Novellák - 108.oldal

Hideg, ködös reggel volt, amikor megérkeztek, csöndesen, ahogy az ősz lopózik be a lombok közé. Fekete ruhát viseltek mind, amint szokásaik megkívánták, arcuk sem rezdült, csak a szemük villogott éber-keményen, így lepve meg a tudatra nem eszmélt tájat. Nem szóltak – nem volt kenyerük a beszéd -, de mégis egyként mutatkozott meg az akarat minden mozdulatukban; tekintetük sem kereste szomjasan céljukat – jól tudták, miért jöttek, s tudták hol találják...

- Elég! Ne hazudozzatok! Mindketten átvertetek! Barbi, mindent elmondtam neked, mindig veled voltam, mindig segítettem. És most így hálálod meg, hogy lefekszel a barátommal? Undorító vagy. És te, Tamás? Ennyire szerettél? Mindent megtettem érted, minden kívánságodat teljesítettem. Mennyire hülye voltam. Hogy nem vettem észre? És pont ma, pont azután, hogy a főnököm megpróbált megerőszakolni...

Miért áldozná fel az életét egy férfi, ha csak a testére vágyik? Ki is dobhatná vagy a saját lakásában meg is gyilkolhatná. De nem teszi, helyette inkább saját életét helyezi Richka kezébe, hogy döntsön felőle. Az újságírónak sikerült teljesen összezavarnia őt, megdönteni az eddigi hiedelmeit, és bizalmat gyújtani egy ismeretlen ember iránt, akiről eddig semmi különöset nem gondolt. Most valahogyan mégis eszeveszetten vonzódott társához, aki kissé komolytalan mosolyával követte figyelemmel...

Aztán megismertelek téged. Amikor először jártál nálam, megkérdezted ez az állvány mi célt szolgál itt, miért üres. Erre azt feleltem, majd erre festem fel a jövőm. Kis részletekre osztom és minden álmom, és vágyam felkerül rá pici képekben, ha teljesül. Elmélázva válaszoltam, tekintetem a vásznat pásztázta, de a szemem sarkából láttam, mosolyra húzódik a szád...

A darabot sok híres ember nézte meg. Az iskola igazgatója, és majdnem az összes tanár is megnézte. Ezután az elismerésüket nem csak egyszerűen, azzal bizonyították be, hogy odamentek hozzá, hanem az iskolában az ő tiszteletére gyűlést hívtak. Szinti legszívesebben el sem ment volna az iskolába. Tudta, hogy a diákok nehezen bírják elviselni, azt, ha valaki sikeresebb náluk, így a hírneve nem hogy jobb, inkább rosszabb...

De mégis, most hogy ott van a halál torkában, van valami, ami meggátolja abban, hogy meghúzza a ravaszt. Ezért szenved már egy órája a padlón. Aztán behunyta a szemét, már csípte a könny és az izzadság sós elegye. Szíve gyorsabban vert, egyre görcsösebben markolta a fegyvert, és gyorsabban szívta be a levegőt...

- Kicsim… várj! – Kisfiam, várj meg…!
Kiver a veríték, a pulzusom a halántékomon lüktet, szívembe belemarkol a félelem, elveszítem, elveszítem, édes Istenem, mit tettem, elveszítem a kisfiamat, kitépik a szívem, mintha ki akarná tépni a helyéről valami szörnyűséges ádáz fenevad, aki nem hagy békén, és kínoz és gyötör engem…

Havazik. Szeretem a hóesést. Egyes emberek szerint mikor esik a hó, az angyalok fent a mennyországban, megrázzák a párnáikat. Mindenki siet, menekül valami fedett helyre, buszmegállókba, aluljárókba, akár a föld alá is. Sose tudták értékelni, amit az Isten adott nekik. Nem szeretem az aluljárókat, sok ember kis helyen összezsúfolva, összenyomva, tömegbe. Étel és vizelet szag keveredik a levegőben, gyomorforgató párosítás...

Először észre se vettem hogy itt van. Csak szép lassan kúszott be a fejembe, fokozatosan. Eleinte azt gondoltam, ez semmi én ember vagyok, aki mindenki felett uralkodik, a tápláléklánc csúcsán ezt is legyőzöm. És sétáltam tovább...

- Mindegyikőtök ezt mondja, aztán pedig úgy dobtok el, mint egy kutyát! Azt hiszed hülye vagyok Roya?! Azt hiszed, hogy velem mindent megtehetsz!? Azt mondod, hogy meg akarsz védeni és szerinted én el is hiszem mindazt a marhaságot, amit te itt részegen összehordasz!? Ugyanolyan hazug mocsok vagy, mint a többi ezer meg ezer! Semmivel sem különb! Hogy lehettek ennyire kegyetlenek, és ennyire… – A gitáros megpróbált kiszabadulni a férfi kezei alól, de azok olyan erősen tartották akárcsak...