Éber álom 2.

Nem ez volt az első alkalom, hogy ezeket a szavakat hallom, de az első alkalom, hogy a doktor így nézzen rám. Mint ha észre vett volna valamit. Ki tudja…
Miután kimegy, Mary jön be hozzám, hozza a reggelit: infúziók, illetve pépes valami gyomorszondán keresztül. Nyami.
Ó, bocsánat, ön biztos most meg van zavarodva, hogy most akkor mi is van? Kómában vagyok-e vagy sem? Az igazság az, hogy én is csak onnan tudom, hogy mondták nekem. Én sem így képzeltem a kómát, azt hittem, hogy egy nagy semmi, vagy egy álom, ami évekig tart. Azonban már az első pillanatban úgy mond „kitágult” a tudatom. Nem vicc, tényleg. Ott feküdtem az ágyamban, de hallhattam az ügyeletes nővért, vagy a másik nővér csoszogását, vagy Mary jellegzetes lépteit közeledni. De nem csak hallok, látok is! Bizony-bizony, csukott szemmel. Gondolom most arra gondolnak, hogy ez már ízetlen tréfa, de még mindig nem poénkodok. Tényleg látok, de nem úgy, mint ha a szemeimet használnám. Egyszerűen látom, helyesebben mondva érzem, tudom, hogy mi hol van. Még a tv-t is bírom nézni, látom a képeket, a színeket, a mozgást, mindezt csapok és pálcikák nélkül. Magam sem értem ennek a természetét. Egyszerűen ez van, és kész, de ami azt illeti, örülök neki. Az egyetlen dolog, amim nincs – és ez a legfájóbb – az a képességem a másokkal való kommunikációra.
- Egészen jól festesz ma! – teszi le az infúziókat az éjjeliszekrényemre, az első már be is köti, majd megetet a gyomorszondán keresztül. – Van egy órám szabad, szóval hoztam egy-két újságot. Tudod, hisz ma kedd van. – keddenként mindig felolvas nekem, de csak újságokból. Könyvet is olvas nekem, de azt csak a szabadnapjain.
- A dél-koreai kormány… – kezd bele az első cikkbe, ami az útjába akad. Legszívesebben megmondanám neki, hogy a kül- és belpolitika nem érdekel, inkább csak a sportrovat, de ha megmondhatnám is neki, akkor sem tenném. Más nem tenné meg nekem ezt, nem áldozná a szabadidejét rám. Minden szavában, tettében ott a törődés.

Egyedül él, minden idejét másoknak szenteli. Nincsenek háziállatai, de sok barátja van. A szülein kívül nincs senkije. Nekem sincs. Talán épp ezért viselkedik velem így? Mert tudja, hogy egyedül vagyok, akár csak ő?
Hogy honnan tudok róla ilyesmit? Elmesélte. Néha csak bejön, és az idegességtől vagy dühtől remegő kézzel mondja, csak mondja, ami a lelkét nyomja, én pedig jó hallgatóságnak bizonyulok. Volt, hogy sírt az ágyam mellett ülve. Ilyenkor legszívesebben üvöltöttem volna a fájdalomtól, mert nem tehettem vele semmit sem, nem vigasztalhattam meg, nem segíthettem neki, ilyenkor éreztem csak igazán bezárva magam a saját testembe.
- Na, ennyi volt, most mennem kell kötözni, így is tovább maradtam pár perccel, mint terveztem. Nemsokára jönnek felkészíteni a filmezéshez. Légy jó! – és már illan is ki az ajtón.
„Mi más lehetnék?”
Nem tudom, szerintem tudja, hogy hallom és látom, ezért beszél hozzám úgy, mint egy „éberhez”. Mert így nevezem a többi embert. Ez egy fajta irónia. Azt hiszik, hogy mert járnak-kelnek, beszélnek, cselekszenek, attól máris élőlénynek, aktív élőlénynek számítanak. Igaz, én eléggé passzív vagyok így ágyhoz kötve, de sokkal éberebb, mint ők, előbb olvasom ki az apró jelekből, hogy mi a helyzet, mint ők. Bár csak az orruk alá dörgölhetném…
Amint lefolyik az első infúzióm, máris jön egy másik nővér egy orvossal karöltve. Az oldalamra fordítanak, beállítanak magzatpózba, és kezdődik a punctio. Istenem, hogy mennyire rühellem, amikor a gerincemet szurkálják egy orbitális tűvel! De nincs mit tenni, ezt el kell végezni a röntgen előtt.