Novellák - 120.oldal

Hosszú, paphoz nem illő fekete haja volt, amit varkocsba fonva viselt. Fekete reverenda, kőrisfa pásztorbot, mélyrehatoló fekete szem, és az őt körülvevő félelem jellemezte. Nem volt a faluban egy ember, aki akárcsak szóba mert volna vele állni. Ha végigment az utcán alkonyatkor, az emberek bementek a házakba, és elfújták a gyertyákat. A gyerekek annál is inkább féltek tőle. Ahogy én is...

Hány éjjelen át eszeltem ki őrült terveket a fiók felgyújtására, amiért én nem lehettem olyan, mint ő. De ki volt a hibás? Az asztalfiók, mert ugyanazt akarta, mint én, csak neki engedett is? Vagy talán az ajtóüveg? Vagy én? Ezen gondolkodtam volna ott sokáig, ha nem cseppekre törve és félholtan húzódok ott a földhöz, a barátságos fapadlóhoz...

A féket teljes erőmmel nyomtam a ”padlóig” a kocsi kerekei csikorogva próbáltak megállni, de a jégen ez csak kipörgést eredményezett. A férfi félreugrott, de balszerencséjére pont az autó elé. Mikor a kocsi megállt gyorsan kiszálltam és oda siettem a férfihez. A férfin bőrkabát volt. Gyorsan kivettem a zsebéből a telefonját és tárcsáztam a mentőket...

Ugyan már... csak önmagát csapná be, ha azt hinné, bármennyi esélye van nála.
Hiszen csak rá kellett nézni, elhízott testét alig bírta maga után cipelni, haja zsíros és ápolatlan volt, szemüvege vastag fekete kerete kiemelte arca kerek pufókságát, ruhái legfeljebb a késő-nyolcvanas évek divatjának feleltek meg, bezzeg az ő, az ő "pasijai"...

Egyébként nem bírta az illetőt. Az ugyanis egyszer cigarettázott a társaságában, pedig nyomatékosan megkérte, hogy hagyja abba. A presztízsveszteség megkerülhetetlen volt, nem szerette volna, hogy ráragadjon az erőszakos jelző egy ilyen pitiáner ügy miatt. Szeretett volna bosszút állni rajta, de eddig a napig nem látta újra...

Ha elveszünk valahol a vadonban, az eső dolgunk a tájékozódás kell, hogy legyen, még a kétségbeesést is megelőzve. Felkapaszkodtam az egyik indán – bár meg kell mondjam a zsíros kérgén koránt sem volt öröm csimpaszkodni – és a magasból végigtekintettem a rengetegen. A fekete, réveteg lombtetőn semmi hézagot, tájékozódási pontot nem találtam, így legokosabbnak az tűnt, ha elsírom magam, és csapkodni kezdek magam körül...

Emlékszem, az egyik barátnőm szólt nekem, hogy a fiúk után fordulok csak meg. Ez úgy szíven ütött, aztán szakítottunk is. Sokáig depressziós voltam, be akartam halni, azt hittem, itt a világvége. Undorítónak találtam saját magam. De most?! Most érdemes volt élni, alig váram a holnapot. Találkozni akartam már végre Vele, látni akarom vége Őt. Már csak a híd és két és fél utca…

- Kenny… Gyere csak… beszélni kéne… - el akartam már valakinek mesélni mi volt tegnap.
Mindenki megszokta már, Kennyt 15 éve ismerem, mindent neki mondtam el először, utána ha akartam elmondtam nekik is. Lea először teljesen ki volt bukva, azután hozzászokott. Félrevonultunk...

Ugyan azt érezte, mikor elhagyta az árvaházat és az akadémiára indult. Nem volt igazi otthon, de legalább egy kicsit törődtek vele.
- Szeretlek! – csusszant ki a száján, alig hallhatóan – Téged is meg Kelly kadétot is! Igen szerelmes volt, életében először. Kicsit félt a csalódástól, hogy más majd lenyúlja, mert mindig viccelődtek vele, és szívatták társai...

Rágyújtottam egy cigire, majd továbbindultam. Ez az utolsó szál az életemben. Minek tovább vinni a családi hagyományt? Vagyis a semmit. Senki semmi olyat nem tett, amivel kiemelkedhetne innen. Nincsen kedvem élni tovább. Nem nagyon volt kihez fordulnom az ilyen gondolatokkal, bár nem is akartam...