Novellák - 95.oldal

Az arc, aki fel-fel tűnik előttem azé a lányé, akivel előző nap találkoztam. De vajon miért látom őt magam előtt? Miért álmodom róla? Hisz még csak pár órája ismerem. A mosolya, az arca, a szemei… ott vannak előttem. Úgy hiszem szerelmes lettem. De az még nagyon korai lenne! Vagy mégsem? ...

Már közel a volt a falu, csak pár száz méter, a lányom egy pillanatra lefékezett, amikor meglátta, mert félt, hátha a kocsi elé szalad. A kutya ezt a tétovázást észlelte, és szegény, talán félre is értette. Megérkezett a rendelőbe a lányom, talán egy órát is tárgyaltak a helybéli orvossal. Miután befejezték a tárgyalást, sietős léptekkel indult a parkolóban álló autója felé. Hát mit lát? Ott ült a spániel, szorosan a kocsi mellett. A lányom rögtön felismerte, és hozzá is szólt:
-...

Elnyúltam, finom szénaillat vett körül, s a távolban tücskök muzsikáltak.
Nagyanyám hirtelen felült, mint aki megfeledkezett valamiről, összekulcsolta megfáradt kezeit, és elmondta esti imáját. Olyan nyugalom szállt meg, a csend, a csillagos este varázsa, gyermeki fantáziámat megmozgatta, és egy pillanat alatt egy elvarázsolt királykisasszonynak, a kukoricaszár palatájának úrnőjének képzeltem magam. Hatalmas báltermeket láttam, melyeket, az esti mesékből ismertem, a csillogást, a...

Nem, nem aludt el. Ébren van, hiszen élesen emlékszik, hogy elindult otthonról.
Azt már nem tudja felidézni, hogy milyen módon került erre a helyre, de most már biztos abban, nem álmodik.
Furcsa az egész, mint ha kilépett volna a három dimenzióból.
A legrosszabb, hogy érzi körülötte a nyüzsgést, de nem lát senkit, mintha egy olyan burokban lenne, ami az élő dolgokat nem engedi látni, csak az élettelent...

Tudta, mire megy haza, mivel egy-két óra nem változtathatta meg a helyzetet, a borgőz ennyi idő alatt nem tűnik el a szervezetből. Valószínűleg hajnalra elszáll a párja mámora, de félt a reggeltől, mert holnap egy másik nap következik, talán, újabb fájdalommal.
Most viszont ismét erősnek érezte magát, erősnek a gyermekeiért...

Egyszer, egy szegény vadkacsa szedte fel a horgomat, remélem, nem ismétlődik meg. Már egész közel van, forog a víz, de nem olyan nagy az örvénylés, mint ahogy én azt szeretném. Feszülten tekerem az orsót, és egyszer csak, végre megpillantom.
A méreg a fülembe szaladt, éreztem, hogy elvörösödik az arcom, mert egy óvodás, középső csoportosnak mondható keszeg forgolódott, és csinálta a rumlit. Kiszabadítottam a horog hegyét a szájából, szerencsére, csak a szélébe akadt...

A cifra leány csak kis idő múlva veszi észre a legénykét. Eleinte bosszantja a jelenléte, idegesen kapja ide-oda a fejét Laci érdeklődő pillantása elől. Egyszer mégis találkozik a két szempár. Végigméri a kis embert. A nő arca hirtelen már szenvedő, szemei könyörögve majd könnyben ázva merednek Lacira. Laci nem érti. Miért kell valakinek sírni, mert drága ruhát hordhat? Tovább sétál...

Kérdések jönnek, hogy: mit akarok... hogy: valóban ezt? Ő kell, ha már annyi időt, és szenvedélyt és... persze mindenki kételkedik, amikor csodák történnek. Látta a kéket, és azt, ami tartozik még hozzá, amit alig két napja könnyek közt búcsúztatott magában, miután megmondta, nincs tovább, nem bírja cérnával… s most mégis...

Csöppnyi keze fürgén járt, pedig a lopást még sosem próbálta, apró kézfejét, a rozsdás drótkerítés, több helyen is felsebezte. Amint gyűlt a zsákmány, a többiek kaján vigyorral ették a frissen illatozó hagymát, csak úgy, minden nélkül. Sajnos a csínytevésnek vége is szakadt, mert a házigazda váratlanul megérkezett...

A kísértet jó szó. Gondolta magában a nő, fejét az őt karoló férfi vállára hajtva. Jó szó volt hát. Hiszen hányszor kitörölte és elfelejtette már az imént bevillant figurát...évekkel ezelőtt. Komolyan azt hitte, meg se ismerné már. Az arcát sem tudta felidézni...