Éber álom

Az osztályon normális a nyüzsgés, annak ellenére, hogy intenzív osztály, nem egészen olyan, mint ahogy a tankönyv írja, egy kis zsivaj mindig van. Az is lehet, hogy csak én veszem ezt észre, a többit nem zavarja. Jó kis kórház ez, minden betegnek saját szobája van. Az ügyeletes nővér már kezd fáradni, egész éjszaka telefonált. Az orvos már a negyedik kávéját issza, kezd remegni a keze a koffeintől. A takarítószemélyzet már egyszer végigtörölte a folyosókat. Még korán van, reggel fél öt. Még semmi sincs, minden beteg alszik. Elméletben én is.
Az ablakomon felhúzva a roló, az ablaktábla kicsit megbuktatva, beáramlik a reggeli fagyos levegő. Mary mindig minden reggel kinyitja nekem az ablakot, hogy friss levegőre „ébredjek”. Nem tudom hogyan meghálálni neki.
Itt nincs látogatás, teljes vesztegzárat rendelnek el a külvilág számára. Az egyetlen időpont, amikor valaki bejöhet ide csak úgy, az egy kétórás periódus kettőtől négyig, akkor lehet megnézni az itt fekvő rokonokat, szereteket.
Hozzám nem jön senki sem. Négy éve fekszem itt, az izmaim kezdenek sorvadni, egyetlen szerencsém, hogy figyelnek rám, kezelnek és ápolnak. Ha Mary nem lenne, valószínűleg megőrültem volna. Ő a legfigyelmesebb az egész osztályon, és nem csak azért, mert kinyitja az ablakot és aztán időben be is csukja. Valójában ő az egyetlen látogatóm, de ő szinte minden nap bejön hozzám, ha nem is mindig két órára, még akkor is meglátogat, amikor szabadnapos. Azóta törődik velem, amióta ide kerültem. Minden egyes nap, amikor elmegy, legszívesebben sírnék, ha bírnék, mert nem tudom neki meghálálni, megköszönni, vagy csak egyszerűen egy köszönet szerű mosollyal ránézni.

Már szól a rádió, mennek a hírek, hallgatom, hátha meghallok valamit, ami gyógymód lehet a bajomra. Persze, hogy semmi ilyesmit nem találtak fel, viszont pusztítás – emberi és természeti – van dögivel. Itt robbantottak, ott gát szakadt át, megint máshol tornádó tombolt, egy negyedik helyen szökőár tarolt le mindent, végül pedig a legnagyobb gyászhír: egy újabb gyűlölt politikust tettek el láb alól egy kimondhatatlan nevű ország diktátori székéből.
Nyílik az ajtóm, mint minden reggel nyolckor. Á, a vizit.
„Jó reggelt, doktor úr!” – köszönök oda vidáman.
- Valami változás? – kérdezi az idős szakember az egyik nővértől.
- Semmi, doktor úr.
- Hmm – közelebb jön, megvizsgálja a pupilláimat, megcsinál pár rutin neurológiai tesztet, majd pár másodperces merev szemlélés után odafordul a nővérhez. – Attól még nem ártana egy átfogó vizsgálat. Mikor végeztek rajta utoljára egy ilyet?
- Egy hónapja.
- Rendben van, akkor komplett vérképet kérek, koponya CT és cerebrális angiográfiát. – majd még egy pillantást vet rám, és már indul is tovább. Nem köszönök el, tudom, hogy úgy sem viszonozza egy kómás beteg néma búcsúját.