Regények - 103.oldal

- Honnan veszed, hogy gyűlöllek…? – Hangja hirtelen lággyá változott, mire a fiú kissé gyanús tekintettel méregetni kezdte őt.
- Bocs de eddig sütött belőled a gyűlölet, és egy párszor már az életemre tőrtél, sőt ha jól számolom egyszer már meg is öltél…

Fájdalmasan gyönyörű volt, de élvezte, az érintéseket, amik végigsiklottak teste majdnem minden pontján lassacskán megölve ezzel kételyeit és a józan eszét is. Nem tudta nyitva tartani a szemét, le kellett hunynia, a cirógatások egyenesen belerántották az álmok vágytól forró tengerébe, és már azt sem tudta mit is csinál valójában...

Reggel kiáltásokra és kardcsattogásra ébredek. A párbaj... már elkezdték nélkülem...
Gyorsan odasietek, hogy lássam, kik vívnak. Két izomagyú... Mikor az egyik felülkerekedett a másikon, egy íjász lépett a csatamezőre, ellenfélre várva... hmm... egy íjász, ez pont jó lesz a kalandozásaimhoz, és bemegyek hozzá...

Aranyporral szórt napok - gyémántokkal kikövezett utak vártak rám. Kaland és kihívás. Nevetés. Ölelések, örömteli könnyek és barátok.
Mikor a tükörbe néztem, már nem fordultam gyorsan el. Kezdtem megszeretni az egykor gyűlölt vonásokat, elfogadni magamat a hibáimmal és értékelni a lényemben rejtőző jót...

Azt gondolom még a mai napig is, hogy egy angyallal találkoztam. Legalábbis mindenképpen ilyennek képzelném el őket.
Évek óta nap, mint nap a házuk előtt mentem el reggelente és délutánonként, ha az iskolába mentem. Volt egy gyönyörű kislány dalmatájuk, akit kiengedett reggelente futkározni a harmatlepte fűbe, mint aznap is...

Napról napra egyre jobban érzem magam, a sérüléseim gyorsabban gyógyulnak, mint gondoltam volna, minden nap egy új emlék is előtör. Ma például az jött elő, hogy melyik irányba menekült a vezérük. Egyelőre nincs jobb dolgom, tehát ha itt a városban nem lesz szükség rám, én felkutatom azt a nagyszakállú vezért, és egyetlen csapással végezni fogok vele, sok mesében hallottam már, hogy a gonosz így meg úgy kínozta a főhőst, és addig megmenekült valahogyan...

Gyűlölte őt. Gyűlölte, ha egy újabb forgatásról jött haza részegen és beszívva, akkor is, mikor partiról- partira ráncigálta csakhogy dicsekedjen vele az aktuális barátainak. Mert a barátok ugye mindig változtak. Gyűlölte azokat az estéket is, amikor egyedül volt a hatalmas házukban vagy garzonlakásban, ha éppen rosszul mentek a dolgok és Judith nem kapott újabb felkérést...

- Kedves családtagok! Azért vagyunk ma itt, hogy mint minden évben most is megtartsuk az éves családi estebédet. Mindenkinek kívánom, hogy jó egészségben fogyassza el ezt a mennyei vacsorát és, hogy mindig megmaradjon ez a családi béke itt és otthonaitokban is. Örömmel jelenthetem be, hogy idén lányom, Gina is eljött hozzánk, ráadásul nem is egyedül, had mutassam be lányom jövendőbelijét, Stevet. Nagy tapsot nekik! ...

Tulajdonképpen, ha őszinte akarok lenni, mi két család vagyunk. Az egyik körbe tartozik Andrea, Sandra, Lisa, apu és Andrea szülei. A másik körbe Hana, apu és én.
Ez mindig is így volt, bár sokszor inkább csak ketten maradtunk Hanaval. A gyakorlat is ezt igazolja...

Benne sosem élt a vágy, hogy megváltoztassa a dolgokat, vagy ha élt is, olyan mélyre űzte ezt az apró reménysugarat, hogy azt már régen beborítottaa titokzatos és magányos sötét. Az ő sötétsége. Az a birtokló és bitorló feketeség, amely megvéd a csalódásoktól és a fájdalomtól. Amely rejti az el nem sírt könnyeket..