Történetek - 75.oldal

Nézem a boldog gyermekeket és látom a jövőjüket. Ugyanolyan 0 emberek lesznek, mint a szüleik. Egy szőke kislány akkorát tanyál, hogy kis kezéből kiserken a vér. Hangosan dőlök a nevetéstől. Nem vagyok ám kárörvendő! Gyűlölködő pillantások ezreit érzem magamon, ideje lenne távoznom...

Már három hónapja nem tudott aludni Laci. Minden este ugyanazt látta. Azt hitte ez a büntetés a botlásért. A fiú már tudta, hogy hibát követett el. Annyira hiányzott neki Kata, hogy mindenhol tartott egy fotót a lányról. A hálószobában, a konyhában, a mosdóban, az autóban, a munkahelyen. Nem tudta elfelejteni a lányt. Minden egyes perc, amit valaha együtt töltöttek hiányzott neki...

Mélázásomból hangos motoszkálás rázott fel. Az asztal alá lapulva fülelni kezdtem, de hamar észre vettem, hogy csak egy egyszerű cirmos házi macska a zaj okozója. Kikászálódtam hát az asztal alól, és megkerestem a ház kamráját. Ott átváltoztam emberi valómba, és nagy szerencsémre megtaláltam azokat a bájitalokat, amikre szükségem volt...

Árnyak, fények, csillámló remények. Borongós hajnal s itt fekszik ágyamban szerelmem. Nézem, hogy alszik, szeme csukott álmában játszik? Vagy merre járhat? Kint az erdőben sétál tán. Fegyvert fogva erős kezével, megbújik egy fa tövébe...

Mélázásomból a dementorok közeledése rázott fel. Még utoljára ránéztem arra a képre, amin Peter volt annak a fiúnak a vállán, és minden kétségem elszállt. Elszántam magam mindenre.
Ekkor a dementorok kinyitották az ajtót, és bejöttek. Akkor már kutyaként elindultam feléjük. Láttam, hogy hitetlenkedve lebegnek körbe-körbe a cellában, de én már ezzel mit se törődve óvatos léptekkel kiosontam mellettük...

Mikor felébredtem zúgott a fejem, de hamarosan kitisztult az elmém a lelkemben fellángoló tűztől. Nagy nehezen sikerült felülnöm, és akkor megláttam a földön azt a képet, ami ezt a tüzet fellobbantotta. Petert, aki hamarosan újra Harry közelében lesz, és bánthatja, megölheti. Ki kell jutnom innen, meg kell védenem Harryt – jött a következő gondolat, de ezt könnyebb volt kigondolni, mint megtenni...

És ő csak egy csillag volt a sok közül. A Hold ezt naponta többször nézi végig. Nem tudja, mi lehet odafent, vagy odalent a mélyben, csak az elmúlást látja, ezért olyan szomorú... Kesereg az elvesztett társakért, a porba hulló lelkekért, és kesereg, mert mókuskerékben él, nem tudja, mit tehet majd ezután, de könnyei sosem potyognak. És különben is, az embert nem a fájdalom öli meg, hanem a remény, melyben csalódott...

Ancsának, pár napja reggelente hányingere volt. Már két hete meg kellett volna jönni a menzeszének, és tudja, hogy ez így elég egyértelmű. Nem akart róla tudomást venni.
Nem és nem. Van már egy gyerekük, egy szép, okos kisfiú. Most négy éves.
Elég ez. Meg vannak ők így hárman szépen. Dolgoznak és meg van mindenük.
Nem tudja, hogy igazából mért is nem akarja, csak nem...

- Kérem, tegye hátra a kezét! – jelentette ki.
- Mi van? Ez valami vicc? Mi a fészkes fenét akar tőlem?
Azzal kattant valami a csuklómra. Valószínű, hogy a bilincs volt.
- James Morton vagyok. Az FBI egyik nyomozója. Letartóztatom Jonathan Headfild meggyilkolásáért...

Baljós érzéseim a ballagásán, kezdődtek. Ott álltam a nagy felfordulásban és törölgettem a könnyeim, ahogy illik. Aztán megjelent előttem a fiam, egy fiatalember képében, mosollyal az arcán és olyan szelíd tekintettel, amilyen csak egy felnőtt arcán lehet, amikor hagyja, hogy a szülők, nagyszülők, - őt utoljára, még egyszer, - gyereknek nézzék.
Belém hasított a kérdés. Mikor nem néztem oda, amikor felnőtt a fiam? ...