Egy Szösszenet reggel

Kiléptem a kapun, és máris magamon éreztem a szél hűvös fuvallatát. Sötét van, csak a lámpák fénye világítja meg a koszos betont. Napot se, időt se tudva indultam el. Az utcán alig van ember, de autó annál több. A sok gépkocsi és a buszok sűrű látványa felismertette velem a szürke hétköznapokat. A siető rohanó emberek már e korai órán elindulnak, hogy mihamarabb beszálljanak a mókuskerékbe, szokás szerint. Megvetéssel figyelem a kocsiban idegesen telefonálókat. A kórház mellett elhaladva, most nem láttam senkit kint ácsorogni, csupán egy félkómás biztonságit. Lassan lépkedtem tovább a megszokott ritmusomban. Nem sokára beálltam a megállóba a többi ember közé. Végignézve a hosszú főúton a kerület, úgy nézett ki, mint egy hangyaboly: minden kis szorgos hangya siet a munkába, hogy a közösség érdekeit szolgálja és építse. Mindenki, kivéve én.

Ráérősen elővettem a cigarettám, az öngyújtóm lassan meggyújtotta a papírtekercset. Mélyet szívtam bele, és bent tartottam pár másodpercig, majd apránként fújtam ki. Éreztem, ahogy a tüdőm megkönnyebbül, ahogy kiengedtem a füstöt. Így teltek el a percek, amíg be nem ért a megállóba a villamos. Felszálltam, szokás szerint hátul és leültem az ajtó mellé. A járművön alig ült valaki. Közepes tempóval haladtunk, a vezető nem siette el a dolgát. Megálló-megállót követett, míg az egyiknél felnéztem, mikor lassítottunk. Nagy szigorú intézmény árnyékolta a lámpák adta fényt. Rámosolyogtam, a villamos jelzett, becsukta ajtókat, de én továbbra is rajta ültem, nem szálltam le. Most nem. Ma nem itt van dolgom. Döcögtem tovább, már a másik kerületben voltunk. Üzlet-üzlet hátán. Reklámok mindenütt. Majd nemsokára bemondta a sofőr: végállomás. Leszálltam, a félig néptelen villamosról és elindultam a lépcsők felé.

Nyugodtan de céltudatosan lépkedtem. Így is korán van. Újabb szál cigi, már csak úgy unaloműzőnek. Meggyújtottam és ismét a számban éreztem a kesernyés ízt. Átkeltem a zebrákon, miközben a nikotinnal vegyülő hűvös levegőt szívtam. A jól ismert sínek, bódék és fák mellett elhaladva a megszokottság ébredt fel bennem. De ezen a reggelen mégis más volt. Újabb zebrák, újabb autók. De unalmas mindenhol ezt látni. A sínekhez dobtam az elszívott dohányt, és ismét járműre szálltam. A kiírás szerint mindjárt indul. Remek. Itt már több ember ült, ők is szabadultak a nagyváros ölelő, szinte fojtó karjaiból. Végre elindultunk. A Nap első sugarai épphogy megjelentek a Horizonton. Álmos ellenőr jött kezelni a jegyem. Bosszankodva nézett rám, mikor rájött, hogy nála akarom megvenni. Nem érdekelt, túl szép volt ez a nap, hogy ezen fennakadjak. Ismét ugyanaz a látvány tárult elém, mint mindig, ha erre jövök.

Apró házak, boltok, néhol egy-egy templom vagy posta. A béke érzése költözött belém és fellazította idegeimet. Sokan utálják a BKV-val való közlekedést, de én nem. Igaz, a tömeget én is rühellem, de örültem, hogy nem nekem kell vezetnem, és az útra figyelnem, hanem elmerülhettem saját gondolataimban. A várva-várt állomásnál leszálltam és tovább indultam. Fél óra séta… az semmi, időm, mint a tenger. A hely halvány mosolyt csalt az arcomra, a kevesebb kocsi látványa és a szinte alig-alig siető emberek, szinte szívderítő érzést kölcsönöztek. Egy jobb kanyar és előttem volt a hosszú egyenes út. Egy út, néha egy-egy kereszteződés, a legideálisabb. Mindkét oldalt házak: hol apró, hol emeletes, hol pompás, hol szerényebb, hol csicsás, hol egyszerűbb. Számomra nem volt egyhangú, sőt a város után ez a leegyszerűsödés jó is volt. A vonat sínnél monotonon jelzett a lámpa, hogy átmehetek, vonat sehol. Már nincs sok hátra.

Pár perc után az iskola mellett elhaladva a gyerekzsivaj helyett, síri csend fogadott. A tér is üres volt, a padok önmagukban álltak a helyükön, várva, hogy valaki megpihenjen rajtuk. Akár az idősebbek, akár a ráérős ifjúság. A virágbolt is zárva volt még, pedig már a nap is kezdett körvonalazódni az égen, amin éppen csak egy-két felhő lézengett. Néztem a házszámokat, baloldalt mind páros és egyre gyorsabban lépdeltem. És megláttam, szinte az utca végén van. Harmónia járt át. Megálltam a kapu előtt, felnéztem oda, ahol ablakát sejtettem. És igen; a szívem újra itthon van.