Novellák - 69.oldal

Pókerparti. Nem áll túl jól a szénám, bár a lányok közül már egyedül csak én tartom magam.
Dáma pár kézbe. Ígéretesnek tűnik. Felejthető lapok jönnek. Emelek. Ketten kiszállnak, persze fő ellenfelem nem, helyette furcsán méreget a lapjai fölött.
Kijön az utolsó lap, egy király. Elvigyorodom. Nagyon úgy fest, hogy nyertem.
Reménykedve mutatom meg a lapjaimat. Sajnálkozó arc az asztal túlfeléről. Nyertem!
Felfordítja a lapjait. Király pár kézben. A diadalmas mosolyom...

- Ne csináljon etikai kérdést egy szerelmi ügyből! Tudja, hogy van az. Az ember a szerelem terén nem lehet a végtelenségig tapintatos, nem lehet örökké tekintettel másokra. Az csak boldogtalanságot szül. Maga szerint mit kellett volna tennem, nagyokos? Tűrni életem végéig, hogy egy olyan nő mellett kell élnem, aki képtelen boldoggá tenni, miközben annyi még számomra a lehetőség? Maga képes lett volna végérvényesen feláldozni a boldogságot, csak hogy ne bántson meg egy szerencsétlen nyomorékot,...

Majd’ tizenhat év telt el a nyár óta, hogy gyerekként megismertük egymást és csaknem tíz esztendő utolsó találkozásunk óta. Kiskamasz volt akkor, én gyereklány. Az elsők között volt, akit megismertem az üdülőtelepen. Egyszer hozott nekem egy pici, féltenyérnyi mocsári teknőst amit aztán két hétig maradék felvágottal etettünk közösen amíg meg nem szökött. Sosem barátkoztunk össze – köszöntünk egymásnak, váltottunk egy-egy szót, mondatot, de semmi egyéb. Tulajdonképp el is felejtettem az...

Emlékek. Életek. Álmok. A lányom. Én.
Ő a tökéletesség. Formás, nőies csípőjéig érő aranybarnán csillogó, göndör fürtjei egy igazán kivételes arcot kereteznek. Mély, meleg barna szemeivel érzékien, mégis gyermekiesen ártatlanul tekint a világra. Orra finom vonala és igen, azok a telt ajkak! Meseszerű! Úgy ragyog felettünk, mint egy szivárvány...

Kényelmes tempóban haladtam az úton, a rádióból kellemes dallam áradt szét. Az égen szent János bogarakként pislákoltak a csillagok, jóllakottan mosolygott a Hold.
Árny bukkant fel az út szélén, nem láttam rendesen, tovább gurultam. Magam sem tudom miért, de zavart a dolog. Talán ember? Mit keres ilyenkor az országút szélén? Lekéste a buszt, vagy lerobbant valahol a kocsija? Hátha segítségre szorul…

De most már rendes vagyok a lányokkal, próbálok az lenni. Öltözz, megyünk – közöltem vele. Az önbecsüléséből annyi sem maradt, hogy tiltakozzon az ellen, hogy megint ki akarom dobni reggel, csöndben kereste a holmijait, nehogy itt hagyjon valamit. Általában véve sem beszélt szinte soha. Legfeljebb ha kérdeztem. Az utcán eszében sem volt a kezemért nyúlni vagy hasonló. Nagyon helyes, engem itt ismernek...

. Ide értem. Itt állok a kastély előtt. Csúcsos tornyai az ég magasságát feszegetik. Megállok, és keresem a kaput. A szánt kint hagyom, gyalog próbálok szerencsét. A hideg kőfalak komoran bámulnak rám. Mit keresek én itt? Amilyen kicsire csak tudom, összehúzom magam, mikor belépek az óriási udvarra. Köpenyem suhogva libben utánam, mintegy szerencsét kívánva. Egy-két embert látok az udvaron sietve végigvonulni. Félek. De ekkor meghallom a dallamot, ami végig űzött a világon, nem hagyva...

Barangolok egy hosszú úton, messzire visz lábam, a homályban tapogatózom. Félelem, fájdalom és kétségbeesés várt e világban s én eljöttem, kiszolgáltattam magam. Szomorú sors ez egy fiatal lánynak, de csak magára vethet senki másra. Kellett neki elcsatangolni, az egyenes, tiszta útról letérni, miként megismerje az erdőt, mi az út szélén szalad, a vad hangok s állati szellemek vonzottak...

Minden porcikám belerezdült, abba, ahogy hozzámért. Ujjaival a hajamat túrta, másik kezét a derekamra helyezte, mintha még a levegőtől is féltene.
Mond, hogy tűnhetett el minden?
Szemembe nézett, félelmet láttam, megbánást, hogy eddig nem tette, és szeretetet.
Mond, ma miért nem látom?
Kedves szavai, a lelkembe égtek, mosolya a szívembe hatolt...

Zöld méreggel ölel körbe, rongyokkal bugyolál és levessel itat. Lemezeket tesz fel, könyveket kutat elő és virágot tesz az asztalra. Elhúzza a függönyt és fény szűrődik be az ablakon. Körbe-körbe járkál és fél szemmel felém néz olykor-olykor de csak titkon, hogy ne vegyem észre. Aggódik értem...