In loving memory of...

… Ki sem kellett nyitnom a szemem, tudtam, hogy ott van. Ott ült az ágyam szélén, és engem nézett a sötétben. Már álmomban is éreztem barna szemeinek simogató ölelését, éreztem bőrének finom illatát… Megnyugtató volt tudni, hogy ott van és vigyáz rám, hogy eljött minden kérés nélkül.
Mosolyogva nyitottam ki szemeim és a félhomályban ránéztem:
- Örülök, hogy itt vagy… - suttogtam, miközben lassan felültem az ágyban. A beszűrődő holdfényben láttam, hogy ott bujkál az a jellegzetes mosoly a szája szélén… Az a mosoly, amelyet úgy szerettem…
Gyengéden ölelt át erős karjaival, mintha soha többé nem akarna elengedni.
- Örülök, hogy örülsz… - suttogta halkan a fülembe. Meleg lehelete cirógatta bőrömet, rég nem hallott, kedves hangjára megborzongtam. Olyan boldog voltam, és mégis olyan keserű! Arca az enyémet simogatta, miközben felemelte fejét, és rámnézett. Kisimította a kósza tincseket, és egy könnycseppet is letörölt lágyan az arcomról.

- Úgy hiányzol! – zokogtam fel, és újra a nyakába vetettem magam. Csitítóan simogatta a hajamat és finoman megpuszilta az arcomat.
- Te is nekem… - mondta lágyan, miközben újra átölelt és magához húzott – Szeretlek… - suttogta egészen csendesen, mintha nem akarná, hogy bárki is hallja rajtunk kívül.
Én még mindig a könnyeimmel küszködtem. Görcsösen kapaszkodtam a vállába, nem akartam soha többé elengedni! Ő csak ült, mozdulatlanul és erősen szorított magához. Percek, vagy órák teltek el? Magam sem tudom, minden megszűnt körülöttünk.
Csak arra eszméltem fel, mikor óvatosan visszafektetett a párnára, és betakart.
- Ne menj még el, kérlek…! – mondtam halkan, és megfogtam a kezét. Csendesen bólintott, majd lassan ő is mellémfeküdt. Fázósan bújtam hozzá, fejemet a mellkasára hajtva. Szomorúan hallgattam a testében lakozó csendet. Úgy szerettem volna még egyszer, utoljára hallani szívének egyetlen dobbanását! Újabb könnycseppek gördültek végig az arcomon. Mintha csak tudta volna, mire gondolok, ő ezt mondta:
- Ne félj, nem hagylak el soha… Mindig veled leszek! – ujjaink összekulcsolódtak, és bíztatóan megsimogatta a kezemet.
A kezét fogva hunytam le a szemem, és aludtam el.

***

… És ma reggel újra egyedül vagyok. Sírva borulok le a párnára, melyen előtte ő feküdt, és szomorúan gondolok vissza az éjszakára… A tegnap éjszakára, mikor eljött hozzám még egyszer, utoljára.

***

A fák között látszólag teljes nyugalommal, de belül zokogva bandukolok. A keskeny, kövekkel kirakott ösvény egy ponton szerteágazik, én minden gondolkodás nélkül bal felé indulok el. Igaz, csak múlt hét óta, de jól ismerem ezt a helyet. Azóta vagy százszor jártam itt. Egy nagy tölgyfa alá telepedem le, kezemmel végigsimítom a hideg márványtáblát…
- Én is szeretlek… - suttogom a kőhöz hajolva, és szinte látom magam előtt a számomra oly kedves arcát, a szeretett mosolyával együtt…