János kórház

2009. április 27.
Kitört a tavasz. Már napok óta érezhető a levegőben. A rügyek már kipattantak, zöldellnek a fák, bokrok, még a Róbert Károly körút mentén is az a néhány és orgonaillatot hoz-visz a mozgó levegő. Meleg lett, nem forró, csak éltető meleg végre.
A telefon kijelzőjén: Bence. Vajon miért keresi? Hiszen csütörtökön szakítottak Péterrel, a legjobb barátjával – ha valaki, ő biztos, hogy tud róla…
Szívdobbanás, csapatmez, országúti, napsütés. Dugó, Margit körút, Moszkva, Szilágyi Erzsébet fasor. Fel a traumatológiára. 26-os épület.
Egy mentős szólítja meg, nyilván a ruházatából könnyen következtetett. ”A biciklis fiút keresi? Épp most viszik át az intenzívre.”

Zihálva áll meg a folyosón, hogy körül tudjon nézni - csak ekkor kezd el csorogni arcáról az izzadtság. Abban a pillanatban meg is látja. Ezer közül felismeri a lábát, a karcsú, inas lábfejet a hosszú ujjakkal, ahogy a hordágyat tolják be a liftbe. Egy görcsben rángó láb, amiről félig lecsúszott a takaró. Szürreális, hogy az övé. VELE is megtörténhet, hogy nem ő irányít? Hogy viszik innen oda, miközben nem is tud róla? Soha nem látta még esendőnek, mert a fiú nem viselte volna el, ha ezt az oldalát is meg kell mutatnia. Közelebb ér, már az egész tehetetlen testét látja. A tetovált sárkány a mellén. A vörhenyes kecskeszakáll. Az arca bal fele véres, nincs eszméleténél. A feje félrebillenve; ahogy a kerék megdöccen a liftajtónál, úgy rezdül, mint a bólogatós kutya feje az apja kocsijában, amikor még kicsi volt. Az orrából valami cső jön ki. Aztán már nem látja, becsukódik az ajtó.
Most néz csak rá a fiú anyjára. Mária. Ő valamivel korábban érkezett. Szomorú, de fegyelmezett, okos arc, a lenőtt frufru alól tózöld szemek fürkészik az övét. Hosszú sötétbarna haja copfba fonva. Csak néznek egymásra. Egyik se szól, egyik se sír. A Lánynak semmi olyan nem jut az eszébe, amit most ki szabadna mondani. Riadt, de igyekszik uralkodik magán. „Sorsszerűség… máris…?! Talán van még remény. Vagy túl hamar…?” Ezek kavarognak csak a fejében.
A szerelme rángatózó lábát látja maga előtt még mindig. Hónapokkal később és aztán egész életében ez lesz a legintenzívebb emléke erről a napról.

2010. április 27.
Előző este nem állta meg, elővette a kártyát, megkérdezte, hogy fogja érezni magát, ha bemegy a fiúhoz meglátogatni? Aztán húzott: Főpapnő, Torony, Halál. Örült neki. Úgy értelmezte, ha követi az érzéseit, az intuícióit, akkor valami, ami hónapok óta munkál benne és kínozza (vagy csak ő kínozza saját magát?), szemvillanás alatt összedől, megdől és végre le tudja zárni ezt az egészet. (Pár napra rá aztán összefut Keresztanyával, aki szerint ahhoz, hogy le tudja zárni, nagyon is foglalkoznia kéne ezzel a valamivel. Légvárakat emleget és Müller Pétert, ezen összenevetnek.)
Délelőtt még hazaugrik az öccse húzódzkodni az állványon, közben beszélgetnek egy jót, ez mindig megnyugtatja, aztán együtt indulnak bringával. Feri már induláskor a felhőket méregeti. Sötét, tömött felhők gyülekeznek, de nem túl fülledt a levegő. A Lány szerint öccse biztos nem fog megázni a Szent István parkig, legfeljebb ő, mert a felhők mintha épp Buda irányából jönnének.
Az Oktogonnál szétválnak, innentől már egyedül tart a kórház felé. Farmer, zöld rövidujjú póló, narancssárga-fekete bringássapka és az imádott kis piros városi biciklije. A Moszkván még napsütés, az Ezredes utcánál viszont minden előzetes jel nélkül kezd esni az eső. Félreáll egy fodrászat mellett a sarkon, mondván, amilyen gyorsan jött, el is megy, hadd esse ki magát. Átfut az agyán halványan, hogy micsoda véletlen; a fiú barátnője is fodrász. Átfut az agyán halványan, hogy a természet mindig beszélget az emberrel. De ezeket meg se fogalmazza, csak a gondolat suhogását hallja, magát a gondolatot alig-alig. Esik… Langyos, és nem is nagyon kezdi rá, csak hirtelen és váratlanul jött. Nem zendít rá jobban, ezért visszaül a bringára és megy tovább. A villamos végállomásánál nyitják meg istenigazából az égi csapot. Felmenekül a portáig, mosolyogva, kedvesen érdeklődi meg, hol találja a fiút, és úgy gondolja, itt a fedezékben már érdemes várni egy kicsit. Legfeljebb addig is elmélkedik. Kényelmesen ül a biciklivázon, nézegeti az embereket, akik érkeznek – egyiknek sem derűs az arca, de hát mitől is lenne az, hiszen ez egy kórház. Gyönyörködik az esőben, a kórház kertjében – szereti nagyon, ő is és Feri is itt születtek, a Jánosban – és közben morfondírozik. Vajon ki lesz a fiúnál éppen? Lesz-e egyáltalán valaki nála? 2 óra lesz. Mindennek oka van és minden oka valaminek. Vajon miért kell, hogy itt üldögéljen még egy kicsit? Valaki épp most megy el tőle? Vagy valakivel együtt fog érkezni? Csendesedni látszik a zápor. Mégis marad, hezitál. Aztán megbánja, mert az előzőleg várakozókkal megtelt porta kiürül és csak ő marad ott. Mire elindulna, megint rákezdi. Fenébe… Telnek a percek, a porta megint látogatókkal telik. Már lesi, mikor indulhat, de egy darabig valószínűleg megint nem fog elállni. Egyszer csak mégis elindul. Annyira már nem esik. A farmerja csupa víz lett a combján, pont mielőtt megérkezett volna, de mialatt várakozott, majdnem teljesen megszáradt. Nincs hideg. Igazi tavaszi eső, az ilyet szereti.
26-os épület. Amelyik napon született. A szíve kicsit összeszorul a visszaemlékezéstől, miközben leköti a bringát az épület előtt – tavaly is itt járt, csak az épület számára nem emlékezett már. Később jut csak eszébe, hogy a fiú is, aki most fekszik bent, szintén ezen a napon született egy másik hónapban. Micsoda hülyeség, nem kell mindenbe belemagyarázni valamit... Az első emeleten kell érdeklődnie a nővérpultnál, de már jó pár perce várakozik. Hallja, hogy fontos telefonokat bonyolítanak. Ő meg úgyis ráér. Mindjárt negyed három. Egyszer csak ránéz a szemközti falon a táblára és meglátja a betegek nevét színes filctollal kiírva. 12-es szoba. Zsír. Pont a nővérpulthoz legközelebb eső az, a pult mögött egy kis ficakban. Félig nyitva az ajtó, az első ágyon, amit meglát, a fiú fekszik. Csukva a szeme. Óvatoskodva, halkan belép és ugyanabban a pillanatban a fiú felnéz. Azok a kék szemek. Gyönyörű szemei vannak. Középen az írisz körül zöld és innen indulva kis sugarakban alkot kontrasztot a világoskékkel. Bármilyen élethelyzetben rá tud csodálkozni, hogy lehet ennyire szép.
A fiú megszólal és miközben annyit mond elfulladó hangon: „csá!”, két hatalmas könnycsepp gördül ki a szeméből és görbül le a szája. Sír. A Lányt pedig hirtelen olyan részvét- és szeretethullám önti el, amiről nem hitte volna, hogy még valaha képes lesz iránta ilyesmit érezni. Közben – maga sem érti, miért pont most – arra gondol, hogy mindig is csodálta, ha valakinek ilyen kövér, jól megtermett, szép könnycseppek tolultak a szeméből. Ő ritkán sírt, azt is elfojtotta, ha lehetett, krokodilkönnyeket meg aztán főleg nem hullatott. A fiú kínlódva panaszolja, hogy rettenetesen fáj a csuklója, ahol összecsavarozták. Uramisten, hát még a műtét másnapján is ilyen fájdalmai vannak…?! A több hónapnyi kínlódás, önmarcangolás mintha sosem lett volna a lelkében. Eltörölték. Magában – túl a saját kontrollálhatatlan érzésein és a felismerésen, hogy mennyire az elején tart még az önismeretnek – mosolyog. Megmosolyogja magát, Imolát, Körit és minden jóst – utólag és előre is.

2010. április 28.
Era. Amióta a fiú kórházban van, Era még nem volt nála látogatóban. Elvileg a Lány elkísérte volna, annak ellenére, hogy előző nap járt nála. De reggel fájós torokkal ébredt, nem nagyon akart így legyengült emberek közé menni. Főleg nem pont a fiúnak ártani ezzel. Pedig szeretett volna bemenni. Era aztán délután jelentkezett is telefonon, ahogy megbeszélték, a Lány lesztornózta a kíséretet, de majdnem 40 percet beszéltek. Kicsilány… Rák a lelkem. Valami keserűséget cipel magával, mint valami terhet. Ritkán nevet tiszta szívből. Olyan ritkán, hogy a Lány szinte meg tudja számolni. A mosolya szinte mindig szomorú egy kicsit. A Lány sokszor tűnődik el rajta, hogy ő vajon így jött a földre, vagy már itt ragasztották-e rá ezt a sok bánatot. De versenyre hogy össze tudja szedni magát! Félelmetes! Ezért kicsit irigyli is, ha versenyről van szó. De azért a saját életét nem cserélné el vele, minden nehézsége ellenére sem – az úgyis van mindenkinek. Különben is, szereti Erát. Épnek akarja látni és tudni. A pályán is és az életben is.

Este aztán újra beszéltek, épp csak pár percet, nem is a fiú miatt, de a Lány rákérdezett, hogy mi volt a kórházban. Era elmesélte, hogy tumultus volt, váltották egymást, barátnő, exbarátnő, csapattagok, még csapattárs barátnője is meglátogatta a friss műtétest. Izgatottan újságolta, hogy az erős nyugtató és az altatás miatt a fiú nem emlékszik rá, hogy miről beszélt a Lánnyal, csak arra, hogy az járt nála. A fiúnál tett látogatásakor ugyanis hamar kiderült; nem előző nap műtötték, ahogyan azt a Lány tudta, hanem aznap délelőtt. Pár perccel a Lány érkezése előtt ébredt az altatásból. Akkor értette meg az esőt, amely feltartotta és belül ismét elmosolyodott.

De a Lány szíve, amely második napját töltötte hirtelen és örömteli felszabadulásának, csordultig szeretettel és megbocsájtással, Erának erre a megjegyzésére újra összehúzódott egy fájdalmas rándulással. Igaz, már nem tudott olyan szánalmasan picikére és tépettre zsugorodni, mint amilyen még télen volt, mert egyetlen nap alatt megszívta magát, mint egy szivacs. Szabad lett és újra 100 %-on működik: meleg, dobog és szeret! Végre szerethet újra teljes szívből majd valaki mást… Pedig csak huszonnégy óra, benne egy éjszakával… Máskor meg 7 év száguld el az életéből egy villanás alatt…

Hát ennyire szar ember lenne? Hogy csak akkor tud megbocsájtani, ha a másikat összetörve és könnyek között látja? Több, mint öt hónapon át haragudott rá. Nem telt el úgy nap, hogy ne gondolt volna rá. Pedig megint ő küldte el a fiút – most már végleg – , azután, amit másodszor is megcsinált vele. Győzött a büszkeség, mégis kínozta magát, elképzelte, ahogy a fiú éli világát - nélküle! Még sokáig szerette. Igazából még mindig szereti és szeretni is fogja, mert az élete része. Ahogyan Péter is. Sőt. Miután eljött a kórházból, magához tudott volna ölelni mindenkit. Képzeletben beszélgetett a fiú jelenlegi szerelmével – akiről a fiú azt hiszi, hogy a Lány miatta haragszik rá. Naiv, szeleburdi kis csikó. Hiszen a fodrász kislány nem tehet róla, hogy a fiú novemberben úgy mutatta be neki a Lányt: „… a csapattársam.”

Képzeletében összetalálkoznak a kórház folyosóján. Képzeletében a fodrász kislány féltékeny a Lányra és meg is szólítja. A Lány képzeletében nyilvánvaló, hogy a másik tud róla mindent, mert a fiút úgy ismeri, hogy ha egyszer megszeret valakit, azzal akár a kegyetlenségig őszinte. A fiú bizonyította is ezt már neki – a valóságban. Képzeletében – és kicsit a vágyaiban, mert ezt szeretné érezni – a Lány ismeretlenül is szereti a másik lányt, pusztán mert az szereti a fiút és mert a fiú őt szereti. Képzeletében biztosítja a fodrász kislányt arról, hogy örül nekik, annak, hogy együtt vannak. Elmondja neki, hogy szerinte pont ilyen örökmozgó, vadóc kiscsajra van szüksége és arra, hogy nagyon sok szeretetet kapjon és adhasson.

Miért facsarodik a szíve akkor annak hallatán, hogy a fiú nem emlékszik minden szavukra, a kis semmiségekre? Miért szökik belőle a megbékélés? Szánalmasan féltékeny, vagy csak a sértett önérzete piszkálja? A legjobban az fáj neki, hogy ezek szerint akkor a fiú nem emlékszik arra sem, hogy a Lány feddőn azt mondta neki:
„Olyan vagy, mint egy féktelen kiscsikó.”
A fiú pedig azt válaszolta hálás szeretettel a hangjában:
„Mindig így hívtál. Kiscsikónak.”
Múlt időben mondta. A helyes igeidőt használta. Ettől a Lány keserédes ízt érzett és arra gondolt, hogy mennyire ártatlan és tiszta a fiú. Fogalma sincs semmiről. A múltban egyszer azt kérte a Lánytól, ne hívja így, akkor nem szerette ezt a becenevet. Most pedig fáradtan elmosolyodott a szó hallatán. Miután a Lány felrázott egy párnát és óvatosan a műtött karja alá igazította, a fiú azt mondta:
„Tündér vagy.”
Mindig ezt mondta, ha valami jól esett neki, ha valamiért hálás volt a Lánynak vagy bárki másnak. Annyira őszinte volt a hangja, nem játszotta meg magát. Igaz könnyeket tudott sírni, ha elérzékenyült, nem csak akkor, ha fájdalmai voltak.
Most a Lány reménykedve gondol arra, hogy talán arra azért emlékszik, hogy mennyire örültek egymásnak. A Lány annak, hogy kis időre újra kimutathatja a szeretetét, a fiú pedig pusztán a Lánynak. Bejött hozzá egy újabb valaki, akit szeret… Mennyivel egyszerűbb lélek! Jó neki… Legalábbis a Lány ebbe a reménybe kapaszkodik, hogy ki tudjon mászni saját gyengeségéből, ebből a sérült egóval való küszködésből.


2010. április 29.
Tűnődve nézegeti telefonjában a naptárat. Nagyjából egy éve ilyenkor történhetett AZ a baleset. Április utolsó hétfője volt, erre pontosan emlékszik. Visszaléptet egy évet, aztán megdermed az ujja a telefon gombja fölött. Az a nap is április 27-ére esett, mint most, mikor a szeleburdit meglátogatta.
Csonttörés, János-kórház, feloldozás...
Egyébként meg kitört a tavasz...