Történetek - 75.oldal

Először lentről fel, majd vissza körbe nyalakodom, simogatom a kezemmel, a nyelvemmel, és néhányszor bekapom, nem nehéz az egészet bekapni, pedig nem kis példány, csak gyakorlat kérdése az egész. Ez nagyon tetszik neki, és közben a pálcával lent tovább simogat...

Mielőtt magamhoz tudtam volna rántani, hogy megcsókoljam, kiszabadult karjaimból, és beszaladt a tengerbe. Én is levetkőztem, és követtem a homokban hagyott lábnyomait, egyet hagyva, ahol ő kettőt, éreztem, ahogy végigmér, amint meztelenül gázolok a vízben, és én sem tudtam levenni róla a szememet. A hullámok incselkedően ölelték, simogatták nádszál derekát, s én meggyorsítottam lépteimet, hogy mielőbb átvehessem végre helyüket...

Azóta hogy nem találkoztunk, úgy érzem, mintha kitéptek volna egy darabot a szívemből. Fáj, és egyedül érzem magam nélküled. Az egyik legjobb barátom voltál, és fáj a tudatlanság, hogy nem tudom, mi van veled, hogy nem tudom, mit csinálsz ebben a pillanatban, hogy nem ismerem a barátaidat, és hogy én, már nem vagyok a barátod...

Aztán egy nap felkapaszkodott a fészek szélére, lenézett a mélységbe, becsukta a szemét és... elrugaszkodott. Tudta, hitte, hogy képes repülni, s bár ha egy felnőtt madár látta volna próbálkozását, repülésnek aligha nevezte volna az összevissza szárnycsapkodást, ám a kismadár valahogy mégis a levegőben maradt. Próbálgatta a szárnyait, a mohón tanulta a manővereket. Egyre ügyesebb lett és élvezte a szabadságot. Ám ahogy meglátta a magasban szálló sast, ő is odavágyott. Még magasabbra......

Már megint egy temetés. Az ember ennyi idős korában már szinte heti rendszerességgel jár egy-egy régi barát, ismerős, vagy osztálytárs temetésére. Mi is jelezhetné jobban az idő múlását? -Ősz van. –gondolta.- S mint költő mindenki másnál jobban tudta, hogy ez mit jelent...

Hazaérve látta, hogy az állat, sovány és nagyon elhagyatott, de szemében ott ragyogott a fiatalság és a hála csillaga. Mikor ránézett, már szinte örült a kisjövevénynek.
Valami furcsa érzés kerítette hatalmába, úgy érezte, hogy ez a kis állat nem mindennapi bárány. Valami miatt más, mint a többi. Teltek múltak a napok, és favágó mindennap gyönyörködhetett a kisbárányában. Az, pedig egyre szebb lett és egyre nagyobb...

Minden meghal egyszer bennünk. S minden egyes halállal valami meg is születik ott, hogy készakarva öljük ki magunkból, vagy csak egyszerűen kikopik belőlünk, eltávozik, mert kitöltötte az idejét bennünk, majdhogynem teljességgel lényegtelen...

- Sajnálom, de nekem ez a festmény semmi sem ér. - Mondta, és egy könnycsepp gördült le az arcán.
- No de miért? - Állt döbbenten a festő.
- Nézzen ki az ablakon uram! Látja ott azt a fecskefészket?
- Igen.
- Nos, - mondta szomorkásan a lány - amikor abból a fészekből a fecskék délre repülnek, az én napom végleg lenyugszik. Akkor én is elmegyek, de nem jövök vissza. Soha... Látja, ezért nem fogadom el az ön féltett kincsét...

Beadtam a derekam. Már az úton hazafelé éreztem, hogy itt történni fog valami, a kocsiban olyan mérhetetlen szexuális feszültség volt, hogy tapintani lehetett. Szakadt a hó, ami szintén új ismeretségünkre emlékeztetett, hisz akkor is épp olyan idő volt...

Azon a világon, ahol mi, mint egy rozsdás gyártósor monoton futószalagjáról legördült, csicsás csomagolásba bújtatott, sorozatgyártott egyen lélekkel, egyen értékrenddel rendelkező fércművek megyünk el egymás mellett szótlanul. Angyal mosolyában egy másik világ fényei gyúlnak. Egy világé, melynek Lego-ból épült házainak kéményeiből füst gomolyog, a házak udvaraiban gyermekek labdáznak, s ahol a házak utcákká, az utcák terekké, a terek városokká nőnek. Egy világé, ahol a városok közt némán...