Novellák - 148.oldal

A nevem Trádész Luánná. Az én életemet fogjátok megismerni e novellában, akinek úgy tetszik regényben. 5 éves koromban anyám eldobott magától, hogy a saját útját járhassa. Ez a döntése befolyással volt, egész további életemre. A nagyszüleimhez kerültem, akik a maguk módján próbáltak segíteni, hogy minél előbb túltegyem magam a történteken. Azóta már látom a szeretetük számomra nem volt más, mint falra vetett borsó...

Elindítottam a hadműveletet, és bevettettem magam Nála. Természetesen volt barátja, de ezt már, mint szükséges rossznak tekintettem, ugyanis volt szerencsém nem egyszer a szerető szerepében tündökölnöm.
Magam lepődtem meg legjobban, mikor végre igent mondott! És ekkor kiléptem...

Anna 19 éves volt mikor úgy döntött eldobja magától az életét... túl nehéz volt, túl kegyetlen és neki nem volt elég ereje hozzá. Persze a félelem közbeszólt. Milliószor állat az erkélykorlátnál és bámulta az aszfaltot. Azon töprengett vajon ott fönt jobb-e, lehet hogy mégsem éri meg? Ekkor jött Ő...

Azt mondják az idő minden sebet begyógyít, de még frissen él bennem e két ember története, mely minden percen elgondolkodtat, pedig nem velem történ, mégis ha rágondolok beleborzongok és összeszorul a torkom...

A következő pillanatban egy angyal termett mellettem. Mikor a fülembe súgta, hogy ennyi ebből elég lesz, rögtön tudtam, kit is takarnak a szárnyak. Mint később elmondta, azért volt szükség beöltöznie – úgymond – , hogy ne zavarja meg az ottaniakat jelenlétével. Kivezetett. Mielőtt bármit kérdezhettem volna, betessékelt egy másik ajtón, amire ez volt írva: „De legalább őszinték”. Beléptem...

Kiment az utcára, és kíváncsiságtól hajtva egyre jobban sietett a tegnapi találkozás furcsa színhelyéig. A padon ott aludt a nő, az esőszagú és piszkos lepedőbe csavarva, csapzott haja a vállán pihent.
Megsimogatta a nő haját, ő felnézett.
- Végére értünk már a látomásnak, mely lehetetlent képzel álmodozva, hogy jobb idők jöhetnek itt a rosszra - szólalt meg hirtelen a nő valami furcsa keserűséggel a hangjában...

- Sírj csak, sírj. Azt hiszed, azzal minden meg van oldva: azt hiszed, ha sírsz nem vagy már többé "senki"? Pedig az vagy és mindig is az leszel. Nézz magadra: ki vagy te? Az égvilágon nem vagy te senki... Egy szánalmas alak vagy...
- Hagyj békén!
- Ugyan kérlek! Mégis mit gondolsz, mi lennél, ha én nem lennék? Egy még nagyobb senki...
- Nem igaz! Tudod mi lennék, ha te nem lennél? Egy rendes, tisztességes, szeretetreméltó ember... Te vittél bele ebbe a pokolba,...

A lovag egy dombtetőn állva figyelte a csata utáni mozdulatokat. Sisakját levette, hogy a lenyugvó nap felől fújó szél felszáríthassa harc közben patakokban folyt verítékét.
Nem volt kedvére a csatározás. Ellenezte az erőszakot. Szeretett városának védelmében csatolta újra övére az évekkel ezelőtt letett kardját, mely most ismét tokjában pihen a támadó ellenség vérével színezve. Most csend volt. Fájdalmas szótlanság. Még fülében cseng a nemesacél fegyverek csattogása, a katonákból...

Mikor a végtelennek tűnő kaland után felébredtem, szobámat jeges levegő töltötte be. Ez talán betudható a forró nyári napok döbbenetesen hideg éjjeleinek. Lerúgott takaróm a padlón terült szét, s egy pillanatig mozdulni sem mertem. Arra vártam, hogy a pokol gyermekei fagyos kezeikkel visszarántanak a mélybe. Nyugalmat erőltetve magamra felvettem a takarómat a földről, hogy aztán védelmében nyugtalan álomban, mozdulatlanul aludhassak tovább reggelig...

Magába zárkózva ment csak egyre tovább. Nem szólt senkinek kivel találkozott. Közelgő halálról mélyen álmodozott, lassan felkapaszkodott egy szikla tetejére, utolsó pillantást vetett a tájra. Levetette magát, a mélybe zuhant, földre csapódva a lelke elsuhant. Hiába várták, nem ment haza többé, barátai mentek, hogy megkeressék. Hűvös őszi reggelen rátaláltak végre, megmeredve feküdt egy szikla tövében...