Darabkák

2007.09.12. – 2007.09.18.
Búcsú – 1. rész (Goodbye – part 1)

Folynak a másodpercek a kijelzőn, percek sodródnak tova és órák tűnnek el nyomtalanul. Repül az idő, amikor az ember jól érzi magát. A vidámság és az öröm elveszi az ember időérzékét. Ha vele vagyok nincsenek másodpercek, órák, napszakok vagy évszakok, csak ő van
és a végtelenség…

A szerelmes pár kézen fogva áll. Árgus szemekkel figyeli őket a távolból valaki. Mozog, a tekintet közelít. Sötét van, a fények megcsillannak az üvegen, a fémen. A pár egymáshoz simul, mire a tekintet látóköre megváltozik. A látószög meredekebben ér véget és a fények kisebb szögben szűrődnek be. Ez egy szemöldökráncolás volt, valószínűleg nem tetszik neki, amit lát. De mit is lát? Egy boldog párt, akik jól érzik magukat, szeretik egymást és semmi sem választhatja el őket. Vagy mégis? A tekintet lassan fel s alá süllyed, hatalmas lépteitől megremegnek az üvegtáblák. Közelít. Félelmetes arca megcsillan az üvegeken, tükröződő tekintetében csak gyűlölet és harag látszik. Szeme vöröslik a dühtől. De nem gyorsít fel, nem rohan, és nem látszik agresszív mivolta. Lassan közelít. Észrevétlenül csap le – a pillanatra vár. Az érzés, hogy valaki figyeli őket megzavarja a szerelmeseket. A tekintetük szembefordul az őket figyelővel, de nem látnak semmit. Ők nem. A tekintet viszont látja őket, sorsuk megpecsételődött.

Az érzés egyre erősödik bennük, ahogy a szörnyeteg egyre csak közeledik. Nem állíthatja meg semmi. Az óra, ami a pár feje felett lebeg, lassan egészet üt. Itt az idő, már nincs menekvés. A szörny lassan emeli fel két hatalmas kezét. Ha összetenné őket oly hatalmas lenne hogy akár egy fal is lehetne bármelyik épületben. A két kéz lassan eltaszítja egymástól a szerelmeseket, kapálózva, tehetetlenül nézik, ahogy távolodnak egymástól. Hiába minden.
A búcsúzás közeledésének érzése mindenkit magával kísér, amikor a szeretteivel van. Az elmúlás fenyegető közelségének érzése mindenki számára ismert. Az attól való félelem, hogy el kell válnom tőle, szinte felemészt az utolsó percekben. Nem találom a szavakat. Elveszek a mosolyában és csak csodálom őt. Nézem őt, tudom, már csak pár percem van erre. Lassan közeledünk araszolva a busz ajtaja felé. Mellettünk mindenféle ember áll, tekintetük kíváncsian kalandozik felénk időről időre. Talán várnak tőlünk valamit? Nem értem. Ahogy a közvetlenül előttünk álló fellép a busz alsó lépcsőfokára keserűség fog el. Itt az idő. Mélyen egymás szemébe nézve állunk.

Megállítottuk az időt, nincs múlt és nincs jövő, csak a pillanat. De nem tudok semmit tenni, gyáva vagyok. De talán nem is kell? Nem tudom. Megragadom a kezét és két lehelet finom puszit nyomok az arcaira. A kezét addig szorítom, amíg lehet. Aztán a távolság növekedése miatt kicsúszik az apró törékeny kéz a kezemből. A melegséget még sokáig érzem. Habár a kezem már kihűlt a hidegtől, a finom tapintásának meleg érzését hazáig viszem magammal, és belül még mindig érzem őt. Ez volt életem legmegrázóbb búcsúja.

Szabadesés – 1. rész (Free fall – part 1)
2007.09.12.
Bizakodva ébredek reggel, ez a nap az, amire hosszú ideje várok. Ez a nap megváltoztatja majd az életemet. Tudom, érzem, hogy a mai nap hatalmas jelentőséggel bír majd. Valami ésszel nem felfogható, valami megrázó dolog fog ma történni, ami kihat a jövőmre, és megmutatja mi az, amire szükségem volt. Igen, minden bizonnyal ezek járhattak a fejemben életem kudarcának hajnalán…
Ártatlanul léptem rá a végzet útjára, amikor kiléptem az ajtón, nem sejtettem semmit.

Lassan telnek a percek, a szünetek hamar elszaladnak, de az órák csigalassúsággal folynak. Bárcsak vége lenne! Minden percben ezt kívánom, haladjunk már. Menni akarok! De még oly sok idő választ el hogy újra lássam. Ez megnyugtat, egy kicsit megnyugszom, és figyelek. Leköt az óra, de a gondolataim újra és újra az órára összpontosítanak. Próbálom leküzdeni magamban a türelmetlenséget. Próbálok kikapcsolni, de nem megy. Az érzés, hogy ma van Az a nap, szinte felvillanyoz. Lassan múlnak a percek és már-már el sem hiszem, amikor végre elmehetünk. Pedig végig figyeltem, jegyzeteltem, most mégis bűntudatot érzek, mert annyira nagyon el akartam menni. Jókedvűen ballagok hazafele a szikrázó napsütésben, a napszemüveg is csak külön örömmel tölt el. Ma mindennek csak örülni tudok, hiszen érzem, ma már semmi nem ronthatja el a kedvem. Felugrok a buszra, a lépcsőfokokat már nem is használom, egyébként sem a földön járok, de olyan dolgok, mint a lépcső teljesen fölöslegesek. Boldog vagyok.

Hazaérve komótosan teszem le a dolgaimat az asztalra. Felpillantok az órára és megállapítom, hogy még ráérek, így nincs értelme kapkodni. A számítógép zümmögve indul be, de addigra én már a konyhában vagyok. Az ebéd az asztalon vár. Még van két órám. Eltelik egy kis idő, mire visszavonulok a szobámba. A képernyőn üzenet vár. Tágra nyílt szemekkel olvasom, hogy valójában nincs is már semennyi időm, akármikor indulhatok. Hirtelen elfog a kapkodás, azt se tudom hova nyúljak. Örülök neki, hogy hamarabb láthatom, de hirtelen annyit tennivalót akarok egyszerre elvégezni, hogy nem is látok ki mögülük. Aztán valahogy mégis sikerül elindulnom. A vesztembe rohanok… Az úton végig azon rágódok, hogy ha hamarabb megnézem az üzeneteimet akár egy órával hamarabb is láthattam volna… de ez már mit sem számít, az az idő már eltelt. Ahogy közeledem felé, úgy egyre kevésbé érzem fontosnak az időt és csak ő jár a fejemben. Mit csinál éppen? Mire gondol. Már csak percek kérdése és mindenre választ kapok. Megérkeztem. Elindulok fölfele. 318-as szoba. Félúton fölfelé meglátom őt a lépcső tetején. Érzések kavarognak bennem, hirtelen nem is tudok mit mondani. Úgy érzem elvesztem, itt a pillanat, amire reggel óta várok, most mégsem találom a szavakat!

Szárnyal az idő, valósággal száguldanak a mutatók az óra számlapján. Úgy telnek az órák, mintha csak percek volnának. A világosság lassan halványul kint. Esteledik. Szürkül az ég alja. Hűvös szél fúj be az ablakon, én pedig egyre jobban hozzá bújok. Nem fázom, csak érzékelem a hideget, de belül forró vagyok. Tele vágyakkal, érzésekkel… Hosszasan beszélgetünk. Képek hullámzanak a szemem előtt, emlékek tűnnek fel és szaladnak tova. Minden kiejtett szó kincs és vétek, a beszéd kezd elkopni, mégis egyre csak beszélünk és beszélünk. Olykor elbizonytalanodom a hallott szavaktól, olykor megerősödik bennem az érzés, amit egész idáig éreztem. Kétségek és vágyak közt őrlődve ölelem egyre szorosabban. A kezét fogom és mélyen egymás szemébe nézünk. Eltelt az egész délután, ideje indulni. A zene, amit vele hallgattam hazáig kísér.

Búcsú – 2. rész (Goodbye – part 2)
Lépések: zajosak, halkak, sietősek vagy lassúak. Nagyok, kicsik, erősek és gyöngék. Lehet vízszintes és fokozatosan csökkenő, vagy növekvő. Az összes közül talán a csökkenő fokozatos, lassú lépkedés a legtöbbet elmondó lépésfajta. Lefele haladunk, egymás kezét szorosan markolva, nem sietünk, hisz a lépcső alján csak a búcsú vár. Egy forduló, néhány sietős lépés, mert külső íven nagyobb tempóval jutok el ugyanoda ahova ő a korlát mellett fordulva. Ismét komótosan baktatunk lefele, és közben egymás felé fel-feltekintünk.

Érzem, közeledik az elmúlást, a kezemet átjáró jóleső melegség érzése lassan megszűnik majd és csak az emlékezetemben él tovább. Ismét egy forduló, sietve érem utol a lépcsősor tetején. Egyre közeledik a vég. Még két forduló. Szeretnék nem a lépcsőre, hanem őrá koncentrálni. Beszélgetünk, és a társalgás elvonja a figyelmemet az egymást követő lépcsőfokok gyors elhaladásáról. Újra fordulunk, de a tekintetem őt követi nem a fordulót. Mosolya magával ragad. Látom benne a félelmet, és reszketést. Az utolsó lépcsőfokon megállok, és felé fordulok. Eltelik egy-két óráknak tűnő másodperc, mire tekintetünk találkozik. Elvörösödik. Ez az a pillanat. A búcsú, a fájó érzés hogy újra el kell, hogy váljunk. Fölemelem a karjaimat, de szavak vagy jelzések nélkül is tudja, hogy mit jelent ez. Testünk szorosan fonódik össze. Jóleső érzés tölt el, szemem sarkába könnycseppek sorakoznak: megöleltem őt. Szorosan ölelem, soha nem akarom elengedni.

Ez a pillanat örökre bevésődött az emlékezetembe. Behunyom a szemem. Bizonytalanság fog el, pedig még érzem szíve minden egyes dobbanását. Tudom, hogy ott van velem, de már csak percek választanak el. Újra a várakozás és a vágyódás lesz úrrá rajtam, és ettől félek. Félek, hogy nem látom újra és félek az elválástól. Halkan, alig érthetően, remegő ajkakkal mondom e szavakat: „még látjuk egymást!” A szavak visszacsengenek a fülemben és megnyugvással töltenek el. Még nem gondolok semmi rosszra. Még ott áll előttem és fogom a két kezét. Bárcsak örökre vele maradhatnék!
Lassan köszönünk el egymástól, ő tudja, én pedig érzem, hogy ez volt az utolsó Búcsú.

Szabadesés – 2. rész (Free fall – part 2)
2007.09.12.

Az otthon melege átölel, ahogy belépek az ajtómon, igen, máris hiányzik. Alig egy órája még szorosan magamhoz öleltem, most pedig egyedül vagyok ismét. Az idilli képet egy ismerős hang töri meg. „Hajnalka bejelentkezett”.
Este 20:43 van. Másodpercekre a világvégétől. Lassan indul el a beszélgetés, a kérdések és válaszok monoton egyszerűséggel váltják egymást a képernyőn. A beszélgetés ritmusa gyorsuló, de az ütem nagyon lassú. Hosszasan fogalmazunk, nehogy kényes témára terelődjön a párbeszéd. A kérdések és a válaszok valamiféle láthatatlan dolog körül keringenek, egymást kergetve, körbe-körbe. Aztán megtörténik. Felgyorsul a beszélgetés, egyre meglepőbb és váratlanabb fordulatok következnek. Felerősödik bennem a kétely és a bizonytalanság. Lassan kezdenek eddig sosem látott képek összeállni bennem, aminek nyomán új kérdéseket fogalmazok meg. Az új kérdések új válaszokat eredményeznek, én pedig lassan kezdek zuhanni.

Távolodom a valóságtól és félek, szinte reszketek. Az, amit valósnak hittem csak ábránd lenne? Mi az igazság és mi a kétely? Mi valós és mi a képzeletem műve? Olyan kérdések ezek, amik összegezve félelmetesen hangzanak felolvasva a képernyőről. Nem tehetem meg, hiszen ha elküldöm, olyan dologra derül fény, amit sosem tudnék megbocsájtani magamnak. Hol a határ? Meddig tartott a kitalációm és hol kezdődött a valóság? Hogyan jutottunk ide? És mi a válasz a kérdésemre? Magam előtt látom, ahogy elolvassa, amit írtam. Az ő fejében is megfogalmazódnak a válaszlehetőségek, talán még töpreng is. Aztán írni kezd. A képernyőn megjelenik a jelzés, hogy gépel. Gyorsan ír, ujjai villámgyorsan nyomkodják a gombokat. Az utolsó karakter is a helyére került, elindul felém az üzenet a világhálón. Megáll az idő.

A falban lassan halad végig az információ, tekeregve, végig a lakáson, az ágy alatt átszalad, be az asztal mögé, majd befut a modembe. Ott egy darabig formálódik, alakítgatja, formálgatja a furcsa szerkezet, majd továbbküldi egy egészen más úton a számítógép hátulja felé. Ott befut az információ a házba, egyenesen az alaplapi áramkörök egyikére. Villámsebesen cikázik a nyomtatott folyosókon, az információk új szupersztrádáján. Végül a kimeneti egységek felé fordul, kiválasztja a képernyőt, és egyenesen felszalad a vezetéken. A monitor elém rajzolja az üzenetté alakult információt, ami fény formájában közelíti meg az agyamat. A fény bejut a szemlencsébe, és a vetített kép megfordul, a világ a feje tetejére áll. A receptorok felfogják a parányi fényjelzéseket, majd továbbítják az információt az agyam felé. Akárcsak a számítógép tette az áramkörein, a szemem is idegpályákon juttatja el az információt a központba. Még valószínűleg nem fogtam fel, amit olvastam, már előtte mintha egy kéz nyúlna felém a monitorból. Egyre közelebb ér hozzám, próbálom egyre jobban belepréselni magam a székbe, de csak közeledik. Nem látom, hogy hol van, csak érzem.

Becsukom a szemem, még nem akarom látni, amit írt. A kéz most sokkal kivehetőbb látszik. Egyenesen a monitorból áll ki és felém fordítva szorít valami hegyeset. Kinyitom a szemem. Az információ végigáramlik az útján, és mire célba ér, a kéz is odaér a testemhez. Villámgyorsan lecsapott, mint egy kígyó, ami elkap valami rágcsálót, a kéz is egy intenzív, villámgyors mozdulatot tett. Egészen könyékig kilátszik a monitorból. Mintha csak átnyúlt volna rajta. A hegyes tárgy, amit szorít az ujjaival valószínűleg egy kés. Olyan gyorsan történt minden hogy fel sem fogtam. Hosszú másodpercek telnek el mire érzékelem a fájdalmat.

A penge egyenesen a szívembe hatolt. A fájdalom szétárad a testemben, belülről indul útjára és mindenhova eljut. A kezdeti sokk egyre múlik, így egyre élesebben érzem a fájdalmat. Érzem a lüktetést az ereimben, majd érzem, ahogy elmúlik. Érzem, ahogy egyre kevesebbet látok. A szemem megtelik könnyel, kezem halkan koppan az asztalon, és a szét karfáján. Nincs már erőm megmozdulni, de nincs is értelme. A kéz lassan eltűnik, csak a fájdalom marad. Becsukom a szemem és nem akarok tudni magamról. Nem akarok élni. Meghaltam. Zuhanok, behunyt szemmel gyorsulva, szabadon száguldok lefelé a végtelenbe. Nincs semmi, ami visszatartson. Minden összeomlik körülöttem, zuhanás közben csak az omló világot látom. A képzeletem világának darabkái között zuhanok a semmibe, az ürességbe, a végtelenbe.
Szabadon…
Zuhanok…

Ébredés – 2. rész (Awakening – part 2)
… sötét van… zúgó hangokat hallok... fájó mozdulatok követik tompán egymást… lassú gondolatok… homályos képek… fájdalom közelít felém. Látom magam előtt, egyre élesebben. Nem tudok kitérni, nincs menekvés, nincs mozgás, nincs tudat. Villámgyorsan közelít felém. Eltalált. A testem megrázkódik és minden izmomon görcsös rándulás szalad végig. Szemem tágra nyílik és levegőért kapkodok… Reggel van. 2007. szeptember tizenharmadika. Felébredtem. Egy új nap kezdődik, új érzéseknek és új világnak teret adva. Ez az ébredés más, mint a többi. Egy ismerős szempár lebeg a tekintetem előtt, de nem akarok ránézni. Nem akarok érezni, minden fájdalmas, még az ébredés is. A valóság örvényként szippant magába, és az örvény alján csak keserűség van. Ködbe burkolózik a táj. Sötét van és esik. Íme, ez vagyok én! Lassan próbálok kimászni az ágyból, de az érzéseim súlya valósággal lehúzza a fejem. Az agyam nem mozdul, tehetetlenül fekszem. A külvilág hangjai be-beszűrődnek. Néha felismerek egy mondatfoszlányt.

Tudatom lassan felfogja, hogy fel kell kelnem. A tudatom és a testem lassan felül az ágyban. A lelkem, a gondolataim még ott vannak. Különváltunk. Ma csak a testem megy iskolába, a lelkem és a világom ma a másvilágon jár. Az ágyam telis tele zsebkendőkkel. Igen nehéz volt elaludni tegnap este. A szívemet már nem is érzem, csak a helyét. A lelki késszúrás, amit kaptam, egyenesen belehatolt, és elégette azt. Semmi nem maradt belőle. A fájdalom, ami akkor keletkezett szerteáradt a testemben és minden porcikámban éreztem. Éreztem elalváskor és ébredéskor is. Lassan fizikai fájdalommá alakult és görcsössé tett. Nem vagyok már önmagam, csak árnyéka ez az egykori ébredésemnek. Hova lett minden? Hová tűnt a fény? Hol az élet és hol vannak a képek? Minden elpusztult volna? A testem elindult, az ajtó komótosan hajlik be mögötte. A lakás borzasztóan üres, visszhangzik benne minden apró zavar, minden gondolat. Besötétül minden.

Talán csak a nap tűnt el az égről, de lehet, hogy csak nem akarom látni a világot. Nincs szükségem fényre, sem életre. Ilyen élet nem kell. Nem kell az üresség és nem kell a fájdalom. Senki sem hívta őket, mégis együtt aludtam ezekkel az érzésekkel. Amikor kinyitom a szemem, az agyam automatikusan, szépen fokozatosan építi fel a képet. Olyan az egész, mint amikor egy számítógépet bekapcsolunk. A részek egymás után lépnek működésbe. Az én világom bekapcsolása is így zajlik minden reggel. Először a vizuális környezetet látom, az az első dolog, ami betöltésre kerül a fejemben lakozó számítógépen. Megállapítom, hol vagyok, majd jöhet az idő megállapítása. Majd ezután… ezután következik a cél, aminek az érdekében fölébredtem. Lehet ez egészen apró dolog is, például egy időpont, amit be kell tartani, vagy akár lehet valami borzasztóan fontos dolog. Máig emlékszem, amikor az érettségim napjának reggelén ébredtem. Életem nagy csatáinak egyikén fölébredni felemelő érzés volt. Az elmúlt közel másfél hét ébredései azonban egészen más céllal történtek. Persze az időpontok és a napi teendők ugyanúgy léteztek, de az én létezésemnek ekkor nem ez volt a célja.

Minden ébredéskor magam előtt látom a tökéletest, a szerelmet, a mindenhatót. Ma reggel is ugyanígy történt. Minden ébredéskor lepereg a tudatom előtt minden, ami vele kapcsolatos. Érzések, beszélgetések, beszélgetések, érintések és pillanatok… minden. Egyfajta időutazás ez, amikor látom mindazt, ami hozzá köt. A mai ébredés volt az első, amikor ez az időutazás a fájdalomba taszított. A testem már messze jár, de én még mindig tehetetlenül tűrök és szenvedek az ágyamban. Hideg van. Fáj minden mozdulat. Reggel van. 2007. szeptember tizenharmadika…

Romok (Ruins)
2007.09.13.
Elsötétült világban ébredek elsötétült tudattal. Odakint esőcseppek festik feketére az aszfaltot és felhők takarják el a fényt, bennem pedig a fájdalom és a keserűség elnyom minden más érzést. Nehéz az ébredés. A tudat, hogy újra egyedül vagyok, tehetetlenné tesz. Nincs erőm a lépésekhez, a rutinos cselekvések is nehézkesen mennek. Elindulok az iskolába. A hangulatom komor, és érzelemmentes. Nincs kedvem zenét sem hallgatni. Csak állok a megállóban és ázok. Mindenki szorongatja az esernyőjét vagy behúzódik valami alá, és furcsán néz engem. Talán a hátamra ragasztottak valamit?
Felszállok a buszra, a tömeg befogad, és a busz belseje felé préselődöm. Egy ismerős arcot látok tőlem jobbra. Elindul felém, közben ő is furcsán néz. – „Valami baj van?” Nem, remélem, azért ennyire nem látszik! Vagy mégis? Úgy látszik igen. Röviden vázolom a történteket, majd beszélgetni kezdünk. Jó újra hallani a régi hangokat, amik feledésbe merültek a hosszú évek alatt. Egy laza búcsúval válunk el, majd futhatok a következő busz után.

Lassan zötyögök az iskola felé. A nap is lassan telik el. Nincsenek gondolataim, mit tanultunk ma? Minden olyan egyforma, nem tudom megkülönböztetni a tanórákat. Az egyik barátom próbál vigasztalni. Nevetünk. A nevetésnek hatalmas ereje van, azonban csak rövid ideig tart. Minden egyes nevetéssel töltött pillanat feledtetni próbálja velem a történteket… azonban ez ehhez kevés. A mosoly hirtelen az arcomra fagy, és megint, megint, megint csak ő. Csak ő jár a fejemben, nem tudok túlesni rajta. Nincsenek kijáratok. Nincsenek válaszok. Kilátástalanul sodródok az árral, és még mielőtt felemészt a bánat, újra a barátaimmal nevetek. Aztán elköszönünk, és ismét ketten maradunk. Együnk. Az evés rendbe hoz. Általában, de ez most nem egy általános eset. A finom étel, a jó társaság, a könnyed beszélgetés, az emberek arcán lévő mosoly, a felhők mögül elő-előbukkanó nap jelzi, hogy jókedvem kéne, hogy legyen. Még sincs, de azért mosolyra görbítem a számat. Elköszönünk, véget ért a nap ezen szakasza, irány haza. A metró bezártsága és sötétsége remekül illik a lelki világomhoz. Én is egy metróval utazok a világban, melynek ablakán keresztül csak a sötétséget látni, és melynek nincsen úti célja se megállója. Hazáig lekötnek a gondolataim.
Hazaérve belépek az üres lakásba. Az üresség szinte kézzel fogható. Sehol semmi változás, minden úgy van, ahogy reggel hagytam. Az asztalomon ugyan úgy van minden, ahogy tegnap este volt. A képernyő mellett az Ő fényképe van, a postafiókomban csak az Ő levelei vannak, a telefonon is csak őt látom. Egyesével megszabadulok ezektől a dolgoktól: minden egyes alkalom a törlés gomb lenyomásakor egy tűszúrás egyenesen a sebem közepébe, amit tegnap ejtett rajtam az élet. Végre végeztem vele. A kérdések, amik tegnap megfogalmazódtak bennem, nem hagynak nyugodni. A válaszok, amiket kaptam, nem valódiak, csak elterelés volt. Írni kezdek. Tudom, hogy nem szabadna írnom, mégis megteszem. A világ összezsugorodik, minden figyelmemet a telefonomnak szentelem. Hosszasan fogalmazok, próbálom magam megfelelő módon kifejezni. Ez olykor nehéz, olykor nagyon egyszerű: csak egy szó, szeretlek. „Üzenet elküldve”
Hátradőlök a székben és körbetekintek. Az üres szoba körbeölel. Legszívesebben elszaladnék innen. Behunyom a szemem. Furcsa kép tárul elém. Egy városban vagyok. Egy város, amiben minden épület elpusztult. Az ég koromfekete és gomolyog, minden másodpercben rikító vörös villámok csapnak a földbe. Mi történhetett itt? Az épület, aminek a romjain állok, hatalmas lehetett. Próbálok lejutni a romok között, de folyton elakadok valamiben. Amikor végül leérek, észreveszek valamit a földben. Lehajolok érte, de a tekintetem találkozik valakiével. Fölegyenesedek. Egy lányt látok magam előtt fehér ruhában. Fekete az ég, fekete a föld, feketék az épületek romjai, és itt egy lány fehérben. Milyen valószínűtlen. Lenézek a földre és látom mi volt az, amit föl akartam venni: egy kettétört utcatábla. Csak a nevét tudom elolvasni. Liget u… A lány eltűnik a szemem elől. A körülöttem heverő romok, romházak és romhalmazok mind jelentenek valamit. Az, amin állok, a legnagyobb. Ezek érzések, melyeket éreztem. A világom romjai. A hitem, a mozgatóerőm és a tudatom világa. A szerelmem.
Kinyitom a szemem és tudatosul bennem ismét a valóság keserű érzése. A telefonom csörgésére ébredtem. Ő hív, vacillálok, hogy fölvegyem-e. Még két-háromszor megcsörren a készülék, mire eldöntöm, hogy fölveszem. Szavai épp oly megrázóak, mint tegnap este. Megforgatják bennem a kést, érzem a fájdalmat újra, még erősebben. A hangja azonban megnyugtat, most már tudom a válaszokat a kérdéseimre. Igaz, még számtalan kérdésem volna, és számtalan megválaszolatlan kérdésem van, de nem rabolhatom az idejét. A beszélgetés véget ér. Kikapcsolom a készüléket és kikapcsolom az agyam is. Könny és bánat – ez jutott nekem osztályrészül, de ez legalább bőségesen. Hamar elalszom. Nehéz nap volt. Nehéz volt végigmenni egy romokban heverő életen…

Valóság és álmok között (Between dreams and reality)
2007.09.14.
Üzenet Hajnalkának:
„21:37. Ma is föl kellett kelni. Igen, sajnos itt tartok. Nem nagyon akaródzik reggel kimászni az ágyból. Nem azért mert hideg van, vagy azért mert túl korán, vagy csak egyszerűen jólesne még aludni, nem is a suli miatt. Nem… Más oka van. Az iskola, úgy ahogy még jót is tesz. Jegyzetelek, figyelek órán, szünetben meg beszélgetek. Szüntelen jár az agyam és nem engedi a tudatom, hogy az érzéseim felszínre kerüljenek. De most nincs suli, nincs barát, nincs beszélgetés. Egymagam vagyok, csak a tudatom és én. Küzdök. Nem hagyom magam. Próbálom megérteni azt, ami történik velem. Válaszokat keresek. Miértek és hogyanok százai tolonganak a fejemben. Hogyan történt ez? Miért érzek így? Miért nem megy?
Néhány válasz, amit az eltorzult tudatom eme magányos órában képes volt magából kisajtolni:
Hogyan is történhetett? A legváratlanabb pillanatban támadott, a legváratlanabb helyen. Két álmom volt csupán – olyan dolgok ezek, amik nekem mindig is fontosak voltak, amit egész eddigi életemben szerettem és szeretni fogok ezután is. Imádom a repülést, mindent, ami repüléssel kapcsolatos, és szeretem, ha valaki gondol rám. Szeretek üzenetet kapni, azt mindenki szereti. Szeretem, ha valaki megtalálja a megfelelő szavakat, ha válaszol. Szeretek szeretni… Szeretnék.
Miért. Miért érzem, amit érzek? Miért nem hagy nyugodni? Több volt ez annál, mintsem hogy elfelejtsem. Nem, nem megy. Lehet, hogy nem akarom eléggé. Nagyon nehéz. Szerintem nem fog sikerülni. Eltelt két hét. Két csodálatos hét volt, olyanok, amilyenekről még álmodni se mertem. Annyira vágytam rá, hogy szeressek valakit hogy még a legnyilvánvalóbb hibákat sem vettem észre. De nem zavart, most sem zavar. Csak a tudatom észreveszi, de még mindig nem zavarnak. Pedig tudtam. Tudtam volna, ha jobban figyelek. Ha jobban átgondolok mindent. Talán ez a baj. Talán nem. Aztán bekövetkezett. Onnan már nem volt visszaút. Se tegnap, se holnap nem létezett. Nem voltak napszakok és nem volt más, csak Te. Tudtam, amikor az első válaszlevelet elolvastam, hogy ez más. Más, mert így képzeltem el, milyen lesz, ha egyszer más lesz. Más, mert sosem hittem volna, ha nem látom. Más, mert éreztem, benned megvan, ami másban nincsen. Ezen a helyen, ahol most ülök, történ ez. Pont így, pont ugyanígy. Boldog voltam, azt hittem erre vártam egészen idáig. Így is volt, erre vágytam. Jött, látott és győzött. A szerelem magával ragadt, lehúzott a mélybe és nem tehettem ellene semmit. De odalent csak a fájdalom várt rám.
Reggel kinyitom a szemem, két másodperc múlva végigfut az agyamon a két hét, lepereg előttem minden, mire felülök, már nem vagyok egyedül: ott vagy velem. Ott vagy a reggelben, a zenében, a helyeken és az időben. Nem tudok elmenekülni. Nem tudok nem rád gondolni. Érezz most bármit, mondhatsz, tehetsz bármit, felejthetsz bármily hamar: Szeretlek. És ezen nem tudom, mi változtathat. Talán csak az idő, ami elmulaszt. Belülről gyötörsz, és nem hagysz nyugodni. Minden percben be-beugrik egy szó, egy érzés, egy pillanat. Nem vágyom már semmire csak egy szóra. Nem vágyom már semmire csak az álomra. Nem vágyom semmire, csak hagyj… hagyj nyugodni. Tegnap éjjel sem aludtam. Az ágy hideg, és szinte kivet magából. Csak jön, csak jön az érzés egyre jobban. Nem tudok megnyugodni. Nem tudom elfelejteni. Szenvedek. De talán megéri. Szeretlek.
Miért nem megy? Miért nem tudom elfeledni? Öt nap és hat éjszaka. Ennyi volt csupán. Öt nap: amiben hittem. Öt nap, amikor éltem, felébredtem. Öt nap, ami megváltoztatta az életem! Öt nap, amikor ébren álmodtam! Öt nap, amikor boldog voltam. Öt nap: csak ennyi volt.
Nem, még mindig nem megy. Nem találom a kiutat. Nem találom a válaszokat. Csak a sötétben tapogatózom. Egy halk kiáltás hallatszik: „- Segítség!”. Igen, azt hiszem egyedül nem fog menni. Képtelen vagyok rá. Elvesztem. Álmok és a valóság játékszere vagyok. Elvesztem a két világ között.”

Tudattalanság (Mindlessness)
2007.09.15.
Keserű érzéssel ébredek föl ma is. Egy újabb értelmetlen nap az értelmetlenné vált életemből. Vajon mit tartogat számomra ez a szombat? Egy barátommal megbeszéltem, hogy este közösen kibeszéljük a bánatunkat, és együtt iszunk egy jót. Persze már délután telefonál, hogy mégsem ér rá.
Valahogy nem találom önmagam. Nem tudom, mit akarok. Telefonálni kezdek, sorba hívom a barátokat, mindenki nagyon elfoglaltnak tűnik. Aztán egy hosszas beszélgetés után invitálnak egy baráti összejövetelre, este 9-től. Az egyik legjobb barátom, aki történetesen lány, egy kis társasággal tölti az estét. Rendben meg is érkezem 9-kor. Meleg és barátságos környezet fogad. Már sokszor jártam itt. Itt voltam 2 hete, akkor még tele álmokkal és vágyakkal, itt voltam tavaly nyáron is, és még ki tudja hányszor. Emellett az ajtó mellett guggoltam hosszú percekig hallgatva a hangját. Beljebb haladva ismerős arcok mosolyognak rám. Mintha mindenki tudná, hogy jövök, hogy miért vagyok itt. Ismerem őket, de nem mindenkit tudok a barátomnak. Ez csak felszínes viszony, persze, senki sem idegen. Köszönök, majd rögtön kérdésekkel bombáznak. Nagyon jól esik a törődés. Végre valaki felismeri a problémáimat. Válaszokat tőlük sem kapok, de a finom étel, a kötetlen hangulat és a kedves szavak máris feledtetni próbálják a bánatot.

Mosolyra görbül a szám: úgy érzem, csupa barát vesz körül. Hangosan nevetünk a történeteken, egyre jobb a hangulat. Néhány pohár is előkerül, és szépen lassan elkezdenek ürülni. A bánat most folyékony formát öltött, és szép fokozatosan iszogatom. A hatást még nem érzékelem, csak próbálok a többiekre koncentrálni. Erőt veszek magamon és én is mesélek. A beszéd felvillanyoz, a mosolyok és a válaszok nagyon tetszenek. Kezdek felvidulni. Ahogy fogy az alkohol, a kedvünk egyre jobb. A füst, a halvány fények, a halk vagy éppen hangos zene természetes részei a lakásnak. Közeledik az éjfél. Felszabadultan táncolunk. Vaku fénye villan, a fehér villámlás az agyamig hatol. Táncolok, szédülök, behunyt szemmel, hallgatok… Az érzések elhalványulnak, az érzékek eltompulnak. Egyre csak nevetünk és táncolunk, az már nem is számít, mi szól. Közeledik a tudattalanság állapota. Magamnál vagyok, minden szót értek, de a kép egy kissé elmosódik, a mozgáskoordináció romlik. A hangulat ezzel párhuzamosan emelkedik. Szárnyalok az örömtől! Valósággal magával ragad a hangulat. Felemelő érzés…

Tudattalanság. Erre volt hát szükségem. Most nincs szenvedés, nincs félelem, nincs kín és nincs szürkeség. Nem érdekel a holnap és a tegnap, csak a pillanat van, és a többiek. Hosszú órák telnek el, mire elfáradunk és nyugovóra térünk. Az én helyem egy kis szétnyitható fotelből kialakított ágy. Lehajtom a fejem és kibámulok az ablakon. Még egy kicsit forognak velem a csillagok. A holdfény szürkésen ragyogja be a szobát, a félhomályban merengek. Már elmúlt a mámoros hatás, most magam vagyok ismét. A szoba majdhogynem üres, teljesen magam vagyok, most mégsem vagyok szomorú. Az érzések kezdenek átalakulni bennem. Magány, melyet azon érzés kelt, hogy senkinek sem hiányzom, félelem, hogy soha többé nem látom, hiány, melyet azon érzés kelt, hogy nem vár többé kedves üzenet, nem írhatok neki. Nem szerepel többé az érzéseimben egy alany sem. Csak a hiányát érzem, őt nem. Nem látom már magam előtt. Valami eltűnt belőlem. A tudattalanság kiölte a bánatom forrását, már csak az érzéseimet kell átalakítanom. Mire elalszom, már majdnem világos van.
Ez már egy új nap.

Ébredés – 3. rész (Awakening – part 3)
Hangos, sértő és fájdalmas hang ébreszt, a tudatomon végigfut az érzés, hogy élek, ébren vagyok… majd elragad az álom. A hang megismétlődik, a tudatom parányival tovább marad ébren. Újra magához húz az álom, de a hang ismét megszólal. A tudatomat visszarántja az álom, de egyre közeledik az éberség. Végre, kikapcsoltam az órát. A kezemmel már mindent megtaláltam az asztalon csak a vekkert nem. Lassan, óvatosan kinyitom a szemem, mintha csak ki akarnék kukucskálni a világra, aztán gyorsan visszahúzódni. 2007. szeptember tizenkilencedike van, szerda. Lassan kimászom az ágyból, és kihaladok a szobámból. Ahogy elhaladok a folyosón, nem jut eszembe semmi. Nincsenek érzéseim, csak lépkedek a jéghideg padlón. Kiérek a konyhába és az ablakra szegezem a tekintetem. A szembe lévő ház fölött éppen fölkelt a nap. A ragyogó nap gyönge, hajnali sugarai rózsaszín és narancssárga árnyalatokkal beragyogják az egész elém terülő tájat. Minden ablak, minden fal és árnyék ennek a csodálatos fényáradatnak köszönheti a színét. Minden a felkelő nap sugaraiban úszik. A konyhát is beragyogja a fény, arcomon érzem a gyönge melegítő sugarakat. Egyetlen gondolat fut végig az agyamon. Egy új nap kezdődött. Egy új nap, mely egyben egy új korszak kezdete is. A nappal szemben állva értem meg hogy a lezárult korszak milyen nagy jelentőséggel bírt. De lezárult.

Egy új nap kezdődik. Csupa új kihívással, új érzésekkel. Új lehetőségek és új pillanatok. Mi mindent tartogat számomra ez a nap? Ma is csalódással teli napom lesz vagy ez valami egészen más? Ahogy elmélkedek a nap lassan, észrevehetetlenül vándorol fölfele az égen. Egyre fényesebben ragyogja be a helyiséget, lassan már minden fénytengerben úszik. Egy új élet kezdődött ma. Egy élet, melyben nincsen több szenvedés, kudarc és üresség. Visszatérnek az érzéseim és újra jóleső érzés fog el: élek. Nincs többé szárnyalás és nem is esek le, mert nincs honnan. Aki a földön marad, nem esik le soha. Kapaszkodok a valóságba, és hagyom, hagy múljon az idő. Az idő pedig rendíthetetlenül halad, nem törődik senkivel és semmivel, elpusztítja a múltat és a jelent. Számára csak a jövő létezik, nem tekint soha vissza. Elpusztít mindent, ami leköt minket, egyszerű, halandó embereket. Ez egy új korszak kezdete. A halandóság kezdete.

Lépések (Stepps)
2007.09.16.
Három óra és tizenhat perc alvás után hirtelen kinyitom a szemem. A nap sugarai kényszerítettek erre, amikor pont elérték azt a kis rést a két szemhéjam között, amin beszűrődik némi fény álmomban. Körülnézek, a szoba most már világos. A nap fölkelt. Vasárnap van. Gyűrötten mászom ki az ágyból, kócos fejjel és félig leragadt szemmel megyek ki az ajtón. Szavak szűrődnek ki az egyik szobából: a többiek is ébredeznek már. Lassan ballagok lefelé. Elköszönök mindenkitől és megköszönöm a csodás estét. Kedvesen felajánlják, hogy hazavisznek autóval, elfogadom. Legutóbb gyalog sétáltam haza, de most nem esne olyan jól, mint akkor. Kint hideg van, szúrós a hajnali levegő. Hazarepít a jármű. Otthon a szokásos reggeli hangulat fogad. Eszem, majd letelepszem az ágyra. Nem tudok aludni. Folyton a gondolataim emésztenek. Nagyon jól éreztem magam tegnap éjjel, de ma mégsem jó a hangulatom. Véget ért egy fejezet, lezárult valami bennem. Az üres szoba, a besötétített ablak és az asztalom eszembe jutatják az elmúlt napokat. Hirtelen elfog a magány és a keserűség. Elhamarkodottság volt azt feltételezni, hogy ilyen könnyen lezártam magamban.
A nap lassan telik. Elfoglalom magam a nap hátralevő részében, egészen estig. Este mozit beszéltem meg az egyik barátommal, többek között ő is ott volt előző éjjel. A hangulatom pocsék. Nem találom a helyemet a világban. Elérkezik a megbeszélt időpont, én pedig kimegyek a szabadba. Frissítően hat rám a kinti világ levegője. Az ég tiszta, naplemente van. Nincs időm megfigyelni, azonnal megérkezik a barát, és beszállok a kocsiba.
A film egy kissé felvidít. Az olykor erőltetett poénok mellett találok benne valóban vicces dolgokat is. Furcsa mód ezeken csak én nevetek, meg egy pár másik ember. Ennyire másképp látom a világot? Hazafele többek között erről is beszélgetünk. Mindkettőnkre más-más hatással volt ez a film. Úgy döntünk, hogy még nem megyünk haza, beszélgetünk tovább. Lassan múlnak a percek, sétálunk körbe-körbe a környéken. Minden lépéssel közeledem egy új állapot fele. A beszélgetésből kiderül, hogy rengeteg párhuzam van az érzéseink között, csak éppen ezek témája eltér. A megoldáson gondolkozunk – közösen. Vegyük tehát szépen sorban. Első lépés a szenvedés: az érzés, hogy többé nem lesz senki, senki, aki megért, aki szeret, akit szeretek, és aki elfogad. A kín, a fájdalom hogy elveszítem, mindazt, amit felépítettem magamban. A világom darabokra szakad. Nem látom már egységesen azt, amit úgy neveztem: szerelem. Az érzések elhidegültek. Hiánya már nem érzékelhető, csak a kapcsolattartás szűnt meg, és állandó késztetést érzek magamban, hogy ezt feloldjam. Második lépés a ráébredés. Ez egy új ébredés, egy új érzés, az értelmetlenség érzése. Nincs cél, nincs jövő, hisz nem létezik semmi, csak ő. Ő már eltűnt, így csak céltalanság marad utána. Felébredek, és nem látom őt. Nem kísér a mosolya és nem látom a szemei ragyogását többé. Céltalan az életem, csak bolyongok benne elveszetten, keresem a kiutat, de minden ajtó zárva van. Halvány fény szűrődik ki a zárt ajtók alatt, mellett és felett. Van élet odaát. De hogyan jutok el oda? A harmadik lépés az áttörés. Valójában nem az ajtó szakad be, hanem mi törünk össze. Az apró darabok szertefoszlanak, majd az ajtó résein átpréselődnek az új világ felé. Hogyan érhető ez el? Hogyan juthatunk át a túloldalra anélkül, hogy ne sérüljünk meg? A válasz egyértelmű: sehogy. Az érzéseket azonban el lehet tompítani. Segít a tudattalanság, segítenek a barátok, a zene, a fények és a képek. Írj, beszélj, csinálj és alkoss. A maradandó elmulasztja a halandóságot. Az utolsó lépés az új élet kezdete lesz. Hazaértem, mára már elég lépést tettem meg.

Fény (Light)
2007.09.17. - 2007.09.18.
Minden nap, amit átélek egy ébredéssel kezdődik és az álom kezdete vet véget neki. Minden nap egy fejezet az életemből, melyet a kezdet és a befejezés határol körbe, címe van és tartalma. De van úgy, hogy két nap, három nap, vagy akár egy egész hét minden napja azonos tartalommal bír, így a fejezetek összemosódnak és egy közös cím alá kerülnek.
Lassú az ébredés, felemelkedik a test és kinyílik a lélek tükre. Homály és valóság vesz körül, az idő eltorzul. Gyorsul a légzés és felegyenesedik a test. A lélek követi. A lélek és kivilágosodik, olykor egész lassan. Néha sötétbe burkolózik, és nem enged a külvilágnak, hiába van világos kint. A nap valósággal beragyogja a lakást ma reggel, én pedig állok és bámulom. Hihetetlen, annyi fény van a világban… annyi szép és annyi csoda, bennem mégis sötétség, komorság van. De lassan talán változik valami.

Óvatosan szállok föl a buszra reggel, mintha félnék, hogy leesek. Oldalra fordítom a fejem majd hirtelen eltűnik minden. Fehérséget látok és csak pislogok: nem értem mi ez. Fény, valóságos fényáradat, egyenesen a szemembe. A nap továbbra is ragyog, csak nem figyeltem rá, így hát most ő hívta fel magára a figyelmet, azzal hogy besüt azon az 5 centis résen, ami a busz teteje és a tetőablak széle között létrejött, egyenesen a szemembe. Belebámulok a kék égen ragyogó égitest fényébe. Talán valamit mondani szeretne nekem?
A válasz egyszerű. Nem akar mondani semmit, már megtette. Reggel felébredtem, kimentem, fölkeltem. Körülnéztem, amikor kiléptem a kapun, és most a nappal szemezek. Valami kimaradt. Több mint két hét után ma először nem kísért el reggel. Nem láttam az arcát ébredéskor és nem pergett le előttem minden. Erre most döbbenek rá, és hirtelen jókedvem lesz. Még egyszer felpillantok a napra, majd kitekintek az ablakon. Százával csillognak rám a háttérben felszálló repülőgép ablakai az áradó napfényben. Jó úton járok. Nézem az elsuhanó repülőt, amíg el nem tűnik a szemem elől. Már nem látom, de hangját tovább hallom. Megérkezem, leszállok. Most jobban körülnézek, reggel ezt elmulasztottam. Csodálatos az idő, sehol egy felhő az égen. A tiszta kék ég kupolaként borul a fejem fölé. Ezen, és a reggeli eseményeken tűnődök egész délelőtt, már amikor nem köti le a figyelmemet az óra menete.

A délelőtt most hamar elszalad, a percek hamar tovaszállnak, a mondatok némán csengenek, a füzet bezárul és indulás haza. Hazafele gondolatok egész hada áll szemben velem. Egy bíróságon vagyok, és a tanú székében foglaltam helyet. Kérdően néznek rám az emberek. Tulajdonképpen vádlott vagyok, és tanú egyszerre. Mivel vádolnak? Miért kerültem ide? A vád az érzés. Előre megfontolt szándékú őszinte érzelemtovábbítás, és ennek beismerő vallomása. A sértett nincs a teremben. Az ügyvéd elém sétál és ismerteti a vádakat: „Ön gátlások nélkül, érzésekkel közeledett embertársa felé. Ön feltárta érzéseit mások előtt! Őszinte volt és ezzel megsértette a törvényt!” Milyen törvény? – Kérdem én. „A törvény, miszerint az érzésmentes közeledés az elfogadott, a színlelés és mások gátlástalan kiaknázása, kiismerése! Nem szerethet valakit csak úgy! Hogyan tudnánk akkor megkülönböztetni az érzéseket?” A bíró felszólít, hogy válaszoljak a kérdésekre. Az első kérdések a személyemre utalóak, a harmadik a sértettel való kapcsolatomra. Az ismeretségünk forrására, időtartamára és tartalmára kíváncsiak. Mindent elmondok. Képtelen vagyok hazudni. A védelem szünetet kér. Nincs védőügyvéd és nincsenek esküdtek. Azonnal ítéletet hirdetnek: bűnös. Bűnös, mert érzésekkel közeledett valakihez.
Közben hazaértem. Keresem a válaszokat arra a rengeteg kérdésre, ami megfogalmazódott bennem. Neki írok, őtőle várom a segítséget az igazság felderítésére. Választ nem remélek, mégis elküldöm a levelet.

A nap további részében is szárnyal a kedvem: végre jól érzem magam. A nap továbbra is ragyog, egészen, amíg le nem bukik a horizonton. Véget ért az első napom a fény világában.
Tegnap kivilágosodott. A nap beragyogta az elmémet. Megvilágosodtak a sötét zugok az agyamban. Végre kezd összeállni a kép, és kezdenek megfogalmazódni a válaszok. Kezdek ráébredni arra mennyire különbözőek vagyunk és én mennyire a jót akartam látni. A tökéletesség, a halhatatlanság, a boldogság és a szerelem már csak emlékek. Az Ébredés valós volt, de a valódi ébredés csak most következett be. Most már mindent értek. Sok mindenben igazat adok neki. Talán ez így is van rendjén. Életünk eseményeit mi befolyásoljunk, a jövőnk nincs senki kezében. Mindennap hozunk döntéseket, és minden nap tanulunk valami újat. Én rengeteget tanultam az elmúlt napokban. Igyekeztem a tapasztalatokat megfogalmazni magamban. Ez a következőképpen fest.

Nem szabad túlzottan beleélni magam semmibe, ami nem valós. A nem valódi dolgok, többek között az internet, a virtuális világ, mind olyan területek, amiket az ember nem tud uralni, az ott keletkezett érzések nem valósak. Virtuális érzések egy virtuális világban. 2007-et írunk, ez a digitális korszak. Másodpercek alatt megtudjuk, mit gondol a másik, vagy mit szeretne láttatni velünk, hogy gondol. Az utóbbi a valószínűbb. Emberek vagyunk. Önkezünkkel vetünk véget virágzó kultúráknak, életnek és világoknak. Kipusztítunk és teremtünk. Alkotunk és felejtünk. Érzünk és rombolunk.

Továbbá, minden érzés elárul minket, minden emberben van kétség és mindenki keres valakit, tart valahová vagy éppen megérkezett. Az érzések kiszámítat hatatlanok, ezért kell nagyon óvatosnak lenni. A bíró tévedett, az érzés nem bűn. Érezni szabad, kell, hogy teljes legyen az emberi élet. Érzésmentességre csak a valóban gonosz lélek képes. Meg kell találnunk a határt ismert és ismeretlen között, vigyázni az érzéseinkre és törekedni az őszinteségre.
A szavak csak a kommunikációnk eszközei, tetteink különböztetnek meg minket. Mondani, írni és gondolni bármit lehet, tenni csak keveset. A tettek közül is vannak meghatározóak, ne mulasszuk el megtenni azokat.

Átléptem egy új világba, amiről nem hittem, hogy valóban létezik. A fény birodalma ez, a világosság. Az emberek között haladok nap, mint nap, és látom ki az, aki elért már ide, és ki az, aki keresi az utat. Mindenki tart valahova. Én a boldogság felé tartok. Nem vagyok már többé halhatatlan, repülni sem tudok már, érezni azonban továbbra sem bűn. Egy új világ vár, melynek minden napja egy újabb fejezet az élet végtelen könyvespolcán.

Az örökkévalóságnak,
a halhatatlanságomnak,
Annának és születendő gyermekének

Budapest, 2007. szeptember 28.