Egyszerű nap

Egyszerű nap.
Reggel ébresztő. Fél hat. Még világos van,most kel a nap. Később ez másképp lesz,nagyon is jól tudom. Teljesen sötét lesz két-három hónap múlva. És az év nagy részében majd sötét lesz reggelente, ébresztőkor.
Lassan eszek. A reggeli, kómához hasonló állapotban nem lehet gyorsabban enni. A táskámba nem kell bepakolnom;ez az első nap az iskolában. Egy jegyzetfüzet megy egy toll elég lesz. És persze az elmaradhatatlan bérlet. A bejárós jobbkeze. Ha elveszik,akkor a bejárós megbénul,elveszik,és nehezen ér már aznap haza.
Kimegyek. A hajnali hűs levegő jólesően csípi az arcom. Megyek a buszmegálló felé, szerencse,hogy közel van. A lakótelep betonfalai mintha milliomnyi rám leselkedőt rejtenének. Pedig senki sem néz.

Odaérek. A tömegben vannak új arcok is szép számmal. Mi, régiek csak kevesen maradtunk,és jövőre pedig gyakorlatilag négy-öten leszünk. De már tavasz végén is. Lévén akkor már nem járnak be tanulni a most végzősök, akik közül sokat ismerek. Együtt kezdtem velük négy éve.
Zsoltit várom, és gyakran nézegetek hátra. Nem jön. De megjön egy másik barátom. Kézfogás, üdvözlés. Ővele is együtt kezdtem, előtte egy táborból ismerjük egymást. Mellette jön egy leány is, aki termetre kisebb, osztályra eggyel felettem van,tehát legalább egy évvel idősebb. Nem különösebben szép. Mondhatnám, hogy csúnya, de a barátokra ilyet nem mondunk, ugye. A fiút, aki nálam két évvel fiatalabb, Ádámnak hívják, a leányt Ildikónak. A busz hamar jön. A dolgozók nagyjából a régiek. Többen vagyunk, mint tavaly.

A busz beáll. A tolakodás, hangtalan tusakodás az előbb felszállásért a régi. Kijöttem a gyakorlatból, de a beidegződött ösztönök segítettek. Olyan hatodikként szálltam fel. A buszon hátra ülünk. A nyárról beszélünk. Van mit. Ildikó megjegyzi,hogy sok az új,össze kéne velük barátkozni. Úgysem csinálunk semmit. Ők találkozgattak Ádámmal a nyáron,én nem találkoztam egyik bejárós baráttal sem. Nem érzek bűntudatot.

A busz lassan beér. Felállás. A mozdulatokból, tekintetekből lehet látni,ki a kezdő. Mi nagyon ráérősen állunk fel, mikor már a busz beállt. Az újak nem. A gólyák már a plázánál felálltak. Persze, izgalmukban. A jutalmuk, hogy dülöngélhettek egy kicsit a kanyarokban. Az utolsók közt szállok le a buszról. Nem sietek. Minek? Amikor leszállok, akkor mindig ráérek. Az iskolába nem kell sietnem. Haza sem.

Gyaloglás. Az iskola másfél kilométernél is messzebb van. Ez nekem már csak tíz-tizenöt perc. Az utcák még alszanak. Senki sem kel fel ilyen korán. Áthaladok a pályaudvaron. Ildikóval még mindig beszélgetek a nyárról,és általánosabb,még vidám témákról. Később már csak a tanulmányi és bulis témák maradnak,ami - köztünk legyen mondva- egy szint után unalmas,és csak arra jó,hogy az ember tartozzon egy bejárós közösséghez.

Elválunk. Persze nekem kell a legtöbbet gyalogolnom. Most már végre kiereszthetem az izmaimat; Ildikó nem tud gyorsan menni, mert a térdével sok baja van. A másik ok az, hogy fizikuma is elég gyenge. Átmegyek a kedvenc házközömön. Ismerős, mintha tegnap jártam volna erre. Pedig -azon alkalmaktól eltekintve, mikor a nyáron itt voltam- nem jártam erre. Magányosan járok a reggeli világosságban, és átkozom a napot, hogy ilyen korán kel. Átkelőhely. Közelítek, látom, hogy zöld, erre a parafa reklámtáblánál pirosra vált. Elmosolyodom, a rengeteg reggelre gondolva, mikor pontosan ugyanígy váltott az orrom előtt pirosra. Hiába, minden a régi, és minden csak rám várt.

Iskola. Benyitok az ajtón. Jó reggelt, mondom a portásnak, és az a vékony,de sok beszédtől megkopott hangjával feleli vissza a szokásos jó reggeltjét. Osztályterem. Ketten már vannak bent. Roland és Simi. Beszélgetünk. Mesélem a nyári élményeimet. A rengeteg kosarazást a még több sörrel. A veszélyes utunkat az ország másik végébe egy netes ismerősömhöz. Mesélek mindent, mert van mit. Kérdezem: Hát Ti? Ti mit csináltatok? Persze, ők ketten a legnagyobb függők az osztályban. Végig gépeztek, egy-két naptól eltekintve. Szép nyarunk volt, állapítottuk meg. Na igen. Előttük képernyő, előttem a csillogó, mélyzöld üvegű Stella.

Lassan érkeznek a többiek is. A nyári élmények mesélése megállás nélkül folyik. Háromnegyedkor csöngetnek, nem sokkal utána benyit az ofő,egy rendes tanárnő. Már most kívánom, hogy vége legyen. Igaz, most csak az órarendet akarja felíratni,meg egyéb adminisztrációs dolgokat akar elintézni. Kezdődik, megint.

Állok. Kissé siettem, mert csak öt perccel az óra vége előtt kértem el magam. Elértem a buszt. Nemsokára itt lesz. Órámra nézek. Elméletileg már itt kéne lennie. Nem jön...
Bejárós éveim alatt megtanultam, hogy a menetrend meg a valóság két különböző dolog. Gyakorlat nélkül semmit sem ér, ha ismerjük a menetrendet. Például, a reggeli fél hetes busz legkésőbb huszonötre bent van. Az ember, ha húszkor legy le a háztól alig pár méternyire lévő megállóhoz, akkor hétszentség, hogy nem lesz ülőhelye. Pedig elméletben a fél hetes buszon hat óra húsztól várva tíz ülőhelynek kéne lennie. Én régebben hat tízkor mentem le, most már negyedkor. Ráérek, a sofőrök ismernek, és előttem állnak meg. Köszönök nekik, néha beszélgetek is velük. Minden busz érkezésének van valami nyitja:egyik öt perccel előbb jön,a másik menetrend szerűen késik. Úgy néz ki, ez az utóbbi. Lassan a fél tizenegyes busz is megjön...

Ekkor mintha villám vágna belém. Persze nem fordulok túl gyorsan balra. A gyors mozdulatok mindig elárulják érzéseinket: félelmünket, degességünket vagy éppen izgatottságunkat. Belőlem már tökéletesen kiirtódtak a túl gyors mozdulatok, a ilyen magányosan álldogálok a buszra várva. Ő az. Ezt az első pillanattól fogva érzem és tudom. Még csak feléje sem nézek, mintha teljesen közömbös lenne az a lány, akivel annyit álmodtam, akire annyit gondoltam az egész nyáron. Hány éves is lehet... most lett nyolcadikos,tehát tizenhárom,vagy tizennégy éves. Az alakja nem túlságosan megnyerő; idomai még nem fejlődtek ki. Ellenben az arca,az csodálatos. Hófehér bőrén örök sápadtság látszik; arcának sima, tiszta vonásai megmelengetik szívemet, és ez az arc nem hagyott nyugodni oly sok nyárestei magányomban. Nálam egy-két fejjel alacsonyabb,de -főleg korához képest- egyáltalán nem túl alacsony. Vörösesbarna rendezetlen haja, mint egy boglya van a fején, és nem hullik vállaira. A szívemtől egy méterre sem dobog az ő szíve,és mégis ez az egy méter fényéveknek látszik...

Megjön a busz. Már most érzem,hogy leszálláskor nem lesz bátorságom megszólítani,mint ahogy nem volt tavaly évvégén sem,csak egyszer. Akkor egész kedélyesen váltottunk pár mondatot, amiből megtudtam,melyik iskolába jár,és hányadikos...

Felszállás. Bőven van ülőhely. Tőlem mindössze két széknyire ül. Nem akarok ezzel gondolni, nem akarok önnön gyengeségemre összpontosítani. Inkább felidézem, mikor még bátor voltam.

Késő tavaszi nap,a május legvége. Ilyenkor az ember már nem aggódik a jegyei miatt;a legtöbb tantárgyból már le vagyunk zárva. Ismét látom a tömegben. Úgy néz ki, mindig ezzel jár,amivel én is már három éve. Hónapokig fel sem figyeltem rá. Én vagyok ezen a járaton a rangidős, én járok a legrégebb óta ezzel. Ez persze csak hiúságomat fűti,és a valóságban kevés kedvezménnyel jár. A tömegben áll. Nem lesz merszem megszólítani. Nem lesz merszem bemutatkozni neki, és barátságot kötni vele, először, mint bejárós-barát. A felszállásnál előttem száll fel. Nézem a helyeket. Mellette is van egy hely. Pont ideális, mert nem tűnik fel, hogy nagyon mellé akarok ülni. De nem fogok mellé ülni, mert hiányzik belőlem a bátorság. Aztán végül két újabb gyorsan megtett lépés alatt a már jól megszokott,régi formulát használtam:elidegenítettem a lelkemet a testemtől,és mintegy kívülről adtam parancsokat nyolcvan kiló csontnak,húsnak és szerveknek. A szokásos kérdés:

- Szabad ez a hely?
- Nem.

Erre az egy szóra nem sikerült megtartani a lélekkiemelő mágiám: Azonnal visszatértem testembe. Ennek az lett az eredménye,hogy álltam ott,mint egy darab fa. De ez egy másodperc sem volt,mert azonnal kijavította magát,mikor magamhoz tértem,és menni akartam:

- Úgy értem, leülhetsz,nem foglalt.

Leültem. Szívemet melegség töltötte el,de az arcomon semmi nem látszott. Gondoltam, majd útközben valamikor megszólítom. Tévedtem, nem lesz semmi. Miért kellett feltalálni, és olcsóvá tenni azt az átkozott diszkment, hogy szívem választottja is hallgathassa útközben...

Megérkezünk az állomásra. Kiveszi a füléből a dugókat. A pólóján nézem a feliratot: Kispál és a borz. Most kell lépnem, nekem már mindegy. Lépek.

- Szereted a Kispál és a borzot?
- Hát... eléggé... - hangja, akár a hűs szellő egy forró nyári éjen,úgy simogatott.
- Látom, hogy gyakran jársz ezzel. Idén kezdted a bejárást?
- Igen.
- És hányadikos vagy? Hetedikes vagy kilencedikes?
- Hetedikes...
- Melyik iskolába jársz?
- A Telekibe.
- Milyen szak?
- Matek.

És ekkor hagyott cserben először a beszélő tehetségem. Valami ilyennel kellett volna befejezni:"Örülök,hogy megismerhettelek. Legközelebb is találkozunk?Mondjuk holnap?" Sajnos ezt elmulasztottam,de mentségemre legyen mondva,azt sem hittem el,hogy ez sikerült. Akkkor talán más utat vett volna kapcsolatunk. De nem vett.

Beérkezünk az állomásra...

Leszállok, és lassan lépkedek haza. Ez az év sem lesz más, mint a többi. Még mindig nincs esélyem, ha igazán szerelmes vagyok.

Most, több, mint fél évvel a történtek után még mindig nem szóltam hozzá. Ja, de mégis. Egyik reggel összeszedtem a bátorságomat. Beszélgetésünk rövid volt, és a felét nem értettem a mellettünk dörgő busz miatt. De a lényeget így is kivettem. Elég önérzetesen lekoptatott, de nyugodt volt, talán kissé félt is. Pedig csak ugyanazokat a jól bevált barátkozási formákat használtam, amiket ilyenkor szoktam. Végül köszönés nélkül váltunk el. Másnap hajnalban írtam egy levelet; a sötétség jó hátteret adott a kedvemnek. Eddig egyszer írtam csak ilyen levelet. Pontosabban ilyent soha. Leírtam benne, hogy elnézést kérek,és hogy szeretném megismerni,mert tetszik nekem. Aláírtam a nevemmel. Betettem a kabátom amúgy soha nem használt jobb belső zsebébe. Még aznap találkoztam vele a 13.35 -ös buszon. Oda akartam neki adni. Ekkor jöttek a barátai, akik mind fiatalok voltak,és látszott,hogy nagyon jól elvannak együtt. Ez mélységes feketeséget keltett bennem. Alig éltem a buszon, elhagyott erőm. És már gyűlöletet éreztem. De ilyen gyűlölet a én szeretetben felnőtt szívemben ritkán gyúl. Miért alázkodom meg egy olyan lány előtt, aki láthatólag nagyképű, egyáltalán nem a legszebb formáját,idomait tekintve,és mindemellett rengeteg olyan barátja van,akikkel jól elvan,és velem nem akar barátkozni?

Hazafelé menve összetéptem a levelet,és egy buszpályaudvari kukába dobtam. És még mindig nem tudom elfelejteni a hallgatag, senkivel sem barátkozó,csöndes és szép kisleányt,akit még tavaly ismertem meg benne.