Csoda történt

Borbála arra ébredt, hogy Erzsi ismét ugatva köhög. A lány egy pillanatra fölriadt, zavaros tekintettel ránézett, majd a párnára hanyatlott, s zihálva aludt tovább. Az asszony végigsimított tűzforró arcán, homlokát ráncolva vízbe mártotta az este odakészített törölközőt, s azzal enyhített a forróságon.
Már harmadik napja nem javult semmit a lány állapota, s ő kezdte elveszíteni optimizmusát. Orvosra nem volt pénze, ezért maga gyógyítgatta, ahogy anyjától tanulta. De tudta, ez nem sokat segít. Egy ideig abban reménykedett, a gyerek erős szervezete ezt a kórt is legyűri, ahogy a korábbiakat, de ekkor már tudta, nem sok az esély. Néhány percig még a nedves törölközőn nyugtatta kezét, majd fáradtan ágyához lépett, s visszafeküdt.
Még vaksötét volt, amikor ismét felriadt. Erzsi önkívületben ült az ágyban, torkát kaparászta, s artikulátlan hangon hörgött. Rémülten ölelte át a lányt, s érezte, forróbb, mint korábban bármikor.
– Éva – kiáltott rémülten, miközben a benedvesített törölközővel igyekezett enyhíteni a lázat.
Az idősebbik lány nehezen kászálódott ki az ágy és az álom fogságából:
– Mi… mi az?
– Nagyon rosszul van! Elmegyek az orvosért, addig borogasd!
– De miből fizetjük ki?
– Nem tudom. Csak eljön így is.
Magára kapta szegényes ruháját, belebújt kitaposott cipőjébe. Kopott kabátját már az utcán terítette vállára, s rohant.
– Doktor úr! Csák doktor úr! – dörömbölt a tekintélyes fakapun.
Alig fél perc elteltével az orvos kihajolt az ablakon, s kérdőn ránézett:
– Az Erzsi?
– Igen, doktor úr! Nagyon rosszul van! Majd megfullad.
– Megyek!

A néhány perces úton végig az orvos előtt loholt, s csak akkor szólt, amikor a gyerek állapotáról kérdezte a szaporán lépkedő férfi.
A házba lépve látta, semmit nem javult Erzsi állapota: az ágyban ülve láztól vörös arccal kapkodott a levegő után. Reménykedőn az orvosra nézett. Az határozottan az ágyhoz lépett, levette a lány homlokáról a teljesen átmelegedett törölközőt. Vizsgálni kezdte. Megnézte a szemét, meghallgatta a légzését, majd kérte, hogy nyissa ki a száját. A lány csodálkozó tekintettel nézett rá. Látszott, nem érti, hol van, s hogy mi történik vele. Arca eltorzult, s reszelős hangon így szólt:
– Menj innen, nem akarlak látni.
– Erzsi – kiáltott rá Borbála, majd csendesebben folytatta. – Erzsikém, a doktor úr az, jött, hogy meggyógyítson.
– Nem vagyok beteg – s két kezébe temette arcát.
– Hagyja csak. Félre beszél – mondta az orvos, s lefejtette a lány kezeit arcáról, majd az álla alatt megnyomott egy ideget. A lány a fájdalomtól hatalmasra tátotta száját. Egy aggódó pillantást vetett a lepedékes, duzzadt torokra, s már el is engedte.
– Mi a baja, doktor úr? Ugye csak egy megfázás? – kérdezte, de maga sem hitt benne.
– Nem. Annál komolyabb. Korábban kellett volna hívniuk.
– De nem volt pénzem. Csak nincs valami nagy baj?
Az orvosnak már a száján volt, hogy de igen, s hogy holnapra talán már lánya sem lesz, de aztán lenyelte mondanivalóját.
– Jöjjön ki a konyhába. Te meg folyamatosan borogasd, amíg anyád vissza nem jön – fordult a nagyobbik lányhoz.
– Mi baja, doktor úr?
Az orvos fáradtan letelepedett a kopott, de tisztára sikált asztalhoz. Az asszonyra emelte tekintetét:
– Torokgyík.
– Jézusom! – rogyott a hokedlire az asszony.
– Nincs időnk a kesergésre! Ezzel kenegesse a gyerek torkát, legalább óránként! – rakott le az asztalra egy üvegcsét.
– Ez segít?
– Reménykedjünk.
– Köszönöm doktor úr… nagyon röstellem, hogy nem tudok fizetni, de majd ledolgozom.
– Ne ezzel foglalkozzon, hanem a gyerekkel.

*

Hajnalra valamit javult Erzsi állapota, így Borbálában föltámadt a remény. Gyorsan átszaladt bátyjához, Ferihez, hogy ma nem tud a földekre menni, ne várja.
– Kiderült, mi baja?
– Torokgyík. Éjszaka kihívtam Csák doktort, s adott ecsetelőt a torkára. Mostanra már jobban van.
A férfin látszott, hogy a hír hallatán egy pillanatra megrémül. Aztán gyorsan elfordult, hogy az jó hír, meg hogy neki most menni kell. Bár Borbála észrevette a férfi kedvének elborulását, nem törődött vele.
Egész nap ott ült a lány ágya mellett, még enni sem nagyon kelt föl. Éva végezte az ő dolgát. Főzött, takarított, ellátta az állatokat. Szemmel láthatóan inkább megcsinálta a nemszeretem dolgokat is, csak ne lássa húga szenvedését. Az átmeneti javulást követően, késő délutánra Erzsi egyre lázasabb lett, s a levegőt is nehezebben szedte.
– Menj, hívd a doktor urat! – szólt ki a nagyobbik lánynak, úgy öt óra tájt. – Mondd, hogy siessen, mert nagyon rosszul van.
Éva eliramodott, s egészen az orvos házáig futott.
– Doktor úr! Az Erzsi… Nagyon rosszul van... Anyu kéri, hogy siessen.
Az idősödő orvos arca elkomorult, de csak ennyit mondott:
– Megyek, csak összeszedem a dolgaimat.
Mire odaért a falu szélén álló kis házhoz, Erzsi ismét félrebeszélt:
– Ha fölmelegedett a zsír, kis lisztet keverünk bele és… Szidónia nővér én tudtam, de most semmi sem…

A mondat vége belefulladt a gyerek egyre gyengébb lélegzetébe. Aztán ismét erőre kapott, s a nővérével kezdett el veszekedni:
– Miért nem adsz nekem is belőle? Az előbb azt mondtad, hogy már neked sincs… Direkt az orrom előtt eszed, hogy bosszantsál…
Éva éppen be akart lépni a szobába, de a szavak hallatán megtorpant, elsápadt, majd zokogva rohant ki az udvarra. Onnan hátra, a tyúkudvar mögé, ahol elbújhatott a világ elől. De hiába, lelkiismerete elől nem menekülhetett.
A szobában az orvos lefogta a hevesen hadonászó kislányt, megsimogatta, majd akkurátusan megvizsgálta, ahogy hajnalban is. Fejét csóválva összepakolta műszereit.
– Ugye nagy a baj, doktor úr! – nézett rá elkeseredetten az asszony.
– Borbála! Az én tudományom itt már kevés. Odaföntről kell segítséget kérni – emelte a mennyezet felé a szemét.
– Akkor… nem tehetek semmit? – fátyolosodott el az asszony hangja.
– Imádkozzon… talán annak lesz foganatja.
– Hát köszönöm, doktor úr… és majd… ha összeszedem magam, ki is fizetek mindent.
Az orvos csak legyintett, s kilépett a poros utcára. A harmadik porta előtt találkozott a szekéren zötykölődő Ferivel, aki megállította a lovakat, leszállt a bakról, s kalapját levéve megkérdezte:
– Mi a helyzet, doktor úr?
Az orvos a hatalmas férfira emelte tiszta kék szemét:
– Csoda lesz, ha megéri a reggelt – azzal tovább ballagott.
Feri zavartan gyűrögette kalapját, s nem tudta mit tévő legyen. Aztán visszaült a kocsira, pattintott egyet ostorával, s továbbindult. Húga portája előtt kicsit lassított, aztán a lovak közé csapott, s vágtában hajtott egészen hazáig.

*

Borbála észre sem vette, hogy Éva eltűnt, csak visszament a sötét kis szobába, ráborult levegőért kapkodó gyermekére, és zokogott. Aztán elszégyellte magát, friss borogatást rakott a lány homlokára, s halkan énekelni kezdett. Azokat a dalokat, amelyeket kiskorában énekelt, elalvás előtt.
Erzsi légzése egyre kapkodóbb, egyre nehezebb lett. A garatján meg-megszoruló levegő hangja egyre magasabbra csapott. Borbála érezte, körülötte is elfogy a levegő. Aztán egyetlen artikulátlan ordítással szakadt ki belőle a fájdalom:
– Neeem! Ezt a gyerekemet nem fogod elvinni!
Körülnézett a szobában. Pillantása a petróleumlámpára esett. Először meg akarta gyújtani, hogy jobban lásson, de aztán egy hirtelen ötletnek engedve kitépte belőle a kanócot, s az olajat egy tiszta ruhára öntötte. Odament az ágyhoz, fölültette a levegő után kapkodó gyereket, majd lágyan így szólt:
– Nyisd ki a szádat, Erzsikém!

A lány nem reagált. Borbála mellé ült, átölelte, s a melléhez húzta a fejét. Bal kezével szétfeszítette a száját, a jobbal pedig a petróleumos ronggyal tisztítani kezdte a torkára rakódott lepedéket. Amint megérezte a petróleum égető ízét, Erzsi el akarta rántani a fejét, de az asszony szorosan fogta. Aztán harapni kezdett. Fogai belemélyedtek a csontos csuklóba, de Borbála meg sem érezte. Egészen addig nem hagyta abba, amíg úgy nem érezte, mindent kitisztított.
Kivette a kezét a lány szájából, s hallotta, hogy tisztábban lélegzik.
– Látod, csak megbirkózunk vele valahogy – azzal tiszta ruhát vett elő, bevizezte, s kimosta a lány szájából a petróleumot. Erzsi egy ideig még fintorgott, aztán elcsendesedett.
Az asszony csak ekkor figyelt fel egyre jobban lüktető kezére. Kiment a kamrába, összeszorította fogait, s pálinkát öntött a friss sebbe. Egy pillanatig úgy érezte, elég a keze a pálinka tüzében. Néhány perc után sajgó lüktetéssé enyhült a fájdalom.
Éva félénken nyitott be a szobába, majd anyja kezére nézve felkiáltott:
– Hát a kezeddel mi történt?
Borbála elmondta, mi történt, mióta elment az orvos.
– Én most lefekszem. Ha rosszabbul lesz, azonnal ébressz föl! El ne aludj!
– Nem fogok – hajtotta le szégyenkezve fejét Éva, mert eszébe jutott a délutáni jelenet, ami elől elmenekült.

*

– Megint rosszabbul van – rázogatta anyja vállát.
Borbála szeme azonnal kipattant, s már ugrott is ki az ágyból. Nem is kellett a beteghez hajolnia, már távolról hallotta a szakadozott légzést.
– Nem lesz semmi baj, kislányom – azzal egy adag petróleumot löttyintett a ruhára, fölültette a lányt, s ismét tisztítani kezdte a lepedéket. Erzsi ismét ráharapott a kezére, de bármennyire is fájt a megszikkadt sebbe mélyedő fogak támadása, nem hagyta abba, amíg tiszta nem lett a beteg torok. Aztán megint kimosta a petróleumos szájat, fertőtlenítette sebes kezét, s az ágyra ült. Évát aludni küldte, majd halkan énekelni kezdett.

Reggelig még kétszer tisztította ki a lány száját. Aztán másnap még négyszer. Estére viszonylag kitisztult a gyerek légzése, Borbála keze viszont úgy nézett ki, mintha kutyák marcangolták volna szét.
Alkonyatkor megjelent Csák doktor. Kicsit félve kopogott be. Borbála ajtót nyitott, majd fáradtan elmosolyodott:
– Köszönöm, hogy eljött doktor úr!
Az orvos nem szólt egy szót sem, csak megvizsgálta a lányt, majd Borbálához fordult:
– Csoda történt!