Az Anya

Ancsának, pár napja reggelente hányingere volt. Már két hete meg kellett volna jönni a menzeszének, és tudja, hogy ez így elég egyértelmű. Nem akart róla tudomást venni.
Nem és nem. Van már egy gyerekük, egy szép, okos kisfiú. Most négy éves.
Elég ez. Meg vannak ők így hárman szépen. Dolgoznak és meg van mindenük.
Nem tudja, hogy igazából mért is nem akarja, csak nem. Mintha félt volna.
Így is mindig fáradtnak érezte magát. Pár hónappal ezelőtt még orvoshoz is elment, biztos volt bent, hogy valami súlyos betegsége van. Kivizsgálták, de nem találtak semmi kórosat.
A háziorvos beutalta az ideggyógyászatra is, ahol azt mondta a szakorvos, hogy kimerült.
Még mindig jobb, mintha valami halálos kór lenne, - gondolta - de nem igazán értette, mitől és mit lehet ezzel kezdeni. Szépen élnek, szeretik egymást a férjével, imádják a kisfiúkat.
Van munkájuk, házuk, autójuk. Már többször beszéltek arról, hogy esetleg még egy gyerek jó lenne. A férje nem erőszakoskodott, csak mondta, hogy nagyon boldog lenne, ha lenne még egy csöppség.

Ancsa, mindig kitérő választ adott, maga sem tudta, hogy mért, csak belül tiltakozott.
Most valószínű, hogy terhes és, ha tényleg nem akar gyereket, el kell mennie orvoshoz.
Lassan összeszedelődzködött, felöltöztette kisfiát és kéz a kézben elindultak a rendelő fele.
Útközben fagyiztak, megbeszélték az élet nagy dolgait. Mikor már majdnem elértek az SZTK épületét, Ancsának nem akaródzott bemenni.
Az épülettel szemben egy nagy kálvária domb állt, ennek e tetejére másztak fel és napoztak a szép őszi napon. A kisfiú köveket gyűjtött és abból rakott ki különféle figurákat, Ancsa a közeli padról figyelte. Milyen aranyos és mennyire szereti–gondolta. Eszébe jutott, hogy mindössze 6 hetes házasok voltak, mikor terhes lett. Fel sem fogták a férjével mi történt velük,- hisz még a mézes heteket élték,- és a terhesség is olyan kiszolgáltatottá tette, nem volt rá felkészülve.

A szülés… az pedig rettenetes volt. A szülés után, nem volt teje, egy gramm sem. Lefogytak ő is meg a pici is. Korház, tápszerek, rendelőintézetek.
Ő, pedig mindenért aggódott, ha evett a baba, ha nem, ha aludt, ha nem, szóval mindenért. Elveszettnek és alkalmatlannak érezte magát.
A nagymamája vette őket kézbe, ha ő nincs - nem tudja, hogy mi történt volna. Az ő rutinja, szeretete, magabiztossága, lassan –lassan helyre billentette a kis családot.
Még egyszer nem akarta ezt vállalni.
Kézen fogta kisfiát és lementek a hegyről, mert félt, hogy vége lesz a rendelésnek.
A váróteremben négyen ültek. Ők is helyet foglaltak. Gyorsan ment. Ancsa próbált egykedvű képet mutatni, de valami belül nem hagyta nyugodni. Ketten kijöttek és ketten be és 10 perc múlva, már szólították is. Bement. Kisfiát kint hagyta a váróteremben, megkért valakit, hogy ügyeljen rá.

De buta egy rendszer - gondolta. Rögtön le kell vetkőzni, és itt a kiskabinban végig hallgathatom, hogy mit mondanak az előttem lévőnek és majd a következő, meghallgatja, hogy mit mond nekem az orvos.
Hallotta, hogy az orvos nagyon kimért szinte mogorva. Abortuszról volt szó, meg valami bizottságról. Ezek a szavak nem voltak ismerősök Ancsának, - tényleg mit fog mondani? Tulajdonképpen mért is jött ide?
Nem volt idő a gondolkozásra, hívták.
Köszönt, elmondta, hogy késik a menzesze, és hányingere van. Az orvos rá mutatott a vizsgáló asztalra. Ő felmászott rá, és várta, hogy az orvos egykedvűen odasétáljon.
Rutinos mozdulatokkal megvizsgálta és csak ennyit mondott.
- Az hát. Megtartja?
Nem, majd magának adom, csattant fel az Anya.
Az orvos, zavarodottságában, valami olyasmit mondott, hogy elnézést, meg már maga előtt annyian, és én nagyon ellene vagyok a terhesség-megszakításnak.

De Ancsa ezt már nem hallotta. Fejében forogtak a gondolatok. Nem értette, hogy mi történt vele. Bejött ide, hogy ő nem akar gyereket, (de, tényleg nem akart? ) és egy pillanat alatt, haragra gerjed, az orvos ellen, aki nem megfelelő tisztelettel beszélt az ő jövendő gyermekéről.
A magzatról, akit a szíve alatt hord.
Kiviharzott a rendelőből, felkapta kisfiát, pörgött vele és azt kiáltotta - mit szólsz kistesód lesz?

A kisfiú nem tudta, mit jelent ez neki, de gondolta, hogy valami jó lehet, ha anyukája ennyire örül és ezért csak ennyit mondott: akkor visszamegyünk a hegyre?
Visszamentek. A kisfiú dobálta a köveket, az Anya, pedig figyelte őt ugyanarról a padról, amin alig egy órája ült.
Nem értette, önmagát, önmaga lelkét és testét.
Nem értette, honnan tört fel, ez az áldott érzés, mely most végtelen nyugalommal és boldogsággal árasztotta el.
Nézte játszadozó gyermekét, s már nem félt. Tudta, hogy a szülést is végig fogja csinálni, bármi lesz.
Azon gondolkozott, hogy mondja meg férjének, - akinek eddig semmit nem szólt- és most valószínű, ki fog ugrani a bőréből örömében.
Vajon fiú lesz vagy kislány? Végül is, mindegy.
A férje biztosan kislányt szeretne, de mindegy. Simogatta a hasát és tervezett.