Novellák - 69.oldal

Miközben radioaktív sugárral lőnek, hallom, ahogy a két orvos a biztonságos szomszéd szobában épp beszélget.
- Igen, egy EEG-t is el kellene végezni. Szólok a nővérnek, hogy készítsék elő a pácienst.
Szuper. Ne tessék félre érteni engem, az elektroencefalográfia egyáltalán nem fájdalmas, de egyszerűen nincs kedvem hozzá. Mit remélnek? Négy éve vagyok ebben az állapotban, eddig már párszor megcsinálták ezt rajtam, de a műszer szerint kómában vagyok, annak ellenére, hogy látok...

bocsánat, ön biztos most meg van zavarodva, hogy most akkor mi is van? Kómában vagyok-e vagy sem? Az igazság az, hogy én is csak onnan tudom, hogy mondták nekem. Én sem így képzeltem a kómát, azt hittem, hogy egy nagy semmi, vagy egy álom, ami évekig tart. Azonban már az első pillanatban úgy mond „kitágult” a tudatom. Nem vicc, tényleg...

Az osztályon normális a nyüzsgés, annak ellenére, hogy intenzív osztály, nem egészen olyan, mint ahogy a tankönyv írja, egy kis zsivaj mindig van. Az is lehet, hogy csak én veszem ezt észre, a többit nem zavarja. Jó kis kórház ez, minden betegnek saját szobája van. Az ügyeletes nővér már kezd fáradni, egész éjszaka telefonált. Az orvos már a negyedik kávéját issza, kezd remegni a keze a koffeintől. A takarítószemélyzet már egyszer végigtörölte a folyosókat. Még korán van, reggel fél öt....

Harmatos napok kelnek, nyugszanak. Leszáll a dohos ősz, körbefordult a kerék. Azon kapom magam, hogy gyakran gondolok rád. Meglepő-e? Fülemben felsírnak a vonók, s előkerül a Shelley-kötet.
Szerettelek tudod?
Emlékezz a városra, emlékezz a partra. Sétáinkra, „a mezőre a napsütésben.” Fényindákba vont sok sikamlós alkony, s én nem eresztettem el soha a kezedet. Nem feledem könnyeidet, melyeket a boldogságtól ontottál...

Járása laza, túlságosan is nyugodt, nem figyel a környezetére, nem törődik semmivel... Nem szeretem a túl laza járást. Vajon mi keresnivalója van itt? Talán ő is egy buszra vár? A fiú lassan odalépdelt a lányhoz... Hátha csak egy testvér, vagy egy jó barát... Átadott valamit a lánynak, a lány erre átölelte és megcsókolta a fiút... a barátja... nincs szüksége rám... nem kellek neki...

Róma lebegett szemem előtt, amikor kiadtam a végső rohamra a régvárt jeladást. Döntő, fullasztó vágta következett, amit lehetetlen zabolázni, nem lehet kihasználni csapatmozdulatokra. Ez a barbárok fegyvere, amiről hadtudósok alig emlékeznek meg...

Szívdobbanás, csapatmez, országúti, napsütés. Dugó, Margit körút, Moszkva, Szilágyi Erzsébet fasor. Fel a traumatológiára. 26-os épület.
Egy mentős szólítja meg, nyilván a ruházatából könnyen következtetett. ”A biciklis fiút keresi? Épp most viszik át az intenzívre.”

Az orromat lógatom ahelyett, hogy boldog lennék. Itthon ülök ahelyett, hogy elindulnék. Csüggedek, ahelyett, hogy élnék. Délutánonként magamban ülök a kanapén ahelyett, hogy veled ülnék. Ahelyett, hogy itt lennél minden van, csak te nem vagy itt már...

- A Leumi Bankot nem fogadták el? Jól értettem?
- Igen, jól. Groteszk nem?
- Igen, mintha nálunk az OTP vagy az MNB papírjait nem fogadnák el.
- Valahogy úgy. De Izrael nem hétköznapi föld, ott más törvények uralkodnak. A logika szabályai ott nem érvényesek, vagy igen, de pont ellenkezőleg. Talán pont ezért „szent” föld, mert ott nem a normál világ szabályai érvényesek...

Az orvos fáradtan letelepedett a kopott, de tisztára sikált asztalhoz. Az asszonyra emelte tekintetét:
– Torokgyík.
– Jézusom! – rogyott a hokedlire az asszony.
– Nincs időnk a kesergésre! Ezzel kenegesse a gyerek torkát, legalább óránként! – rakott le az asztalra egy üvegcsét.
– Ez segít?
– Reménykedjünk.
– Köszönöm doktor úr… nagyon röstellem, hogy nem tudok fizetni, de majd ledolgozom.
– Ne ezzel foglalkozzon, hanem a gyerekkel...