Éber álom 3

Miközben radioaktív sugárral lőnek, hallom, ahogy a két orvos a biztonságos szomszéd szobában épp beszélget.
- Igen, egy EEG-t is el kellene végezni. Szólok a nővérnek, hogy készítsék elő a pácienst.
Szuper. Ne tessék félre érteni engem, az elektroencefalográfia egyáltalán nem fájdalmas, de egyszerűen nincs kedvem hozzá. Mit remélnek? Négy éve vagyok ebben az állapotban, eddig már párszor megcsinálták ezt rajtam, de a műszer szerint kómában vagyok, annak ellenére, hogy látok és hallok. Már régen rájöttem, hogy ez az egész nem természetes, valami megmagyarázhatatlan dolog.
Fejemen az elektródákkal fekszem – mást úgy sem tudok tenni –, a műszer ugyanúgy nem jelez semmit sem, mint eddig.
„Minek töritek magatokat? Úgy sem segít!”
Nem vagyok elkeseredve. Na jó, talán egy kicsit. De kezdek megbékélni ezzel az egésszel.
Az eredmények ugyan azok, mint eddig. Mary ma már nem jön többet, bár szeretném, ha itt lennek. Rohadtul magányos vagyok. De ha itt lenne, az sem biztos, hogy változtatna ezen…
A napok meg csak telnek. Semmi változás. Mary még mindig ugyan olyan törődő. Istenem, érzem, hogy amint rápillantok, el kezd rázni a tehetetlen düh, legszívesebben felugranék és megölelném, de még arra sem vagyok képes, hogy legalább egy ujjamat megmozdítsam.

Vasárnap van, ma is jön Mary felolvasni. Holnapután lesz a születésnapja. Mindig vidámnak tűnik, legalábbis mosolyog, de a születésnapjain nem csak annak tűnik, hanem az is. Egészen remek megfigyelő lett belőlem ez alatt a négy év alatt, ezt szerénység nélkül állíthatom. Már dél is elmúlt, pedig ő még délelőtt az ebéd és a terápia között szokott bejönni hozzám. Délután három van, de még mindig nincs sehol se. Odakint már lassan szürkül az ég.
„Hol vagy már!” – mérgelődök. Ami azt illeti, lehet, hogy nincs rá okom. Végső soron nem én kértem, hogy járjon be hozzám, hanem ő. Ráadásul szerződést sem csináltunk, hogy rendszeresen jár be hozzám felolvasni. A jót könnyű megszokni.
Igen ám, de ahogy a Kis herceg is mondta, ha megszelídítesz egy állatot, felelősséggel tartozol iránta, mert azt már nem tud többé nélküled meglenni. Jelen esetben én vagyok az állat, aki már nem tudja elképzelni az életét Mary nélkül. Mert valójában nem a felolvasás hiányzik nekem, hanem ő. Ha csak bejönne, leülne az ablak mellé vagy állna az ágynál, már akkor is boldog lennék.
Besötétedett, de Mary még sehol sincs. Remélem nem esett baja. El sem tudom képzelni, hogy mi lenne velem, ha végleg elmenne…
Nem jelentkezik. Eltűnt. Másik nővér jön be, másik etet, itat, ápol, adja be az orvosságot, kapcsolja fel az infúziót, de ez a másik nem beszél hozzám, nem kérdez semmit sem, még csak nem is csinál úgy, mint ha ember lennék. Elsőre szimpatikusnak tűnt, de most már utálom. Nekem Mary kell!
Ami a legrosszabb ebben az állapotban, hogy nem tudom aludni. Igaz, nem is kell, nem vagyok fáradt, de az éjszakák sokkal rosszabbak, mint a nappalok, mert nappal legalább van valami élet, aminek mást nem megfigyelője vagyok, ha nem is résztvevője. De este…
Tegnap nem vártam, mert hétfő volt, de ma már azért illene benéznie, legalább egy pár percre. De megint egész nap hiába várom, nem jön.
„Elnézést, nem tudja, hogy mi van Mary-vel?” – próbálok meg elkeseredettségemben beszélni az aktuális ápolómmal, de persze ne hall semmit sem, hisz nem is képzek fizikai hangokat, hát hogyan hallhatna?!
Ekkor lép be a takarítónő.
- Jó napot. Maga az új ápolója? – mutat rám.
- Igen.
- Mi történt Mary-vel? Már napok óta nem láttam.
„Na, végre valaki, akinek hiányzik.”
- Tudja, én nem tudok sokat, csak azt, hogy balesetet szenvedett. Nagyon sajnálom, de nem élte túl.