Történetek - 75.oldal

Ancsának, pár napja reggelente hányingere volt. Már két hete meg kellett volna jönni a menzeszének, és tudja, hogy ez így elég egyértelmű. Nem akart róla tudomást venni.
Nem és nem. Van már egy gyerekük, egy szép, okos kisfiú. Most négy éves.
Elég ez. Meg vannak ők így hárman szépen. Dolgoznak és meg van mindenük.
Nem tudja, hogy igazából mért is nem akarja, csak nem...

- Kérem, tegye hátra a kezét! – jelentette ki.
- Mi van? Ez valami vicc? Mi a fészkes fenét akar tőlem?
Azzal kattant valami a csuklómra. Valószínű, hogy a bilincs volt.
- James Morton vagyok. Az FBI egyik nyomozója. Letartóztatom Jonathan Headfild meggyilkolásáért...

Baljós érzéseim a ballagásán, kezdődtek. Ott álltam a nagy felfordulásban és törölgettem a könnyeim, ahogy illik. Aztán megjelent előttem a fiam, egy fiatalember képében, mosollyal az arcán és olyan szelíd tekintettel, amilyen csak egy felnőtt arcán lehet, amikor hagyja, hogy a szülők, nagyszülők, - őt utoljára, még egyszer, - gyereknek nézzék.
Belém hasított a kérdés. Mikor nem néztem oda, amikor felnőtt a fiam? ...

Ősz van...
De ez az ősz más. Más, mint eddig. Ez az ősz nem tartogat illatokat, örömöt, se gondtalan éber álmokat. Torz, alakok lengnek elém. Püffedt arcuk van. Szemeik nagyok, ajkuk vastag s kivillanó fogaik hiányosak és rohadtak. Mosolyuk gúnyos és megvető. Sokszor álmodok róluk. Ez az egyetlen álmom, amire emlékszem...

Először lentről fel, majd vissza körbe nyalakodom, simogatom a kezemmel, a nyelvemmel, és néhányszor bekapom, nem nehéz az egészet bekapni, pedig nem kis példány, csak gyakorlat kérdése az egész. Ez nagyon tetszik neki, és közben a pálcával lent tovább simogat...

Mielőtt magamhoz tudtam volna rántani, hogy megcsókoljam, kiszabadult karjaimból, és beszaladt a tengerbe. Én is levetkőztem, és követtem a homokban hagyott lábnyomait, egyet hagyva, ahol ő kettőt, éreztem, ahogy végigmér, amint meztelenül gázolok a vízben, és én sem tudtam levenni róla a szememet. A hullámok incselkedően ölelték, simogatták nádszál derekát, s én meggyorsítottam lépteimet, hogy mielőbb átvehessem végre helyüket...

Azóta hogy nem találkoztunk, úgy érzem, mintha kitéptek volna egy darabot a szívemből. Fáj, és egyedül érzem magam nélküled. Az egyik legjobb barátom voltál, és fáj a tudatlanság, hogy nem tudom, mi van veled, hogy nem tudom, mit csinálsz ebben a pillanatban, hogy nem ismerem a barátaidat, és hogy én, már nem vagyok a barátod...

Aztán egy nap felkapaszkodott a fészek szélére, lenézett a mélységbe, becsukta a szemét és... elrugaszkodott. Tudta, hitte, hogy képes repülni, s bár ha egy felnőtt madár látta volna próbálkozását, repülésnek aligha nevezte volna az összevissza szárnycsapkodást, ám a kismadár valahogy mégis a levegőben maradt. Próbálgatta a szárnyait, a mohón tanulta a manővereket. Egyre ügyesebb lett és élvezte a szabadságot. Ám ahogy meglátta a magasban szálló sast, ő is odavágyott. Még magasabbra......

Már megint egy temetés. Az ember ennyi idős korában már szinte heti rendszerességgel jár egy-egy régi barát, ismerős, vagy osztálytárs temetésére. Mi is jelezhetné jobban az idő múlását? -Ősz van. –gondolta.- S mint költő mindenki másnál jobban tudta, hogy ez mit jelent...

Hazaérve látta, hogy az állat, sovány és nagyon elhagyatott, de szemében ott ragyogott a fiatalság és a hála csillaga. Mikor ránézett, már szinte örült a kisjövevénynek.
Valami furcsa érzés kerítette hatalmába, úgy érezte, hogy ez a kis állat nem mindennapi bárány. Valami miatt más, mint a többi. Teltek múltak a napok, és favágó mindennap gyönyörködhetett a kisbárányában. Az, pedig egyre szebb lett és egyre nagyobb...