Tengerszem

Tengerszem


Sosem felejtem el azt az éjszakát. Azt az arcot és pillantást, amely mindent elárult. Órákon át simogattam az arcát. – e sorok írásakor remeg a lány egész teste, könnye félénken, remény nélkül hull fáradt arcán.
Láttam a szemében, igen, láttam mindent. Azt, hogy nem szeret, de hálás, mert most Vele vagyok és vigyázom Rá. Tudtam, éreztem ezt, és legfőképpen féltem ettől. Nem ismertem ezt a helyzetet. És máig nem tudom kezelni. Ő annyi mindent nem tud. De nem biztos, hogy ez rossz. Sőt. Így van jól.
Talán megrémülne attól az erőtől, amit Ő adott nekem, és amit el tud venni tőlem, amikor csak akar. Nem tudja ezt sem, nem tud bánni ezzel a hatalmával, és így, emiatt már sok fájdalmat okozott. Olyan, mint amikor egy kisfiú kést fog a kezébe, de még nem tud vele bánni, nincs tisztában annak a fájdalomnak az erejével, amit akkor okozhat, ha valakit megszúr. Ő sem látja, hogy kést tart a kezében. Én, pedig a közelében vagyok.

Nem tudtam abbahagyni a simogatását. Éreztem, hogy ez az utolsó éjszaka, amikor ketten vagyunk. Amikor csak az enyém... és mégsem. Minden pillanatot ki akartam használni. Behunyta a szemeit. Fájt látni. Mert ekkor beleláttam a lelkébe. Másra gondolt, talán arra, hogy valaki más simogatja. De amikor kinyitotta a szemeit, nem volt csalódottság bennük. Csak szomorú köszönet azért, amit érte teszek, pedig tudom: nem szeret. Többször láttam ezt a szempárt így nézni… régóta le volt hunyva a két, édes tengerszem. Már fájt a kezem, elfáradt. Még utoljára végigsimítottam a haját, a homlokát megcsókoltam. De ekkor hirtelen kinyíltak gyönyörű szemei. Nem akarták elveszíteni a biztonságot. A keze nyugodt volt. Az érintése új erőt adott. A kezemet újra arcához tette, és mosolygott. Jó volt hozzám. Adott még pár órát az életéből. Aztán végleg elbúcsúztunk. Akkor azt még nem tudtam, hogy örökre szól. Nem is éreztem, de Ő már igen.

A szavak nem jelentettek a kapcsolatunkban semmit. Csak a szemünk beszélt. Mindkettőnké. De már biztosan tudom: Ő ebből nem értett semmit. És ez az, ami még most is fáj. Mert ha néha kérdés van a szememben, megkeresem ezt az arcot. Elmerülnék abban a csodás tengerszemben. És mindig választ kapok a kérdésre. De Ő még mindig nem érti, amit a tengerszemeivel mond. Talán nem is olyan mély az a tenger, mint gondoltam?