Az emlékek visszatérnek

Jeremy a televízió adásszünetének a hangjára ébredt fel az álomból. Most is, mint mindig két óra harminckettő percnél állt a mutató, mint az elmúlt 3 évben minden egyes este, mióta lánya tragikus balesete megtörtént. Az utolsó kép, amire emlékezett az álomból az egy fulladásba merült sikoly volt, de vajon kié? Felkelt a magányos kis lakás sötétjében, és az ismerős úton elindult a hűtőszekrény felé, közben egyre komorabb lett. Ez nem jó jel, újabb depresszióhoz vezethet.
- Szedd össze magad ember! Nem fordulhat elő mégegyszer!- A gondolatok szinte szétrobbantották az agyát. Leült a tejjel az asztal mellé, és elővette a jegyzeteit. \\\"Sosem gyógyul meg\\\" ezt a szöveget gépelte az első oldalra, aztán megfordította a lapot, és ránézett a kislány képére. Barna haja, zöld szeme, és az ajkán a mosoly újra felszakította az alig gyógyult sebeket a lelkén, és egy hatalmas könnycsepp gördült végig az arcán. Egy gyors mozdulattal letörölte, majd félretette a papírt. Az elmúlt időszakban a mostani ébredése volt a legfájóbb mind közül, és érezte, hogy lassan elérkezik az idő. Már régen meg kellett volna tennie.

- Apa, nézd, hogy fúj a szél.
- Kérlek ne hajolj annyira ki, mert kieshet valamid és azért nem fogunk megállni.
- De apa! Olyan szépek ma a csillagok. Látom anyát is.-
Ó kicsim, milyen fiatal vagy még, ez a gondolat futott át Jeremy álmos agyán, és a vonat egyenletes hangjára figyelve feküdt az ágyában.
- Mikor érünk oda?
- Nem tudom kicsi. De most aludj, mert a fogtündér nem jön el a fogadért, és nem kapsz ajándékot.


Az utolsó beszélgetése volt a lányával. Ha tudta volna akkor nem alszik el, de hát ez lehetetlen volt. Mégis úgy érezte, hogy az ő hibájából történt minden. Elővette a pisztolyt, és a golyókat hozzá.

A hangos vonatfüttyre szinte felpattant a szeme, és megborzongott. A mozdony megnyugtatóan kattogott alatta, de odakint a sötét teljesen megrémítette. Oldalra fordult, és látta, hogy a lánya takarója a földön hevert. Felállt, odament és betakarta a kislányt, majd visszafeküdt. Két óra harminckettő perc volt.

A fegyvert mindig töltetlenül tartotta a párnája alatt, de már nem tudta, hogy miért nem volt benne lőszer. Belecsúsztatott egy töltényt, és kibiztosította.

- Jézusom!- A kiáltás a saját torkából tört elő, erre ébredt fel. - Mi van velem? - Ez az éjszaka teljesen megrémítette már. Ránézett a lányára, és egy kicsit megnyugodott. De vajon miért lett nyugodtabb, hogy látta? Hiszen mi baja történhetett volna? Ott volt mellette. Mégis szorongást érzett. - Bárcsak itt lenne Kim. - Mióta magára hagyta a felesége, azóta betegesen féltette a lányát mindentől, pedig lehet, hogy örökletes betegség vitte el a nőt. De reménykedett benne, hogy nem ez az igazság. Kimberly a gyógyszertől halt meg túladagolás miatt, nem lehetett rá allergiás! És különben is, a vérzékenysége már elmúlt, pedig ez szinte lehetetlen.
- Miért töröd magad ilyeneken?- Visszafeküdt az ágyába, és megpróbált álomba merülni. Három óra negyven perc volt.

- Miért nem néztem meg őt? MIÉRT NEM NÉZTEM MEG ŐT? - Üvöltötte az üres szobának, és a falhoz vágta a poharat, ami hangos csattanással tört darabokra. Megnézte a pisztolyt közelebbről. Pontosan tudta, hogy el fog jönni ez a pillanat. Erre az alkalomra vette ezt gyilkost. Ahogy belenézett a sötét csőbe, szinte érezte a gúnyos nevetést, és a megvetést. Gyáva vagy! Vagy bátor? Nem tudta eldönteni, hogy melyik. Három óra negyven perc volt.

Az álmok újból ébredésre kényszerítették Jeremyt, és már nem is akart visszaaludni. Kinyitotta a szemét, és furcsa érzés fogta el, mintha egyedül lenne. Felkászálódott, majd odament a lányához, aki mindvégig az ablak felé volt fordulva. Megérintette a hátát, és döbbenten rántotta vissza a kezét. Jéghideg volt, és merev.
- Ne, neeeeeee. Lisa! LISA! - Üvöltötte az agya, de egy szó sem hagyta el a száját. Maga felé fordította a lánykát, és azonnal összetört a gyenge önuralma. Négy óra huszonegy perc volt.

Az érzések teljesen magával ragadták, sírt, és ordítozott magával.
- Még Hogy lenyelte a nyelvét? Egy szart. Hát senki sem látta a nyakán a foltokat? MEGFOJTOTTÁK! És vajon ki tehette? Ki volt rajta kívül a zárt szobában?- Már értette, hogy miért nem volt a lányon a takaró. Mert lerúgta. Mert védekezni próbált. És azt is tudta, hogy miért ébredt fel akkor másodjára. Mit látott álmában. A szájába tette a fegyvert, és az olaj íze rossz volt. De már ez is elmúlt.


Négy óra huszonegy perc volt.