Novellák - 108.oldal

Az újabb alagút melybe tévedek, sokkal világosabb, bár eléggé homályosan látok a ködben. Egy szemem elől rejtett zugból hirtelen előttem termett a " szent " medve. Bár szürke volt, termete mégsem jelentéktelen. Vicsorgó pofával állt két lábra, és félelmetesen üvöltött. Tudtam ki ő...

- Hova mész? – kérdi flegmán.
- Pisilni.
És lőn. Úgy hevenyében, az úton, mert ugyan ki elől másszak a sustorgós bujaságba, ott pedig esetleg a seggembe harap no mi is… vakond, pocok, vagy egy lótetű. Utánam dobja az intim törlőkendős dobozt, ó milyen figyelmes.
- Már akartam kérdezni, mi a ráknak van ez a kocsiban. – teszi a helyére a dobozkát, mikor visszacsusszanok mellé és ez a hosszú mondat szinte zavarba hoz...

A sötétből nyúl felém olykor. Éjszakánként látom égő szemeit. Az irántam érzett szenvedélye tüze, mely nem hagy nyugodni és mely nem viszonzatlan. Kívánom Őt. Néha azért fohászkodok, hogy megkaphassam, hogy a karjai közé bújjak. Érezni akarom bőre illatát, simogatását, ajkait... Nem, nem! Nem lehet! ...

A tavasz finom illatokkal kényeztet. Lenge öltözékem, de nem fázok, mert a Nap kellemes meleget von körém. Védelmez. Oly szeretettel és kedvességgel törődik velem, mint a még messze járó férfi, amikor mellettem van. Ó, bár itt állna már előttem! Annyira vágyom, hogy végre megérintsen, s érezzem illatát, de az idegesség vágyam elé tolakodik, s nem ereszt...

Gyakran égek a vágytól: bár visszatérhetnék egy csodás életbe, hol a Nap fényesen ragyogott és télen is boldog volt mindenki. Hol a jót láttuk csak körülöttünk, mert rosszal nem is találkoztunk. Nem ismertük a gyógyszereket, mert nem kellett mire használnunk azokat. Amire szükségünk volt, azt megadta a természet, s mi megajándékoztuk e kedvességéért, törődéséért és nem kifosztottuk, s meggyaláztuk, mint most...

A macira egyre szomorúbban nézek. Homályos, olyan vizes a kép. Megfordulok, nézem a falat és táplálom a dühöm. Értelmetlen dühöm. Kire vagyok dühös? A vakságomért magamra, a hazugságért rá. És hogy mire jó a düh? Feldolgozni, hogy már nem csak a szó lehet hamis, hanem a test beszédje is lehet ámítás. Minek higgyek hát? Ha hiszek a vágynak, a test szavának, akkor nem értem, hogy a szavak szerint miért múlik el olyan hamar, ami sokszor igaznak tűnt. Ha pedig hiszek a szónak, nem értem, hogy...

A férfi tovább ment, ez a 10 másodperc a földre taszította. Már a gyerekek is tudják és érzik. Ő sose lesz olyan, mint a többi. Eddig remélte, hogy van célja a Földön, és nem hiába csúfította el így a természet, de kezdte elveszíteni a hitét...

Hideg, ködös reggel volt, amikor megérkeztek, csöndesen, ahogy az ősz lopózik be a lombok közé. Fekete ruhát viseltek mind, amint szokásaik megkívánták, arcuk sem rezdült, csak a szemük villogott éber-keményen, így lepve meg a tudatra nem eszmélt tájat. Nem szóltak – nem volt kenyerük a beszéd -, de mégis egyként mutatkozott meg az akarat minden mozdulatukban; tekintetük sem kereste szomjasan céljukat – jól tudták, miért jöttek, s tudták hol találják...

- Elég! Ne hazudozzatok! Mindketten átvertetek! Barbi, mindent elmondtam neked, mindig veled voltam, mindig segítettem. És most így hálálod meg, hogy lefekszel a barátommal? Undorító vagy. És te, Tamás? Ennyire szerettél? Mindent megtettem érted, minden kívánságodat teljesítettem. Mennyire hülye voltam. Hogy nem vettem észre? És pont ma, pont azután, hogy a főnököm megpróbált megerőszakolni...

Miért áldozná fel az életét egy férfi, ha csak a testére vágyik? Ki is dobhatná vagy a saját lakásában meg is gyilkolhatná. De nem teszi, helyette inkább saját életét helyezi Richka kezébe, hogy döntsön felőle. Az újságírónak sikerült teljesen összezavarnia őt, megdönteni az eddigi hiedelmeit, és bizalmat gyújtani egy ismeretlen ember iránt, akiről eddig semmi különöset nem gondolt. Most valahogyan mégis eszeveszetten vonzódott társához, aki kissé komolytalan mosolyával követte figyelemmel...