Ő

Amikor majd beleőrülsz, annyira csak azt várod, hogy Ő írjon neked megint, hogy az Ő nevetését halljad, hogy az Ő szemeiben láthasd a tükörképed. És ezt elveszik tőled, ok nélkül, hirtelen. Sosem fogod feldolgozni. Sosem. Mert az idő, bár enyhíti fájdalmadat, bár elhomályosítja a mélyen benned rejlő érzéseidet, azok újra és újra a felszínre bukkannak, és újra és újra megbolondítanak. Nem számít ilyenkor, hányszor kellett csalódnod Benne, mennyi mindenen mentél keresztül Miatta, és mégsem kaptál semmit… mert neked elég volt, hogy ott volt, neked elég volt, ha át is néz rajtad, de a közeledben áll. Neked elég volt esténként elmerülni az emlékek édes-keserű mocsarában és újabb gyönyörű pillanatokat kitalálni,majd valóra váltani… képzeletben.
És várni Rá. Örökké. Fájón. Reménykedni reménytelenül. Sírva nevetni, mikor rátalál a szerelem, csak nem a te képedben… és neked meséli el
mennyire hihetetlenül boldog. Érezni, hogy kicsúszik a kezedből a zsinór, amivel talán irányíthattad volna, talán magadhoz láncolhattad volna, talán megtarthattad volna… érezni, ahogy ez a zsinór siklik az ujjaid közt, és habár a szíved szakad meg, akkor sem kapsz utána. Nem teszed… mert Ő nem akarná, hogy megtedd. Mert Neki nem kellettél.
Nem kellesz. És hiába áltatod magad, hogy majd eljön az a nap, amikor újra csókol, újra ölel, belül te is tudod, hogy ilyen sosem lesz, hogy sosem fogsz kelleni Neki. Mégis vársz. Mégis remélsz. Mégis sírsz.
Az idő elrohan melletted, emberek jönnek, majd el is tűnnek, és te is élsz. Flörtölsz, csókolózol, szerelmes leszel, szeretkezel… De mikor kipukkan a rózsaszín buborék, csak elenyésző ideig siratod… nem is érted miért.
És akkor megjelenik Ő. Ő, aki eddig is ott motoszkált benned, mélyen, elfedve, aki mindig is hiányzott neked, csak nem vetted észre, elfelejtetted, vagy talán el is akartad felejteni.
Tehát rájössz, hogy még mindig kell. Mindennél jobban, jobban, mint a levegő a fuldoklónak, jobban, mint étel az éhezőnek… jobban, mint amennyire bárkinek is kellhet ezen a világon.     Rájössz, hogy Őt akarod, hogy mindenkiben csak Őt kerested eddig, és hogy minden hibája ellenére, minden sértését elfeledve szeretnél még egyszer, legalább egyszer a karjaiba omolni és összeolvadni vele egy mindent elsöprő, minden érzelemtől forró, perzselő csókban. Tudod ezt, nagyon is jól tudod. De hazudsz. Hazudsz magadnak, hazudsz a barátaidnak, a családodnak, a pszichológusodnak, a naplódnak, a következő társaidnak, hazudsz a világnak, mindenkinek… de közben legnagyobbat csakis magadnak. És titkolózol, és remélsz megint, de csak úgy, nehogy bárki is megtudja.
Szeretsz, de úgy teszel, mintha utálnád, vagy hideg jégcsapként nézel rá,mintha kiveszett volna belőled minden érzelem, régen, évekkel ezelőtt… vagy ami még rosszabb sosem lett volna.
Majd szépen lassan erőt gyűjtesz és közelebb engeded magadhoz a gondolatot, a szörnyű felismerést, hogy akarod Őt. Még mindig, bármilyen szánalmas is. Még mindig nem tudtál továbblépni, hiába élsz azóta mással, máshol, máshogy… Hiába teltek el hosszú évek, hónapok. De mit ér mindez?
Mással élsz, de a tekintete olyan, mint Neki. Máshol laksz, de egyszer megemlítette ezt a helyet.
Máshogy élsz… de milyen élet az, ami Nélküle van? Hogy lehet az ÉLET szót erre a Nélküle való létformára használni?! Hosszú évek… mit érnek, mit, ha mindez csak pár percnek tűnt, még mindig olyan tisztán emlékszel a bőre illatára, a tekintetére, édes ajkaira, ahogy azt a kegyetlen, mindent romba döntő szót formálják: vége.
Mit ér minden, ha Ő nincs veled? És mit érsz te… így… Nélküle… már-már megrögzött hazudozóként? Aki a legnagyobb hibát követte el minden eltelt magányos napon és követi is el, azóta is. Aki nem csak a külvilágnak hazudott, nem csak önmagának, nem csak a szakembereknek, testvéreknek, barátoknak, akik talán aggódtak érte, majd később ráuntak… nem. Hazudott valaki sokkal fontosabbnak is, aki… aki mindezek felett áll. S ez az igazi hazugság, ehhez képest a többi csak ártatlan füllentésnek tűnik. Mert az nem megbocsátható, hogy hazudtál Neki. Neki, akiért élsz, akiért lélegzel,akiért felkelsz reggel… Hazudtál Neki, titkolóztál előtte, elhallgattad az igazságot. És hogy miért?
Gyávaságból. Mert féltél kimondani, hogy szeretlek, féltél kimondani,hogy kellesz nekem, próbáljuk meg együtt ...
De már késő. Ha most elé állsz és mindent elárulsz Neki, azzal romba döntöd azt a visszaszerzési-stratégiát, amit egy életen át csiszolgattál, egy életen át finomítgattál, de sosem akartad igazán használni. Mert tudtad, hogy Ő boldog nélküled, hogy Neki nincs rád szüksége, hogy nem kellesz Neki… És azt a felszínes kapcsolatot, ami megmaradt köztetek, azt mindet lerombolnád ezzel a szóval: Szeretlek. Elveszíthetnéd azt is, ami most a tiéd
Belőle, azt a közömbös ismerőst, akivel köszöntök egymásnak a közértben és kisegítitek egymást némi apróval. Elveszíthetnéd… és a gondolat, hogy ez bekövetkezik, jobban fáj, mint minden, minden együtt véve. Jobban, mint tehetetlenül nézni, ahogy boldog lesz más nővel, jobban, mint érezni, hogy nem érdekled ...
Így hát hallgatsz. Örökre. Hazudsz tovább. Mindenkinek. Remélsz, de már te is réges-rég elvesztetted a remény minden apró kis szikráját is. Majd
idővel újra elhomályosulnak az érzéseid, újra elhiszed, hogy túltetted magad Rajta.
És akkor felhív. Találkozni szeretne veled. A legjobb ruhádat veszed fel, elmész a találkára, ahol megtudod, mennyit küzdött magával, hogy meg merje tenni ezt a lépést. Tinédzserek voltatok, most 90 évesen mindketten őszen és reumásan ültök az őszi fák alatti padon. Azt mondja, szeret. Átölel… megcsókol… és te végre igazán teljes vagy. Boldognak érzed magad és azt hiszed, ez csak egy álom lehet, ahol visszakaphatod Őt.
Mert az is. De sosem fogsz felébredni. Kezdetét vette a végtelen álom, a végtelen boldogságszámodra, Vele. Ami sosem ér véget,de hát hogy is érhetne véget, hiszen halott vagy. A reménytelenség és a várakozás kezdetben megőrjített, megöregedtél és meghaltál. Nélküle, de mégis Vele.
A temetésedre egy vénember érkezik a legkorábban és ő marad a legtovább. Kezdetben zokog,
majd lassan elapadnak könnyei és magába roskadva áll a frissen ásott sír mellett. Nem szól semmit, senkihez. Reszkető, májfoltos kezében egy üvegcse: a szívgyógyszerei. Arca mérhetetlen fájdalmat tükröz, szemében viszont az elszántság mással össze nem téveszthető tüze lobog. Készül valamire.
Elhajítja az üvegcsét és a sír melletti padra kuporodva várja a végső óráját. Két nap telik el. Majd mikor már érzi a halál leheletét deres tarkóján, utolsó erejével csak ennyit mond:
- Reméltem, hogy megbocsátasz egyszer. Mindig is szerettelek. – s a sírhoz fekszik.
Másnap a temetőőr egy halott öregembert talál az egyik új hantnál. Azt hiszi, az alkohol vitte el, és pont ott esett össze a szerencsétlen. Nekiveselkedik, hogy elvonszolja onnan, amikor az öreg zsebéből kiesik egy levél. Az őr kíváncsian elolvassa,majd mosolyogva megcsóválja a fejét és ásni kezd egy új sírt. Egy újat, az öregnek közvetlenül amellé, amelyen kilehelte a lelkét. Egy kisfiú szalad oda hozzá, sírva kiabál valamit, az őr ismét csak mosolyog, és a fejét csóválja. A kisfiú zokog, és két szót ismételget: nagypapit… szerelméhez…
A gyerek nem tágít, az őr megunja és a többi sírral kezd foglalkozni. A gyerek meg majd csak hazamegy. Egyszerű ember ő, aki csak a dolgát végzi.
Nem érti, mi ez a felhajtás két vénség halála körül.
De hát mit tud ő a szerelemről? Mit tud ő arról,hogy e két öreg számára még csak most kezdődik az élet. Hiszen ők addig voltak halottak, üres, tartalom nélküli héjak, míg külön voltak. S most végre boldogan élhetnek együtt, teljességben, hazugságok, hiábavaló remények és önámítások nélkül… együtt lehetnek: a halálban