A pucér lázadó

Minthogy csupán a költői tömeg vibrál,
(----hangold, hangold hegedűd---)
- minthogy csupán -
A költői tömeg vibrál, mikor megoldásokat keresünk a problémákra, miket nem is ismerünk. Jobb elnyúlni egy homokos parton, beszívni a levegőt, és tétlenkedni. Sem a filozófia, sem a nők nem adhatnak megoldást. Csupán az álom, amely pucéran szemhéjunkra simul, ha erősen nem gondolunk rá, hogy aludni szeretnénk.
Homályalakok: a munkás Marx-ot szidja, ó te szegény, tudatlan entellektüel. „Filozófusok: a világnak nincs kora!”
A szakállas elutasít minden megoldást, amely nem torkoll lángörvénybe.
„Proletárok, nem rontjátok el az álmom! Ide vagy oda, forradalmat akaROK!”
Ha a munkás pénze több, csak elissza. Ontsunk hát vért a harcmezőn.

Magam egy nagyon buja pázsiton heverek, malátaszagú pára-dunyhában, nem látom még a perzsák városát. Azt hiszem, meztelen vagyok, és meztelenség vesz körül. Fagyalbogyók az ágakon, azok belengnek az égbolt elé, ha kinyitom a szememet. Távolból slágerek vagy bánatos zongoraszó.
Keréksurr. Csengőcsiling. Naptejszag, napozólárma. Összedobálnak rám mindent, nekem nem fáj semmi már.
„Nem szerethet annyira senki engem, amennyire én szeretem a világot.”
S te ezt elhiszed? El?
„Phil Carney legyen átkozott, hol az égő, perzselő napon, hej…”
Ha leszáll az éj, majd tovavonszolom magam.

Harmatos napok kelnek, nyugszanak. Leszáll a dohos ősz, körbefordult a kerék. Azon kapom magam, hogy gyakran gondolok rád. Meglepő-e? Fülemben felsírnak a vonók, s előkerül a Shelley-kötet.
Szerettelek tudod?
Emlékezz a városra, emlékezz a partra. Sétáinkra, „a mezőre a napsütésben.” Fényindákba vont sok sikamlós alkony, s én nem eresztettem el soha a kezedet. Nem feledem könnyeidet, melyeket a boldogságtól ontottál. Bár eltehettem őket, fénylő gyöngyökként, szívem dobozába. Elővenném most, ím, a sárga, bús őszben, melengettetni lelkem, melyben komor násztáncot ülnek az árnyak.
"Fare thee well! and if forever, still forever, fare thee well…"
Láttamoztatni jöttünk tűnő boldogságunk, és nem lelem a pecsétet.
Szaladjon hát kacajba a száj, vihogjunk, amíg csak tetszik.

Felébredtem már? Mintha a palotát láttam volna, a pusztulás előttit. A Buffet csarnok, a lovarda, minden a helyén, teljében, szépségében. Lángok, halálok előtt, kifeszítve szárnyait a magos hegyekig nyúló, a tágas magyar égen. Szomorú, s én pucér sápadt, a folyóba vonszolom megtört testemet.
Szemem tágra nyitom a víz alatt – két idegen, csillogó, jéghideg diadém. A holdba nézek, míg meg nem fúlok. Mit tettetek? Mit tettünk?
Belfegor, androidák. Vörös ékszerfény fut végig a világon, felperzseli a fákat, a lányok törékeny, buja testét. A fájdalom kívülre esik mindenen, pucéran világítanak a koponyák. Testem ölnyi mélyre süllyed, ezüstös szememben közönyös rettenet. Látlak égni a part holt fövenyén. Mindig nehéz beismerni egy elbukott lázadást. Ám minden lázadás elbukik, mert mi tolul, az majd apad: minden lázadás szent, s mind csak áradás.

Egyetlen lélek sem ítélhet meg engem.