Novellák - 95.oldal

És most itt áll ez az új szív. Amely előtt csakis egy cél lebeg. A régi, tiszta, gyermeki szív álmának valóra váltása. Ezért a célért feladott mindent. Mindent, ami segíthet akkor, ha nem sikerül elérnie azt, amit oly rég óta akart. És mi történik, ha sikerül? Nincs több cél, nincs kivel örülni, mert eltaszított magától mindent, és mindenkit. Nincs, aki szeresse, nincs akit szeressen. Azt hazudja magának, hogy gyűlöli a szeretetet, és nem vágyik rá. Csak görcsösen ragaszkodik a régi álmához....

Láttam a szemében, igen, láttam mindent. Azt, hogy nem szeret, de hálás, mert most Vele vagyok és vigyázom Rá. Tudtam, éreztem ezt, és legfőképpen féltem ettől. Nem ismertem ezt a helyzetet. És máig nem tudom kezelni. Ő annyi mindent nem tud. De nem biztos, hogy ez rossz. Sőt. Így van jól...

Egy jobb kanyar és előttem volt a hosszú egyenes út. Egy út, néha egy-egy kereszteződés, a legideálisabb. Mindkét oldalt házak: hol apró, hol emeletes, hol pompás, hol szerényebb, hol csicsás, hol egyszerűbb. Számomra nem volt egyhangú, sőt a város után ez a leegyszerűsödés jó is volt. A vonat sínnél monotonon jelzett a lámpa, hogy átmehetek, vonat sehol. Már nincs sok hátra...

Múltkor álmomban találkoztam istennel. Szembe jött velem a metróállomáson (talán a Blaha volt, de kicsit furcsán másmilyen). Szandált viselt, meg piros sortot és Nike pólót. Pocakos volt és kicsit kopaszodott is, mégis biztos voltam benne, hogy ő az. Megengedte, hogy kérdezzek tőle párat, de el kellett kísérnem: a mozgólépcsőn, fel a felszínre...

Az élet szinte minden sarkán visszaköszönt feledékenységem eme sebhelye, ugyanis Nico szerint tehetséges rajzos vagyok, ezért az utóbbi időben mindig szerez valakit, akinek éppen egy olcsó mégis színvonalas munkát végző borítótervező kell. Nem mondhattam nemet az ajánlatokra, ám minden egyes elvégzett munka után arról álmodoztam, hogy milyen jól is kereshetnék ezzel, ha egy kicsit ismertebb lehetnék, de a valóság mindig láncokat aggat karjaimra, hogy visszarántson a földre, és ez legtöbbször...

Hat napig harcoltak és a tűz mind jobban az ifjú fölé kerekedett, de Ő ezt nem vette észre időben. Mert úgy érezte ez a helyes. Gondolatai nem voltak, a tűz már rég elvette azt. Minden oldalról körbevette már, mikor felismerte a veszélyt. Szabadulni akart, de ekkor már nem tudott. Benne volt, és ehhez kevés is. Büszkesége elvakította és saját vesztébe rohant...

Kopogtattak. Emlékszem apám arcára akkor. Bizalmatlanul és rosszat sejtve nyitott ajtót. A hívatlan vendég gonosz ábrázattal állt a küszöbön és úgy hívták, hogy Nyomor. Csak kurtán bemutatkozott, besurrant és pofátlanul befészkelte magát hozzánk. Hosszú, nagyon hosszú évekre. Talán, ha egyedül jön, mégcsak elbánunk vele, de erősítést hozott...

Az istálló előtt egy lány állt. Arca kortalan, szeme zöld, haja szénfekete. Vékony volt, tán túlságosan is, lényéből mégis erő sugárzott. Lovakat összeszoktatni jött ki. Egy sokáig beteg heréltet tett ki a többi közé, s most várta, befogadja- e a vezérkanca a régi-új ismerőst. Míg a lovak eléggé vihánc módon a soraikat rendezték, a lány figyelmét egy másik csoda kötötte le. A nap sugarai lassan átkéredzkedtek a lovardát borító ködfelhőn, szivárványt építve a karámok fölé...

Egy olyan világban, ahol nincs több eltitkolt érzés. Egy olyan világ, ahol nem bújhatsz el egy kemény külső mögé, ahol nem védheted szívedet bevehetetlen falakkal, és nem véded elméd gyümölcseit vagy érzéseid valóját érdektelenség és nemtörődömség mögé...

Érzem, közeledik az elmúlást, a kezemet átjáró jóleső melegség érzése lassan megszűnik majd és csak az emlékezetemben él tovább. Ismét egy forduló, sietve érem utol a lépcsősor tetején. Egyre közeledik a vég. Még két forduló. Szeretnék nem a lépcsőre, hanem őrá koncentrálni. Beszélgetünk, és a társalgás elvonja a figyelmemet az egymást követő lépcsőfokok gyors elhaladásáról...