megérdemelt pusztulását, fajtájára jellemző módon rettegve felnyüszített, majd inaszakadtából rohanni kezdett a fák között. Wulfhörr laza csuklómozdulattal elhajította a súlyos kardot, amit sok más férfi két kézzel sem bírt volna felemelni. Az edzett északi acél szélsebesen röppent a menekülő haramia felé, játszi könnyedséggel ütötte át a lapockái közét, hogy csak a fegyver keresztvasa állította meg. A gyilokszerszám egy fenyőfa törzséhez szegezte a nyomorultat, aki azonnal kilehelte sötét lelkét.
A barbár erőlködés nélkül kiszabadította pallosát, majd megtörölte a véres acélt az egyik dögletes szagot árasztó hulla rongyaiban. Felpattant egykedvűen topogó lova hátára és továbbindult úti célja, a hegyek között megbúvó magányos falu felé. Mögötte csak a ronccsá szabdalt holttetemek maradtak, a bőséggel kiömlött vért lassacskán felitta a komor ősrengeteg fekete földje. Varjak gyülekeztek a fák ágain, hogy a döghúsból belakmározzanak.
Fertályóra múltán Wulfhörr már el is feledte az egész közjátékot.


Az út hamarosan egy irtásra ért, Wulfhörr innen már láthatta a szemközti hegyoldalban megkapaszkodó falut. Az egyszerű gerendaházak felett, magasan a hegytetőn, bánatos hollóként gubbasztott egy kisebbfajta kastély. Inkább hasonlított erődítményre, mint nemes várúr otthonára. Az északi ide tartott a baljóslatú rengetegen át, hogy elvállaljon egy jövedelmezőnek ígérkező feladatot.
Egy hete már hogy hírét vette, kardforgató zsoldost keres a kis erdei tartomány ura. Mióta a birodalom északi határvidékét járta, ilyesféle munkákkal kereste meg a húsra, sörre és szajhákra valót.
Midőn a fenyegetően toronyló hegyek mögé merült a nap, vérvörös fénybe vonva a tájat, Wulfhörr letáborozott egy rákosan burjánzó, halódó fa tövében. Sötétedés után egy ízben mintha vérfarkas árnyát látta volna a közelben settenkedni, de egyetlen vérfagyasztó üvöltéssel menekülésre késztette az éjszaka eme férgektől hemzsegő bundájú rémfajzatát.
Reggelre kelve felkerekedett, bekebelezte ami étele még megmaradt, s meg sem állt, míg a faluba nem ért.
A település talán ha két tucat faházból állt, a fogadó és a templom voltak az egyedüli kőépületek. Wulfhörr nem tudta ránézésre megállapítani, kinek szentelhették az utóbbit. Nyilvánvalóan valamely szánalmas és gyenge birodalmi istenségnek, akit a puhány civilizált népek imádnak. Együgyű pórnép bámulta szájtátva a barbárt, az álmélkodástól nyáluk is kicsurrant. Wulfhörr ügyet sem vetett a baromszerű falusiakra. Megszokta már a jogos csodálatot, hisz nem mindennap láthatnak a birodalom bávatag alattvalói igazi északi harcost.
Mennydörgő morajjal kordult meg a gyomra, mivelhogy aznap még alig evett valamit. Legelébb tehát a fogadó felé vette az irányt. Lovát kipányvázta egy roskatag kerítéshez, majd a jobb napokat látott épület bejáratához lépdelt. A félig szétrohadt cégéren felirat, a girbegurba betűket Wulfhörr a szokatlan erőfeszítéstől gyöngyöző homlokkal egyesítette szavakká. Alig telt belé néhány ezer szívdobbanásnyi idő és már a teljes szöveget megértette. - Döglött Nomád - mondta ki hangosan. A birodalom hírhedten rossz viszonyt ápolt a kelet felől rendszeresen rátörő nomád törzsekkel.
Bentről beszélgetés és csörömpölés hallatszott, szimatoló, büszke orrát nehéz ételszag csapta meg. Az ajtó nem engedett, hiába nyomta-tolta. Bizonyosan kifelé nyílik tehát, nem befelé. A barbár mostanra azonban elveszítette minden türelmét. Ideje hogy megmutassa ennek az elfajzott egértanyának, hogyan is mennek a dolgok a zord és kíméletlen északon.


Wulfhörr egyetlen rúgással beszakította a düledező fogadó tölgyfából ácsolt, vasalt ajtaját. Odabent bűzös félhomályba burkolózó, alamuszi alakok kuporogtak durván összetákolt asztalok körül, a bejárattal szemközti pult mögött mocskos kötényt viselő, hájas, kopasz férfi törölgetett egy kopott fakupát. Vörös hajú, nyeszlett segédje éppen rossz, savanyú bort töltött egy szutykos ábrázatú favágónak. Minden kancsal szempár a belépő barbárra szegeződött, de annak jégkék, tiszta északi tekintetét egyikük sem állta. Igyekeztek apróra összehúzni magukat és belemerülni saját, nyomorúságos és említésre sem méltó üzelmeikbe. A szőke óriás döngő, határozott léptekkel a söntéspulthoz ment, recsegtek talpa alatt a megvetemedett, szurtos padlódeszkák.
– Adj innom, féreg! - morrant a nyüzöge szolga szeplős képébe.
– Bort vagy sört parancsol uraságod? - kérdezte vinnyogva a kehes kreatúra.
Wulfhörr elvicsorodott, alsó szemhéja remegni kezdett. Nehéz volt őt kihozni a sodrából, ám ez az ostoba, répahajú senki mégis elkövette eme végzetes hibát oktalan, nyivákoló hangon előadott fecsegésével.
– HÖÖÖÖÖRRRRRR! – bömbölte a barbár, ahogy két hatalmas keze közé kapta a meggondolatlan bugris rőt, zsíros lobonccal benőtt koponyáját. Iszonyú erővel csapta a pultba, agyvelő, vér, törött fogak és nyálkás kocsonyává préselt szemgolyók terítették be a helyiséget.
Szikrázó szemekkel pillantott körbe, akad-e még itt olyan bolond, aki ujjat húzna vele. A falusiak moccanni sem mertek, egyiküknek fehéres hab verte ki a szája szélét, majd hörögve lefordult a székéről és nem mozdult többé.
A hájas fogadós fürgén egy kancsó bort és egy óriási kupa sört tett a pult épen maradt végére.
– Bocsásson meg nagyuram ennek a szánalmas hernyónak! Parancsoljon, fogyassza egészséggel, a ház vendége! – hebegte, izzadó homlokát törölgetve a savanykás szagú, ragadós konyharonggyal.
Wulfhörr két jókora kortyintással felhajtotta az italokat, majd dobhártyarepesztő hangon beffentett egy jóízűt.
– Húst! – csapott egy ezüstpénzt a félig összedőlt pultra.
A zsíros képű fogadós sebesen vakkantott néhány szót a konyha felé, az északi pedig leült az egyik üres asztalhoz. Jókora pallosát lecsatolta és maga mellé tette, az emberhossznyi fegyver közben mindent lesodort a szomszédos asztalról. Az ott ülő jelentéktelen figura fogvacogva elnézést kért, majd úgy eliszkolt, hogy az egy patkánynak is becsületére vált volna.
Wulfhörr nemsokára gőzölgő, zamatos szarvascombot marcangolt erős, fehér fogaival, széles, szögletes állán zsír csorgott. Ahogy ezzel végzett, foghegyről odavetette a tar fejű hájpacninak: - A kastély. Hogy jutok oda?
A fogadós készségesen útba igazította, majd amikor az északi felállt és távozni készült, még annyit mondott behízelgő szolgavigyorral a képén:
– Térjen be máskor is uraságod, ha erre jár!
Wulfhörr lassan, ráérősen megfordult és mélyen a remegő térdű, elhízott fickó szemébe nézett.
– Wulfhörr vagyok, az északi. Nekem a magadfajta ne mondja meg, mit tegyek. Értesz engem, ugye?
A hordóhasú kezdte felfogni hogy nem érdemes tovább feszítenie a húrt, ha meg akarja érni a holnapot. Sűrű bólogatások közepette motyogott maga elé valami zagyvaságot, ami olyasminek hangzott, hogy "igenuram, igenuram".
Az északi átlépett a pozdorjává zúzott ajtó maradványain, majd megállt a küszöbön, az utcáról beáradó fény élesen kirajzolta izmoktól duzzadó alakját. A derekára akasztott bőrszütyőből egy újabb ezüstöt húzott elő, amit a válla fölött odapöccintett a fogadósnak, hátra sem nézve közben.
– Készíttess új ajtót – szólt, és már ott sem volt.


Lovát odalent hagyta a faluban, majd felkaptatott a kastélyhoz.
A kapunál lándzsás őrök álltak, Wulfhörr szánakozva nézte láncingüket, nyakvédővel ellátott sisakjukat, ovális pajzsukat. Tudta jól, puszta kézzel is szívdobbanásnyi idő alatt törné szilánkokra mindkettejük gerincét.
– Ki vagy és mi dolgod itt? - kérdezte fontoskodva az idősebbik.
– Wulfhörr vagyok és a gazdádhoz jöttem, te házőrző kutya. Kardforgatót keres, amit most már nem is csodálok, ha minden embere ilyen magadfajta semmirevaló korcsfajzat – mondta jeges nyugalommal, ajkain halovány, magabiztos mosollyal az északi.
– Korcsfajzat az a barbár szuka anyád, te bolhás vadember! - üvöltötte a katona, de hangja szűkölő nyögésbe fulladt, amint Wulfhörr acélizmú lába előrelendült, hogy irtóztató erejű rúgással vér-és húskásává zúzza a hígagyú szájhős parányi heréit. A barbár, hogy teljessé tegye a senkiházi játékkatona szégyenletes vereségét, bestiális erejű köpést küldött az eszméletét veszített mitugrász bárgyú képébe, ezzel megvakítva fél szemére.
– Azonnal szólok Cornelius nagyúrnak, hogy megérkezett Wulfhörr, a zsoldos! - tért észre tüstént a fiatalabbik strázsa. Jóféle északi nyálban és saját véres vizeletében fetrengő társát magára hagyva eltűnt a kastély belsejében. Kisvártatva visszatért, hogy elkísérje az óriás termetű barbárt ura színe elé.
A katona a fallal körbezárt udvaron át a szögletes, cseréptetős főépületbe vezette a szőke harcost, majd felfelé egy lépcsősoron. Nem tudván féket vetni a nyelvére, megszólította Wulfhörrt:
– Az északi úton érkezett a faluba, ha nem tévedek. Arrafelé régóta sanyargatja az utazókat az aljas Görénypofa és koszos rablóbandája. Szerencséje Wulfhörr uramnak, hogy nem futott össze a vadonban ezzel a veszedelmes kompániával.
Wulfhörr megvetően csóválta a fejét. Valóban sajnálatosan elsatnyultak ennek az oly nagyra tartott birodalomnak a lakói, ha egy tetves patkányokból verbuválódott gyülevész csürhe is fenyegetést jelent nekik.
– Görénypofa mocskos húsából már a borzok vacsorálnak, ha ugyan a gyomruk ki nem adja magából az ily silány eledelt. Söpredék cinkosai úgyszintén a dögevők számára szolgálnak terített asztalként - közölte az északi az elképedt katonával.
– Görénypofa feje 10 aranyat ér a tartományban, a társaié meg külön egyet-egyet! - felelte az őr.
– Nem tudhattam hogy minden mocskot érdemes felszednem, ami a csizmám talpára ragad – nevetett érces hangon Wulfhörr.
A beszélgetésnek itt vége szakadt, mert közben a kastély nagytermébe értek. A falakon pajzsok, fegyverek és vadásztrófeák függtek körös-körül, a terem szemközti végében súlyos tölgyasztal mögött ült Fulgentius Cornelius, a környező vidék ura. Élete delén jócskán túl járó, büszke tartású férfi volt, látszott rajta hogy a maga idejében nem rettent meg a harctól. Bizonyára északi vér is csordogált az ereiben. Üdvözölte a barbárt, majd hellyel kínálta az asztalnál.
– Hallottam a sajnálatos félreértésről, ami a kapunál történt. Kérlek ne neheztelj az embereimre, errefelé ritkán vetődik el a romlatlan északi vidékek magadfajta szilaj szülötte, az itteni népség ostobábbja pedig nem tudja, kivel nem szabadna ujjat húznia - mentegetőzött az ősz hajú nemes. Wulfhörr kurta bólintással nyugtázta a hallottakat. – Úgy hiszem, a szolgád alaposan eszébe véste a leckét. Szót se többet róla.
– Kedvemre való ember vagy, barbár. Magam sem szívesen szaporítom feleslegesen a szót, ezt a bolond és dekadens szokást hagyjuk csak meg a züllött déli tartományok eltunyult, illatos selymekbe öltöző, férfinak aligha nevezhető piperkőc pojácáinak, akik mással sem gondolnak, csak önös perverz késztetéseik kiélésével, miközben a birodalom egykori dicsőséges napjai lassan végleg elmúlnak, átadva helyüket az általános degenerációnak.
– Igaz – morrantotta helyeslőn az északi. – Mondd hát, mi lenne a feladat.
– Egyetlen leányomat, a szépségéről és ájtatosságáról messze földön híres Aeliát sötét erők ragadták el tőlem, s atyai szívem a bánattól majd' meghasad. Az isteneknek hála nem maradt rejtve, miféle torz lelkű gonosztevők állnak e gyűlöletes szörnytett mögött! Leányom, mint az éjjeli órákban általában, mezítelenül és magányosan imádkozott a Szűz Istennő oltáránál, ami a kastély legfelső szintjén található. Onnét hurcolták viperafészkükbe elrablói, egy gonosz, fekete kőből faragott amulettet hagyva csak maguk után, amit bizonnyal az Aeliával való dulakodás közben veszítettek el. Ezt a jelet viselik ama tiltott kultusznak a megmaradt tagjai, kik éppen ide, a sötét erdővidékre menekültek a birodalmi igazságszolgáltatás elől, amikor fény derült embertelen, hányadék szektájuk vérfagylaló praktikáira. A gyászos éjszakán az őrök egy visszataszító, abnormális démondenevért láttak tovasuhanni az éjféli csillagok alatt, kíméletlen karmai között tehetetlenül vergődő leányommal. Hozd vissza épségben Aeliát! Ha sikerrel jársz, aranyat, míves fegyvert, amit csak kívánsz, választhatsz magadnak kastélyomból.
– Látnom kell a helyet, ahonnan a leányt elragadták - mondta komoran a barbár.
Wulfhörrt felkísérték a szentélybe, ahol a gonosz amulettet megtalálták. A Szűz Istennő fehér márványból faragott szobra uralta a termet, az ügyes kezű művész szemlátomást mesterművet alkotott. Az ágaskodó bimbókkal koronázott feszes keblek, a félig lehunyt szemek, a felső ajkat végignyaló nyelv, a formás combok között játékosan elidőző kecses kezek mind-mind páratlan részletességgel voltak megformálva. Az istennő az ősi hagyományok szerint meztelen valójában volt ábrázolva, ártatlan tisztaságát kihangsúlyozandó.
Wulfhörr, bár általában nem sokra tartotta a birodalom civilizált népeinek gyenge, szánalmas isteneit, elismerően hajtott fejet az emberinél magasabb hatalom e megnyilvánulása előtt.
– Akik csak látták Aeliát, mind úgy tartják, hogy leányom rendkívüli módon hasonlít az istennőhöz – törte meg a csendet Cornelius.
– Azonnal útnak indulok. Mondjátok el, merre találom a pokolból szalajtott démonimádók gyalázatos odúját – jelentette ki nagyot nyelve a barbár.
A sötétség tébolyult szolgái nem is sejthették, de sorsuk már akkor megpecsételődött, amikor az északi belépett a meggyalázott szentélybe.


Wulfhörr a pergamenre rajzolt térképet vizsgálgatta. Semmi kétség, e helyütt tartják fogva az ártatlan szépséget. Két nap alatt ért ide, a magányos és kopár sziklaszirthez, melynek csúcsán undok, nyálkás fekete kövekből emelt torony meredt vádlón a szürke fellegekkel borított ég felé.
Rongyos szárnyú, betegesen nagyra nőtt, torz denevérek keringtek visongva az eszelős gonoszságot árasztó építmény körül. Ilyesfajta lidércfenevad tisztátalan mancsai fonódtak tehát a gonosztett éjjelén Aelia ruhátlan, karcsú teste köré. A barbár mintha keselyűvijjogáshoz hasonló röhögést hallott volna a torony felől.
– Boszorkányság! – köpte utálkozva maga elé, széles, izmos háta lúdbőrözött az eszeveszett galádság mérgező kipárolgásától.
Tégelybe zárt, bölényzsírral kevert kormot vett elő, amivel harci jeleket mázolt arcára és izmos testére. Levetette medvebőr köpenyét, kivonta rúnadíszes, borotvaélesre fent kardját.
Megvárta míg a nap utolsó, sápatag fényű sugarai is megadják magukat a sötétségnek, majd macskaügyességgel elindult felfelé a sziklákon. Északi szülőhazájában már csecsszopóként is képesek voltak a gyermekek függőleges sziklafalakon mászni órákon át, akár fejjel lefelé, tomboló hóviharban is.
Nem is telt belé sok idő, mire felért a borzalmas torony tövébe. Könnyedén megtalálta a bejáratot, amit görnyedt hátú, majomemberhez hasonlító fertelmek őriztek, idomtalan, szőrös mancsukban kétembernyi alabárd.
– Az alvilágban költitek el estebédteket! – hörögte a szörnypofák felé Wulfhörr, amint egyetlen szökkenéssel közibük pattant, s villanó pengéje nyomában romlott, feketés vérözön fakadt. A meglepett pocsékságok makogó kaffogást hallatva próbálták visszatuszkolni felvágott hasukba saját kiontott beleiket, ahogy az északi rendet vágott szétzilált soraikban. Egy sárga agyarakkal teli, nyáladzó állkapocs feléje kapott, ám a barbár lesújtott rá kardja markolatgombjával. Véres takony freccsent széjjel, ahogy a lapos orr csontszilánkjai a deformálódott rémszerzet szűk agyába fúródtak.
Hogy az őröket legyűrte, Wulfhörr csendesen, akár egy vadászó tigris, belopódzott a démontanyára. Az ismeretlen, fényt elnyelő kövekből épített falakon elgondolhatatlan rémségeket megjelenítő domborművek pöffeszkedtek, melyeket nem készíthetett emberi kéz. Felismerte köztük a gonosz amuletten is látott csápos-karmos szörnyűségeket. - A külső síkok tébolya... – suttogta az északi. Undok hangok ütötték meg a fülét, a barbár óvatosan haladt forrásuk felé. Olybá tűnt, mintha valamely gigantikus förmedvény zsigereiben bolyongana. A sötét folyosó parázstartókkal megvilágított, széles csarnokba torkollott. Itt gyűlt össze hát az elvetemült társaság, hogy elmebeteg, elfeledett káoszisteneinek kegyét keresse.
A feketébe öltözött fanatikusok bandáján túl, a terem falához láncolva Wulfhörr megpillantotta a fedetlen testű leányt, aki valóban a kastélyban látott szobor remekbe szabott, életre kelt mása volt. Zord északi vére sebesebben kezdett száguldani ereiben, ahogy szemét legeltette Aelia fenséges, kendőzetlen idomain.
A gusztustalan sokadalomból ványadt, aszott madárijesztő lépett elő, kezében különös, fekete penge, melyből idegen iszonyat miazmás mérge csepegett. Wulfhörr gyanította, eme gazfickó lehet az emberi nemet megtagadni kész szekta főkolomposa. A kopasz, sápatag hullára emlékeztető alak visítva felvihogott. Temetőbűz áradt éjfekete csuhájából, karomszerű ujjával a láncra vert Aeliára mutatott, aki sikoltva próbálta kiszabadítani formás, ifjú testét kegyetlen béklyóiból.
– Ez a leány a Szűz Istennő megtestesülése! Íme, ma éjfélkor felnyitjuk zsenge, szemet gyönyörködtető mellkasát, dobogó, ártatlan vértől csepegő szívét pedig a Csápokkal Kúszó Ősfertelem setét oltárára helyezzük! Igen! Ma megfelelő a csillagok állása, hogy újra e világra idézzük a pokoli káoszfajzatokat a fényt nem ismerő űr szédítő mélységeiből! Ismét eme elmeszaggató dimenziózabálók uralják majd az örök sötétségbe borult földeket, mi pedig, mint igaz papjaik, rabigánkba hajtjuk az emberi faj megmaradt tagjait! Dicsőség az Ezer Szemmel Leskelődő Fényfalónak! – csaholta fennhangon, kifordult szemmel az alávaló ördögivadék.
A félkörben álló káoszhívők egy emberként visszhangozták utána az iszonyú szózat nem emberi fülnek szánt szövegét.
Az alabástrom bőrű, szépséges leány gyönyörű szemébe kiült a rettegés, ahogy az undorító főpap felemelte a fekete meteoritkőből kovácsolt áldozótőrt.
Eddig és ne tovább, gondolta magában a barbár, majd egyszerre kirobbant bensejéből a felgyülemlett indulat.
HÖÖÖÖRRRRRRRR! – bődült el pusztító haragjában Wulfhörr, csataüvöltése erejétől vérsugár lövellt elő a legközelebb álló nyomorék lelkű csuhás állatszerűen hegyes, eltorzult füleiből.
Szeme elé vörös köd ereszkedett, ahogy átvette felette az uralmat a berzerkertéboly. Felkapta az egyik bronz parázstartót és olyan erővel vágta a hányingert keltően ocsmány főpaphoz, hogy annak beszakadt hullafoltos mellkasa. Mire szennyes rongycsomóként a fekete kőpadlóra bukott, már a csuhája is lángba borult. A padlón vér folyt, a kimondhatatlan rémségek termét pedig az égő emberi hús és valami idegen, csillagokon túli szubsztancia orrfacsaró bűze töltötte be. A gyalázatos gyülekezet tagjai fejvesztve próbáltak menekülni, fekete csuháikban botladozva dögzabáló varjaknak tűntek. Az északi őrjöngve osztogatta a gyilkos csapásokat széles pengéjével. Vér és agyvelő fröcsögött a falakra, vér spriccelt a mennyezetre, hogy onnan karmazsinvörös esőcseppekként hulljon alá. Egy démonimádót hosszában szelt ketté a barbár kardja, a fegyver hegye szikrát vetett, ahogy a padló kövébe csapódott. Wulfhörr gerincoszlopokat rúgott porrá, ádámcsutkákat szakított ki puszta kézzel, halálfőszerű koponyákat tiport vöröses-fehéres masszává. Mire zihálva leengedte a vértől iszamós pengét, az egész, emberi mivoltából kivetkezett csürhe döglötten hevert szerteszét. Fekete lelkük, ha volt nekik egyáltalán, sikoltva száguldott a pokolba, hogy jól megérdemelt, örök szenvedés legyen az osztályrészük leköpni való tetteikért.
Aelia érdeklődve figyelte acélos izmú megmentőjét, aki így szólt hozzá tisztán zengő, mély hangján:
– Szenvedéseidnek vége, istennőhöz hasonlatos Aelia! Megszabadítalak láncaidtól és visszaviszlek aggódó atyád kastélyába. Amint láthatod, bosszút vettem a téged ért sérelmeken - mutatott körbe a mészárszékké változtatott teremben.
A barbár nekilátott szétfeszegetni a láncszemeket, melyek végül megadták magukat már-már emberfeletti erejének. A szabadságát visszanyert Aelia pihegve, hullámzó keblekkel simult Wulfhörrhöz, akit megrészegített a bársonyos bőr és a mélyvörös, selymesen hullámzó hajzuhatag érzéki illata.
A mezítelen leány tekintete az őszinte áhítat könnyeitől csillogott, ahogy karcsú, hófehér ujjait végigfuttatta a barbár véráztatta, izzadságtól csillogó, sziklakemény izmain. Amaz roppant karjába kapta Aelia ruganyos testét, akár egy tollpihét, majd fejét hátravetve bömbölő hangon felkacagott.
– Ha! Nyughass, némber. Tudom már, mily kincset kérek atyádtól fizetségemül. Wulfhörr, az északi ágyasa leszel, ha csak rövid időre is! A szerelmes izgatottságtól minden ízében reszkető Aelia hálásan zokogva fonta Wulfhörr izomkötegektől duzzadó bikanyaka köré elefántcsont színű karjait, közben néma köszönetet mormolt a Szűz Istennőnek. 


 

Hasonló történetek
3723
Mephalának tényleg kapaszkodnia kellett, mert olyan gyorsan indult el a sárkány, hogy a szél majdnem levitte. Az íját ki is vitte a kezéből. Mephala a sárkány nyakán ült, és érezte, ahogy a tűz a lábai között járkál. Az két küklopsznak esélye sem volt a két sárkány ellen, szénné égették a őket...
3925
- Miféle lények az orkok? Északon semmit sem tudni róluk.
- Félig értelmes szörnyetegek. Testüket fekete szőr borítja, pofájukat kivéve. Szemeik aprók, sunyik és gonoszak. Foguk a hullaevéshez szokott. Beszélni nem tudnak, de a gesztusokat jól értik és az értelmesebbek megtanulják érteni a nyelvek némelyikét. Der Zlameyan állítólag démonokkal keresztezett orkokat hoz létre mágiával, ezek már félelmetesen okosak is tudnak lenni...
Hozzászólások
Még nincsenek hozzászólások
A hozzászóláshoz be kell jelentkezned

Ha nem akarsz lemaradni: