A "" kifejezés eredménye:

Este harangot hallgatni,
Pesten tűzvészt csodálni,
Máglyán porrá hamvadni,
Új emberbőrt próbálni,
Eldobni a reményeket,
Feledni ó emlékeket,
Várni, mikor...

Csendesen, némán tűrök, mert a szívem fáj,
De senki nem tudja a bánatom okát.
Néha úgy érzem nem ide születtem
S talán jobb lenne eldobni az életem! ...

...Nem érti senki és Te sem tudod
Hogy mitől félek, hogy miért hallgatok
Arról, amit mondani kell
Amit helyettem senki nem mondhat el

Az egész egy szürke falú, üres szobában kezdődött, halk zene szűrődött át a vékony falon, s a nyugalom és a harmónia áradt belőlünk, mert ott voltál mellettem, s sírni nem tudtam, mert boldog voltam, hogy ott vagy mellettem TE. TE, egy igazi barát...

Csak egy gyerek, ki néha felnevet,
Kit karodba tartasz, s tested megremeg
Mikor azt hallod: neked nem lehet,
Az élet drága, s elveszik a kincset...

Néha nem is tudom, hogy mit kívánjak az ilyen embernek: hogy maradjon ilyen, mert nem érez fájdalmat, igaz, valódi, zsigerből jövő örömet sem.
Vagy igenis egyszer, csak egyszer érezzen? Az ám, csak ahhoz önmagát kellene saját lelkéhez közel engednie. Csak nem megy neki. Mert az már azzal járna, hogy észre kellene vennie magán kívül másokat is. Felelősséggel kellene cselekednie, nem megfutamodnia, és mindenekelőtt felvállalni, hogy kicsoda is Ő tulajdonképpen...

Eldobtál, elszakadtam tőled, már más karján keresem a boldogságot. Ezt csak az értheti, kit eldobnak így. Én megértettem, mi az igazi fájdalom. Más sötét van, nem tudom, mennyi az idő, nem tudhatom, hisz gondolatom más irányba kalandozott el, nem éreztem mást, de indulnom kéne haza, már rettentő hideg van. De nem tudok mozdulni, haragszom rád, eldobtál, pedig én úgy szerettelek...