A barbárok vallatnak! 1. rész: Egy új munka

Puha szellők kergették egymást a hátán, és ő ettől hangosan felszisszent, mintha valaki lágyan, az ujjbegyével megérintette volna. Szinte kéjes érzés kezdte hatalmába keríteni, és ennek hatására úgy döntött, hogy egyelőre nem kel ki az ágyból. Néhány másodperc múlva viszont úgy érezte, hogy a csiklandozó légáramlat mintha kezdene fizikai alakot ölteni. Úgy tetszett, hogy valami hozzásimul a talpához, nedvesen és csuszamlósan, mint egy női nyelv.
Felkiáltott, és páni riadalmában azonnal lehuppant az ágyról, magával rántva a paplant. Csak a macska játszadozott vele. Hirtelen éktelen haragra gerjedt, és ha eléri az állatot a kezeivel, a jószág akkor ma szart volna utoljára. A bozontos, bűzös leheletű förmedvény viszont, amit csak jóindulattal lehetne macskának nevezni, gyorsan elszökkent, kiugrott az ablakon és a rothadt csirkebeleket tartalmazó szemetesedényeknek koccant.

kiegyenesedett, és akkorát káromkodott, hogy a szomszédban épp megboldogult férje olimpiai bajnok kori fényképeit szemlélgető Mrs. Pearlman alatt lucskosodni kezdett a molyrágta bőrfotel, amit még a szovjet kávédarálójáért és egy egészséges, olimpiai bajnok péniszért cserélt el valamikor a vietnámi háború vége felé, amikor őket is ledobták a kongok közé, és ellejthették a napalm-fátyoltáncot.
Na, de röppenjünk csak vissza barátunk lakásába, ahol a vad, álombéli kéjutazás borzasztó trágárság-hullámvasútba torkollott, s a házigazda körül úgy röpködtek a cifra szakkifejezések, mint fürdővízben úszkáló cigánypurdé körül a barna kutyagumik, amiknek tápértéke sajnos napjainkban még nem közelíti meg a lopott kakasét, de abban a korban, amikor saját vizeletünket is ivóvízzé változtathatjuk, ez sem fog sokáig gondot okozni. Mike-nak annál nagyobb gondot fog okozni az, hogy élőben, tanúk füle hallatára kimondott olyan szavakat, amiket a Jerry Springernél kifütyülnek. Ez a hallatlanul jogszerűtlen és a szigorú elvek szerint működő médiarendszerrel homlokegyenest szembenálló kontárkodás azonnal felháborította a művészlelkű bárzongorista, Poirot erkölcsi- és igazságérzetét. A zselézett hajú, finom szagú csődör felhúzta a redőnyt, és odakiáltott rendetlenkedő szomszédjának:
- Haggyad má’, more! Itt művészek laknak, tod’ te mi az a művészet? Azé’ azt nem hittem volna, hogy egyeseknek nem jön át, mi az a művészet! Figyu haver, én szeretem, ha valaki önmagát adja, vágod? Nekem az tökre bejön vazze, ha illető dzsukelül bevállalja a frankót, skubizod, mit vakerok? De figyelj mán, há’ hova van az kiírva, hogy „12 éven aluliaknak nagykorú felügyelete mellett?”

Mike-nak zúgott a feje, mint egy bekapcsolva hagyott porszívó, a borostája pedig még egy női fanszőrzet dússágával is vetekedhetett volna. Hősünk lepillantott a kellemetlenkedő, undorító alakra, akinek az a tudálékos, álszemérmes koponyája egy kifordított valagra emlékeztetett, és elüvöltötte magát, mint a fába szorult féreg:
-Ha még egy szót szólsz, itt, mindenki előtt elmondom, hogy az állítólagos barátnődnek, akivel csak azért kamatyolsz, mert részt vett a Megafrász című idióta vetélkedőműsorodban, kitágult a gyomorszája, és a szája elefántszarszagú! Ja, és te meg ezerrel dugod a nagymellű takarítónőt az MTV csatorna kettes stúdiójában!

Hát, mindenesetre ez a nap nem úgy kezdődött Michael Stalker mesterdetektív számára, ahogyan várta volna. És ez a flúgos, őrült kötélhúzás a neurózisban szenvedő, kibeszélőshowkon és vérgőzös tinihorrorokon edződött, hígagyú szomszédokkal, a magányos agglegényélet kényelmi nehézségei, valamint a mély, érző lelkületéből fakadó természetes rezignáltsága egyre inkább nyomasztotta hősünk gyomrát. Egyre többször tette fel magában a kérdést, hogy… milyen kérdést is? Mike sem tudta pontosan, mit akar kérdezni, de egy sejtelmes hang sokszor azt suttogta a fülébe: „Igeeeen.” A férfi remélte, hogy ez nem valami rosszat jelent, és szerette volna azt hinni, hogy nem az ufók tértek vissza, miután legutóbb egészen a Beduin bolygó koszos patkányfészkeibe szorították vissza ő és az az izmosmellű ürge a tévéből, akinek most nem tudta a nevét. Mike most, amikor megkötötte a nyakkendőjét, megitta a tejeskávéját és elolvasta a napilapokat, azon gondolkozott, hogy vajon miért forgolódik álmatlanul? Mi a baj a világgal? Miért mondja valaki neki mindig azt, hogy „igeeeeen”? Persze arra, hogy hosszasan elmerengjen ezen a kérdésen, most nem jutott elég idő, magára öltötte ballonkabátját, fejére illesztette lötyögő kalapját, aminek széles karimája eltakarta a bal halántékán lévő forradást, seggbe rúgta a perverz macskát, majd lecsúszott a korláton, és már ki is jutott a friss, nagyvárosi levegőre…

Ahogy kiért, azonnal megcsapta őt a mellette szélsebesen elsurranó kóláskocsi kipufogógázának orrfacsaró bűze. Befogta az orrát, és próbált apu szappanillatú, megsárgult emlékű fülcimpájára gondolni, és közben, a mellette egymást fogdosó szerelmespárok hallatára üvöltötte:
- Apu szappanillatú füle vagyok. – Ez a terápia egyébként mindig segített, ezt még az FBI lélektani osztályán sajátította el. Kell valami, egy hang, egy illat, egy érzés, valami, amit felidézhetsz magadban, és hangosan kimondhatsz, hogy rákapcsolódjon az agyad, és így nemcsak a jelen bántó tényezőjétől szabadulsz meg, de ki is nevetnek a járdákat ellepő, birkaképű gyalogosok.
- Apu szottyadt brokija vagyok. Apu tyúkszaros disznólába vagyok. Apu nagymellű titkárnője vagyok. Apu krumpli-nagyságú prosztatája vagyok.
Erre a háziúr, aki épp a ház előtti hányásokat és üres pálinkásüvegeket takarította, ráförmedt a járókelőkről elfeledkezett fiatalúrra:
- Apu kifizetetlen lakbére vagyok!!

Erre Michael Stalker valami belső, intuitív késztetést érzett arra, hogy használja a lábait, s segítségükkel gyors helyváltoztató mozgást végezzen, aminek eredményeképpen tíz perc múlva már a munkahelyén találta magát, a gyilkossági csoportnál. Csorgott róla az izzadtság, mert végig megkergült bernáthegyik kergették, akiknek magas hangú párzási éneke elnyomta a füle mellett süvítő közlekedés irtózatos robaját. Most viszont biztonságban érezte magát, örült, hogy a számítógépes pötyögések, tollsercegések és telefonhívások óriási hangkavalkádja elnyomja megfontolt adagokban kiengedett gyomortrottyainak lágy neszét. Gyorsan levetkőzött, még a cipőjét is szépen a lábtörlőre tette, meglazította régi, cicamintás nyakkendőjét (eszembe juttatja azt a kurva macskát, gondolta keserűen), megtörölte elnyűtt, kicsit szakállkás, de markáns arcát, és belépett a négyszögletes, légkondi nélküli terembe, ahol a régi jó, megbízható munkatársak sokatmondó tekintetének kereszttüzében, mielőtt a kollégák bármit is szólhattak volna, futtában megszólalt:
- Szia, Jeff, szia, David, sziasztok, srácok, nem, nem, még nem csináltam meg azt a kurva jelentést, de ha megpiszkáljátok a hátsófelemet, elmondom, hogy kettesével dugjátok a takarítónőket a laborügyi alosztály négyes folyosójának huszonharmadik termének bal felső sarkában, méghozzá… hátulról!

Azzal leült, és minden érdeklődő pillantás villámgyorsan ellebegett róla. Stacey, a gömbölyű seggű, kínai kifutólány már az asztalára is koppintotta a finom, vizezett savanyútejet, amibe Stalker belelógatta büdös lábát, és kicsit elszínezte vele szürkés, gusztustalan lábkörmeit, majd meglobogtatta rendőrigazolványát a nagy hőségben, és munkához látott. Jeff és David, akikkel legkevésbé jön ki az osztályon, néhány perc múlva odagyűltek köré, és módszeresen elkezdték baszogatni. Jeff nyakigláb, vékony alkatú szemétláda volt, tipikus hülye-zsaru-vagyok-löttyedt-lőccsel típusú, vasalódeszka pofával és olyan sík seggel, amiben szabályos bozótok, szőrgombócok rejtőztek. Rezzenéstelen pofázmányán mindig megfejthetetlen érzelmek váltották egymást, és a felszínessége mögött valódi ravasz kis ármánykodó volt, aki a belső ügyosztálynál állítólag egyszer zseblámpát dugott Jack Hates nyomozótiszt seggébe, olyan tüzetesen kívánta átvilágítani a rendőrt. Azóta csak az egyik fülére hall, és csúnyán megőszült egyébként is hervatag faszszőre. David puffancs, öles termetű példány volt, vöröses, véredényekben úszó szemekkel, Antal Imrét megszégyenítő, rücskös elefántfenék-orral, hatalmas gombóctokával és bozontos, fityegő fenékkel. David a gyilkossági előtt a kábítószercsoportnál dolgozott, ahonnan azért tanácsolták el, mert egy razzia során ő maga is beleszippantott a porba, és a tévékamerák előtt, a kéj sekély mámorában leszopta az egyik, önmagát meztelen pornósztárnak álcázó felettesét, aki inkognitóban kívánta megkötni az üzletet a szakma egyik nagy öregjével, Alberto Capoté-val, akit majdnem Philip Seymour Hoffman alakított, csak azért nem, mert az egy másik mese, meg Capote egyébként is főállású maffia főnök volt, nem író.

Szóval ez a két huncut szemű, laza járású csibész odaőgyelegte magát Mikey asztalához, és elkezdték bevonni beszélgetésükbe.
- Mikey – szólalt meg Jeff -, Dave-vel arra gondoltunk, jót tenne neked egy szanatórium mondjuk Camp Davidben. De ha akarsz, Davidben is nyaralhatsz, bár azt mondja, nem szokta vazelinezni a végbélnyílását.
Mike lassan, irtózatosan kifejező, szigorú arccal fordult oda a két bajkeverőhöz, akik egymás nyakába borulva vihogtak a poénon, majd kiemelte lábát a földre tett savanyútejből, és megszagoltatta Jeff-fel, aki kétrét görnyedt a fájdalomtól, majd megpróbált feltápászkodni, erre Mike úgy megütötte, hogy a szerencsétlen fogpiszkáló ráborult a saját dolgozóasztalára, lesöpörve onnan legújabb, méregdrága pornóújságát.
- Asztalra vissza, bébi! – motyogta magában hősünk, majd megvakarta eres pöcsét, és kíváncsiságból elkapta Dave seggét. Eltelt néhány másodperc, majd kihúzta az ujját, és felvonta a szemöldökét:
- Ez tényleg nem vazelinezi! – állapította meg keserűen, majd épp be akart vinni egy bal horgot a mocskos daginak, annak meg már előre remegett a pofája a kéjtől, mint nagyanyám, mikor a nyugdíjat hozta a postás, de ekkor hirtelen megszólalt hősünk csipogója. Mikey tipikus spleenes, de-nincs-kedvem-semmihez pillantással a mellzsebébe nyúlt, és kiemelte onnan a roppant egyszerűen kezelhető szerkezetet, és a füléhez erősítette:
- Tessék, ki az?
- Chuck Bufford vagyok az FBI Lélektani- és Idiótaügyi Szakosztályának egyik megbecsült, Ezüst Kretén Aranyéremre felterjesztett, kiváló részlegvezetője, széles körű tehetség, óriási tárgyi tudással, egészen kitűnő vitaké…
-Ha lehetne, a lényeget, uram! – szakította félbe a rezignált Michael, akinek a homlokán izzadságcseppek gyöngyöztek, és aki épp fél kézzel bokszolta Dave-et, aki szteppelni kezdett a padlón.
- Jól van, Stalker, nem kell idegeskedni. „Bassz, ne háborúzz!” Ki is mondta ezt a közhelyet? Jerry Ford?

Michael egy pillanatra eltűnődött rajta, mi lenne, ha letenné, mert úgyis kezdett már igen csiklandóssá válni az ökle, mint az áldozatkész kiskutyává szelídült Dave erotikus kisugárzással, lázasan csillogó szemmel nyalogatni kezdett, s közben bolyhos fanszőrzetéből papírfecniket halászott elő, amin még a nagymama szaftos birkapörköltjének háború előtti receptjei voltak feljegyezve, s csimbókos faszáról két kézzel szedegette le a rászáradt pinalucskot. De aztán Michael úgy döntött, mégsem szakítja félbe a beszélgetést.
- Szóval, uram, mit óhajt?
- Na jó, a tárgyra térek, Stalker. Tudom, hogy már régóta eljött a mi jó kis osztályunktól, de a főnök úr, aki állandóan a nyeszlett herezacskóját vakargatja, idepasszolt nekem egy különlegesen nehéznek ígérkező gyilkossági ügyet. Borzasztó nehéz, és nekem herótom van az ilyen, sötét, derengő félhomályban zseblámpával nyomozós, gyanúsított leterítős, verekedős kulimunkától, olyan, mintha megbaszna egy csillagszemű nigger, aztán meg aprófát szarnék a feleségem ölébe, amikor az a kis huncut némber kéri, hogy üljek bele. Szóval, lenne itt egy ügy, Stalker. Mindenki azt mondja, hogy ezt magának kellene elvállalnia, mert Ezüst Csillag-díj szagú ez a prodzsekt, hapsikám. Bevállalod?
A vonal másik végén mély hallgatás. Mike behunyta a szemét, és kavargó emlékképek törtek föl előtte. Te jó Isten, az a vészterhes, kacifántos, göröngyös múlt… óh! Amikor ott az FBI-nál nyomozás helyett homokoztak a technikus nénivel, lőgyakorlat helyett húsos rudival gyakorlatoztak, és napokig csak pornóztak valamelyik büdös, rászáradt szalámisszendvics szagú sarokban, míg az edző rájuk nem baszott azzal a józsefvárosi zugárusokat is megszégyenítő műfaszával, amivel egyszer agyonverte a közös képviselőt. Azóta sem fizeti a közös költséget.
- Stalker, ott van? – érdeklődött Bufford.

Mély hallgatás, lelassult szívdobbanás és feszült, nehézkes lélegzetvétel. Egy rendkívül érzékeny ember lemegy biofeedbe, alfába, omegába, hogy megtalálja a lelki egyensúlyát. Hogy felgyulladjon benne egy zöld jelzőlámpa, és rátérítse a helyes útra. Ó, bárcsak ilyen nehéz dilemmák előtt megjelenne neki Broki-Van Kerozin, a szakállas varázsló. De mióta Broki-Van-t három éve valami Batman-jelmezes önjelölt őrült lekardozta az Empire State Building tetején, a jó mester nincs többé, és most már csak Broki-Nincs Hemoglobin szörnyű lidércmása kísért a bécsi kisuccákban, huszonötcentis farokkal és finom bélgázokkal.
- Stalker… ne játsszon az idegeimmel. Elég, hogy az asztal alá bújt asszisztensnőm makkosat játszik.
- Elnézést, Mr. Bufford, elkalandoztam.
- Stalker, maga korábban jó tanítvány volt. Kiváló alapanyag. Amikor a kezem alá került, hát ott a kezem alatt sokat tanult szellemileg is, testileg is. Kicsit ragacsos lett, fizikailag is, de a tekervényei is azok lettek mostanság. Mi lett magával? Az utóbbi időben egy rendkívüli ügye sincs, csak marhakonzervtolvajokra, meg cigány késelőkre, barom állatokra pazarolja a kivételes tehetségét. De most ez egy kurva jó ügy, amivel visszajöhet a fényre. Nehogy azt mondja, hogy visszautasít.

- Mr. Bufford, én jelenleg lelki válságban vagyok, nyugdíj előtt állok. Kértem az itteni főnökömet, hogy nyugdíjaztasson. Most vállaljak el még egy munkát?
- Persze, Mikey, utána aztán még protkót is vetethet, a borotvált pinájú lányok úgyis flangálni fognak a pénisze körül ezerrel, ha ezt a melót rendesen elvégzi.
- Legyen szíves, ne szólítson Mikey-nak. Tetszik tudni, a macska hív mindig így, mikor reggel megnyalja a lábamat.
- A macskák nem is tudnak beszélni, Stalker.
- Nem. A macskák nyávogni tudnak, te nyomorék pöcsű irodai kukac. Na, mennyit ajánl, ha elvállalom az üzletet?
-Kétszázezer dollár üti a markát, háromszázezer utcalány nyalja a makkját, és adok még két nálam lévő jegyet Gáspármaci soron következő, „Áj Láv Jú Máj Kákk” című fergeteges koncertjére.
- Dehogy megyek el oda, ahol ilyen felkapott senkik danolásznak. De a többi rendben van. Most kiszellőztetem a fejem, de aztán átmegyek magához, főnök, és megbeszéljük a dolgot egy savanyútej mellett.
- Ez a helyes beszéd. Nem tejeskávét akart mondani, Stalker?
-Nem, én savanyútejben szoktam áztatni a gombás lábamat, meg a faszomat is, ha betúrósodik.
- Jesszusom… inkább úgy jöjjön, hogy szalonképes, és fürödjön meg!
- Jó, de akkor a jövő hétre kell időzítenünk.
- Jó, csak jöjjön, mert addig a gyilkos végigbassza egész Amerikát. Még Bokor elnök úr csinos fenekében is végignyalogatja szálaként a bokrot! Kész Bokros-csomag, ami a pali popijában van, Mikey. Képzeld, egyszer, amikor…
Búgó hang. Mike letette a kagylót, megdörzsölte a szemét a meghatódottságtól, és diadalittas, peckes léptekkel kiviharzott az irodából.

Három nappal később Mike, mint ahogy folyton szokta, előbb érkezett meg egykori feljebbvalója irodájába, mint mikorra megbeszélték a randit. Ott ácsorgott az egykori mentor szobájában, és bőszen bámulta a faliújságot, ahol csúnya, véres képek sorakoztak ámokfutó sorozatgyilkosok szerencsétlen áldozatairól, kiforduló belek, üveges szemű hullák, gumós seggű, megcsonkított biztonsági őrök, totálkáros autóroncsok és vérrel telefröcskölt, használt vécékefék néztek le a megdöbbent Mike-ra a faliújságról. De az egyik képet meglebegtette a lágy szellő, és alatta látszódott, hogy van még egy kép. Egy női mell villant ki alóla! Mike óvatosan odalopózott, mint a lopni készülő kutya, és felhajtotta volna a képet, amikor egy ismerős hang megállította:
- Stalker. Michael. Harper. Macbeth. Campbell. Albert.
Mike kuncogva vizslatta végig egykori mesterét, aki semmit sem változott az elmúlt évek alatt.
- Fel ne sorold itt nekem az állatkertet, baszd meg!
Bufford egy villanásnyira összeráncolta a homlokát.
- A modorod nem változott. Egyébként a feleségem és én vagyunk a képen, amint épp a fűtőtesten baszunk. – Azzal előrántotta a szolgálati fegyverét és rászegezte barátjára: - De ha meg mered nézni, egyenként leszaggatom a golyóidat a pisztolyommal.
Mike minden átmenet nélkül elkezdett a munka felől érdeklődni:
- Miféle ügyet akarsz rám bízni, te Chuck?
- Á, rutinügy, Mike, de fontos ügy. Foglalj helyet.
Mindketten leültek a szűk, kényelmetlen dolgozószoba kopottas, lucsokszagú íróasztalához, amin női melltartók, műfütyik és vibrátorok hevertek. Chuck egy férfiasan határozott kézmozdulattal lesöpörte őket, és az asztalra pakolta az aktákat, aminek súlya alatt majdnem beszakadt az asztallap. Mike Stalker elhűlt arccal szemlélte a spermafoltos irathalmazt:

- Te jó ég, mi ez a méteres papírkupac?
Chuck kipillantott az irathalmaz mögül, és magyarázóan előre billentette hosszúkás, vöröses fejét:
- Itt van minden, amit tudni kell az ügyről.
- Ki az illető?
- 35 év körüli, erős testfelépítésű, kisportolt alkatú, vidéki portás. Nem tudjuk a nevét, de a népnyelv csak Botos Billy-nek nevezi.
Mike-ot egyre jobban felcsigázta az ügy. Bufford folytatta, de halkabban, mintha félne, nehogy meghallják:
- Állandóan fiatal lányokat rabol el, akik általában borotválják a lábuk közét, festik a körmüket, és akiknek általában van szájuk, amivel szopni tudnak. Először megkeféli őket, majd belevarr egy élő patkányt a pinájukba, ami folyton kirágja a beleiket. Szerinted miért csinálja ezt a szertartást? Mit jelenthet ez nála?
Mike hosszú másodpercekig merengett a kérdésen, majd megvakarta a fejét, s rávágta:
- Hát biztos azt, hogy annak idején kibaszták a varróiskolából, és most így áll bosszút.
Chuck dühösen az asztalra csapott, és felkiáltott:
- A mindenit! Zseniális! Hogy én erre még nem gondoltam!!
- Na látod, csak hívnod kell, barátom.
- Mike, van itt még valami. Én tulajdonképpen azt szeretném, ha egy tanúval beszélnél, akit ha sikerülne rávenned, piszkosul értékes információival azt hiszem, besegíthetne a nyomozásba. Megkönnyíthetné a te zseblámpás, nyomozós munkádat is, amit én utálok. Én papír- és életművész vagyok, ha az elmúlt huszonöt évben felderítő hadmozdulatban is részt kellett volna vennem, és a sötétben lövöldözni valakire, hát forró szar ömlött volna a gatyeszomba.

- Kiről volna szó?
- A szihológus Kánibál Websterről.
- Kánibál, a Hannibál?
- Nem, nem Hannibál, Kánibál.
- Kánibál? Hát milyen név ez, Chuck?
- Zulu nyelven asszem valami olyasmit jelent, hogy „Velünk az Isten.”
- Aha.
- Nézd, Mikey, Webster már hosszú évek óta egy szanatóriumban ül. Évek óta nem beszél senkivel, és nem hajlandó együttműködni semmiben. Nem biztos, hogy veled szóba áll, de talán a te markáns arcvonásaid szóra bírhatják, ki tudja… Kockázatos akció, de mégis meg kell próbálnunk.
- Rendben van, Chuck. Mint már mondtam, elvállalom a tranzakciót.
Chuck egészen feldobódott a pozitív választól, és megveregette egykori tanítványa vállát:
- Helyes. Akkor itt van ez az iratkupac, holnap reggel nyolc órára legyen az asztalomon.
-Ez könnyű lesz, mert haza sem viszem, Chuck.
- Nem? Az apád faszát nem. Ebből fogod tanulmányozni, ki is ez a Webster, és miért is olyan fontos a jelenléte. Végezd a munkád, de ne felejtsd el, ki ő.
- Miért, ki?

(Folytatása következik.)