Igazi szerelem

Tudtam, hogy jól döntöttem. 30 lány! És csak egyetlen fiú!
Már előre láttam a kalandjaimat, mikor megláttam valaki mást is, és az izgalomba
furcsa, megmagyarázhatatlan félelem vegyült.
Ma sem tudom az okát, bár gyárthatnék elméleteket, de nem akarok. Ezt kellett éreznem, és ha hallgatok a megérzéseimre, valószínűleg akkor sem kerülhetem el a Sorsomat!
De akkor és ott, mintha a génjeim figyelmeztettek volna egy eleve beléjük táplált vészhelyzetre. De természetesen nem hallgattam rá, és elindultam azon az úton, ahonnan nem volt visszaút. Végig kellett járni. És ez lett életem leghosszabb és egyben legfájdalmasabb útja…

Egyszerűen Gyönyörű volt! (Nem, nem helyesírási hiba!) Nem tudom mihez hasonlítani szépségét! Talán ezt érezhetik az űrhajósok, amikor meglátják hajóik ablakából a Földet. Ezt a csodát, amely kiemelkedik kékségével az ég sötétjéből. Valahogy én is ezt éreztem, hogy ez a lány számomra maga a Világ! Pedig nem ismertem, sőt addig nem is láttam. De finom bőre, ártatlan tekintete, törékeny termete olyan hatást gyakorolt rám, hogy szinte megbénultam!
Hát, akkor szerezzük meg!- Szólalt meg a bennem élő macsó! Ő sem lehet nehezebb eset, mint a többi hódításom! (Tudod, sohasem okozott gondot elcsábítani egy nőt.
Pedig nem tartom magam különösebben jóképűnek, vagy sármosnak, de valamiért szeretnek a nők, én pedig nem szeretek csalódást okozni nekik.)

Elindítottam a hadműveletet, és bevettettem magam Nála. Természetesen volt barátja, de ezt már, mint szükséges rossznak tekintettem, ugyanis volt szerencsém nem egyszer a szerető szerepében tündökölnöm.
Magam lepődtem meg legjobban, mikor végre igent mondott! És ekkor kiléptem.
(Ne kérdezd, miért? Magam sem tudom, de megijedtem. Tőle, a fiatalságunktól, és kicsit talán a boldogságtól. Pedig mindannyian azt keressük, de amikor végre előttük van, a legtöbben nem tudunk vele élni. Én sem tudtam.)
Egyszóval visszavonulót fújtam és éltem tovább fiatalosan bohém életemet. Kapcsolatunk szépen lassan barátsággá szelídült, s talán csak sóvárgó tekintetemből tudhatta, hogy Rá vágyom!

Egyszerűen nem hoztam fel a témát, ő pedig túl szemérmes volt ahhoz, hogy lépjen, különben is, én akartam elcsábítani a barátjától! Teltek a hónapok, talán egy év is. És akkor minden megváltozott!
Az egész egy ártatlan csoportbulival indult, amely után nálam aludt, barátok közt ez természetes! Legalábbis eddig nekem az volt…
Egy ágyban aludtunk és ez számomra végzetesnek bizonyult… Magam sem tudom, hogyan, de egyszer csak összeértek ajkaink, és csókolózni kezdtünk. Majd kezeink elkalandoztak, hogy feltérképezzék a másik testét, s közben megnyissák a vágy kapuit.

Tudod, soha nem éreztem még hasonlót! Ebben a pillanatban tudtam, hogy Ő az Igazi, az Egyetlen, és Megismételhetetlen. Lelke apró rezzenéseiből érzékeltem, hogy ő is így érez irántam! Egyszerűen egyek voltunk! Minden mozdulat annyira finom, összehangolt volt, mint egy hónapokig próbált tánckoreográfia.(El tudod ezt képzelni? Tudod milyen megtalálni a másik feled?)
De nem juthattunk el az előadásig.
Ő nem akarta.
Én viszont elvesztem. Menthetetlenül, véglegesen beleszerettem.
És Ő is. Már másnap megkerestem, és mindent elmondtam neki.
Azt, hogy szeretem, és csak ő… A válasz mindenkit elbizonytalanított volna, de én tudtam, hogy ez csak hazugság, így neki is könnyebb!
Hogy mennyire igazam volt, az csak később, mielőtt elváltak útjaink derült ki. Az elkövetkezendő két évben rapszodikussá vált a kapcsolatunk. Gyűlöltem Őt, és a barátját, aki visszatartja tőlem!

Ugyanakkor embertelen módon szerettem. Vagy veszekedtünk, vagy nagyon szerettük egymást. Középút nem létezett!

És eljött az a nap, amikor mindketten tudtuk: ez az utolsó lehetőségünk, hogy együtt vagyunk,
Aztán már szétszakít az élet! Tudtam, másik városba fog költözni, hozzá, ahhoz az emberhez, akit a világon a legjobban gyűlölök, pedig nem is ismerem.
Felfoghatatlan volt számomra, hogy mással van, pedig engem szeret!
(Tudod, én a szerelmet csak úgy tudtam elképzelni, mint Shakespeare-nél.
A Szerelem a minden, és minden más semmi! És itt sincs középút!)
Volt egy esténk és egy éjszakánk együtt. Ki akartuk használni.
Egész este gyöngyöztek könnyei vállamon, bebizonyította mennyire szeret, és éreztem, nem akar elengedni többé!

Ekkor már tudtam azt, hogy soha nem hagyja el a barátját. (Miért? Kérdezed.
Hányszor, de hányszor fogalmaztam meg ezt az egyszerű kérdést? És amikor választ kaptam rá, már meg is bántam, hogy egyáltalán megkérdeztem.) Mert a válasz fájt, és nem lehetett rá érdemben reagálni. A válasz ugyanis: nem hagyhatom el, mert beteg. Nagyon beteg.
(Te mit mondtál volna?)

De mégis enyém lett azon az éjjel, míg a többiek buliztak, mi félrevonultunk egy óriási előadóba, ahol több százan szoktunk lenni tanítási napokon. De most csak mi voltunk.
Ő és én. Lassan, nagyon lassan kezdtük egymást megtapasztalni. Nem számított, hogy bárki ránk nyithat, hogy lebukhatunk, mert abban a pillanatban megszűnt a világ!
Végre ő is teljesen átadta magát nekem, becézgethettem teste minden porcikáját,
Betelhettem Vele, és ő velem. Amikor testünk már nem bírta tovább hatalmas, egyöntetű orgazmusban törtünk elő egymásból. És örökre ott maradtunk. Ez az emlék lett az én nyugalmas szigetem az élet hatalmas szószában. És nem bánom. Egyetlen pillanatig sem.
Bár ő azóta sem az enyém, nem felejtem el szavait: „ Tudom, hogy egyszer mindketten készen állunk a másikra, és mindkettőnknek jó lesz az időpont.”
Igen, én is tudom, csak nehéz… Nagyon nehéz. Várni. És élni az életed a másik feled nélkül.
Lehetséges. De érdemes is?