Novellák - 120.oldal

Apám ment elől, szorosan mellette előre szegezett puskákkal a postás fia, és a kalapos. Mögöttük pár méterre a hentes, és az a másik férfi, akinek két vadászkés volt a kezében. Amikor apám bedugta a fejét a kő mögé, vonítás hallatszott, és egy dühödt morgás. Egy hatalmas alak kiugrott a fedezék mögül, és apámra vetette magát...

De ennek már vége volt. Észre sem vetted, hogy kezedet ökölbe szorítottad, a körmeiddel felsértve ezzel a tenyered és a véred a csupasz, fagyott földre hullott.
Azt gondoltad, hogy észre kellett volna vegyed. De te behunyt szemekkel jártál és észre sem vetted azt, ami a felszín alatt volt...

Hát legyen! Ha ez a sorsom. Hirtelen belém nyilall a felismerés. A félelem felesleges, a természet rendje, Isten birodalma előtt. Nem ellenkezem, és nyitott békés szemekkel merülök el a habokban. Meleg víz öleli körbe testemet, mint egy régóta várt barátot. A fehér emberi koponyák helyett, nagy tengeri kagylókat és csapatokban vonuló fickándozó halakat látok...

Egyik éjjel, mikor újra megjelentek a kergetőző hangok a szobájában, a kislány kíváncsisága felülkerekedett a sötétségtől való félelmén, és halkan kiosont a szobából a padlás irányába. Csupasz lábacskájával halkan lépdelt a hideg kövön a padlásfeljáró felé. Nagy izgalmában a kezében felejtett párnáját szorongatta, erőtlen ujjaival görcsösen markolta a puha anyagot. Félve érkezett el a lépcsőhöz...

Én még mindig a könnyeimmel küszködtem. Görcsösen kapaszkodtam a vállába, nem akartam soha többé elengedni! Ő csak ült, mozdulatlanul és erősen szorított magához. Percek, vagy órák teltek el? Magam sem tudom, minden megszűnt körülöttünk.
Csak arra eszméltem fel, mikor óvatosan visszafektetett a párnára, és betakart...

Újra villámlott, de ez messze volt a játszótértől, az eső csak esett, kínkeserves próbálkozás volt ez, a tűz eloltására, hisz az egyre csak terjedt. Már beborította a hintát, és átgázolt a gazon, egyenesen felém jött, a panel felé, a férfi felé!
Kiáltani akartam, hogy menjen onnan, de csak egy elhalt nyögést sikerült kipréselnem a számon, akármennyire igyekeztem volna ordibálni, akkor se hallotta volna meg...

- Gyerünk! Kapjuk el! – kiabálta az egyik testes férfi és leugrott az utolsó lépcsőfokról. Láthatólag máris megviselte az üldözés, izzadt homlokát futólag megtörölte, és tovább kocogott a metró irányába.
- Ha eléri a metrót, ott könnyen megléphet a strici! – üvöltötte a másik, igazi gorilla volt, hatalmas karját maga mellett lóbálta. – Még előtte el kell kapnunk! ...

Hát, mindenesetre ez a nap nem úgy kezdődött Michael Stalker mesterdetektív számára, ahogyan várta volna. És ez a flúgos, őrült kötélhúzás a neurózisban szenvedő, kibeszélőshowkon és vérgőzös tinihorrorokon edződött, hígagyú szomszédokkal, a magányos agglegényélet kényelmi nehézségei, valamint a mély, érző lelkületéből fakadó természetes rezignáltsága egyre inkább nyomasztotta hősünk gyomrát...

Te ... furcsa vagy ... Kicsit olyan, mint ő ... ?
- Na igen. Tudod, ilyenek a sátánisták.
- Sátánisták? - kérdezte a kislány, és kitörölte a könnyeket a szeméből.
- Igen. Mi, sátánisták úgy hisszük, hogy nem érdemes olyasvalamit követni, ami talán nem is létezik.
- Nem hisztek Istenben?
- Nem. Nem hiszünk - mosolyodott el Ervin.
- Akkor miben hisztek?
- Magunkban. Végülis ennél biztosabb dolog nincs az egész világon...

- A magamfajtáknak nincs sem erkölcsük, sem pedig büszkeségük… Számunkra ezek ismeretlen fogalmak, csakúgy, mint az elfogadás és a megértés másoknak velünk szemben… - Mondta mérhetetlen keserűséggel a hangjában. – De nem mindegyünk olyan, mint a nők többsége… Nem tudjuk olyan egyszerűen széttenni a lábunkat, mint ahogyan azt ők teszik…