A "" kifejezés eredménye:

Kicsordult egy könnycsepp,
Ez volt a nagy élet,
Nem akar elmúlni,
Meg kell érte halni...

Sötét szobába belépve bolondok házába
Szívélyes fogadtatás a halál árnyékában
Egy különc ki csupán az életet akarja
Együtt szívja levegőjét, az orkok tanyája ...

De a kicsi szív nem beszél, nincsenek szavai. Porcelán csengései vannak, amivel jelez a világ felé, jelzi, hogy fáj, hogy nagyon fáj… hogy mi fáj neki? Egyetlen szó csupán: MAGÁNY. A rideg és üres nappalok, a hosszú és sötét éjszakák. Mozdulatlanságra ítélt kicsi szív a szekrényen. Már nem ragyog, mint egykor, már nem dísze ő a szobának, hol él, már csak unott régi és szürke tárgy ő, a megszokás és az unalom jelképe...

Sokat álmodoztam egyvalakiről előtted még,
Nem sejtettem te leszel most a Föld és az ég.
Te vagy minden perce boldog álmaimnak,
s mikor álmomból felriadok,úgy hiányzik mosolya...

Nem volt baj, hogy ennyit beszél, sőt, igazából meglepődtem. Erről az oldaláról nem ismertem. Meg kell hogy valljam, igazából egyáltalán nem ismertem. Ha durván akarnék fogalmazni, azt mondanám, eddig fel sem tűnt igazából, hogy odajár az osztályunkba, de most megmutatta igazi arcát: egy életörömtől sugárzó, mosolygó, nagyon vidám alaphangulatú lány. Érdekes élmény volt...

- Szeretlek, Kicsim... - suttogtam magam elé teljes szívem szomorúságával zokogva. Egyedül fekszem ágyamban, a baldachin valamelyest vigyáz rám. De Te nem vagy itt velem.
Sötét van, kint vihar dúl. Vágyom az ölelésedre, jelenlétedre...

megváltoztatok,én is új jelmezemet varrom
így bújok farkasok közé,de tudom érzem,vágyom
nem vagyok közétek való,mennék máshova
örök álom a hűség,így takar be a magány záloga......