A költők-írók sorsa

A költők-írók sorsa


Ősz volt. Csend és nyugalom telepedett a kertre. Lágy szellő pásztázta a vidéket, mely olykor-olykor megerősödve csapott bele az ingatag növények seregébe, amik mindegyszálig meghajlottak ereje láttán. Csak egy mert szembeszegülni akaratával. Egy robosztus fa a kert közepén, melyen megannyi levél csilingelte az ősz énekeit. Lágy szimfóniákat, melyeket csak a gazda értett, aki egy padon ült a fa alatt, s az időnként előtte elsuhanó megsárgult leveleket nézte. Különös odafigyeléssel gondozta a fát, mivel ő ültette még annak idején. Az égig érő óriás pedig azzal hálálta meg, hogy megvédte a padot a széltől. Így aztán a gazda, amikor csak ideje engedte, ott ült és nézte a halvány levelek rövid életű repdesését, amíg eljutnak az őket türelmesen érlelő ágak sűrűjétől az újabb megnyugvást ígérő földig.
Aznap is a padon pihent, amikor tekintete egy egészen különös kis levélre tévedt. Látta, ahogy bátran elvált büszke társaitól, és nekivágott az ismeretlen térnek. A szellő mámorosan játszadozott vele, mielőtt lefektette a társaktól tarkított földre. Fel-feldobta néha. Máskor hagyta zuhanni, hogy aztán újra égig repíthesse. Végül pedig lassan álomba ringatta, mint az anya a gyermekét.

Ugyanebben a pillanatban, egy ködös alak lépett be a sötét utcáról a fényt árasztó kávézóba. Sugárzott az örömtől. Büszke volt arra, hogy felvették. Tudta, hogy nem mindennapi állás az övé. Mintha már azelőtt is egy ilyenről álmodott volna. Mikor felajánlották neki, nem tétovázott, rögtön elfogadta. Azt is tudta, hogy olyasvalaki lesz a főnöke, akit mindenhol ismernek, s aki mindent ismer. Tisztában volt vele, hogy ez egy olyan hivatal, ahol nem tűrik a lazítást. Ugyanakkor azok számára, akik vállalják a megbízást ez a munka a legnagyobb szórakozás. Látni mások ügyes-bajos dolgait. Azt, ahogy valakit épp megbuktatnak egy vizsgán. Vagy azt, ahogy két ember örökre összeköti életét a házasság szentségében.
Bizony, nehéz az élet bonyolult fejtörőit megoldani… De ezt már ő is pontosan tudta. Megfelelni az elvárásoknak, betartani minden szabályt, kihasználni a tehetséget… Valószínűleg őt is ezért választották. Ha nem is sikerült neki, de mindegyiket megpróbálta, így aztán most ő töltheti be ezt a rangos hivatalt.

Lassan, de magabiztosan lépdesett előre a kávézóban. Addig bele sem gondolt, hogy kik lesznek a munkatársai, csak mikor meglátta Adyt, akkor tudatosult benne a helyzet izgató pikantériája. A legnagyobbakkal fog együttdolgozni. Ahogy egyre előrébb haladt a sikkes asztalok között, egyre több arcot ismert meg. Volt ott angol romantikus, német klasszicista, olasz szentimentalista, s magyart is fedezett fel jó párat. Majd elért a számára kijelölt asztalhoz. Ott csupa honfitársával találkozott, akik egyszerre üdvözölték őt, majd a sok finomabbnál finomabb falatra mutatva, evésre biztatták.
- Biztosan megéheztél odabenn… figyelemre méltó, ahogy a főnök el tud merülni a szavak tengerében. Ha egyszer eltéved egy ilyen szórengetegben, nem könnyen talál ki belőle, én mondom. Villon mesélte, hogy öt napig beszélgetett vele arról, hogy mi a véleménye azokról az emberekről, akik nem tartják be pontosan a munkaidőt. – mondta Petőfi, majd felhajtott egy csésze igazán ízletes kávét.
- Emlékszem az esetre. Azokon a napokon Edgar helyettesítette. A végén már úgy fájt a feje, hogy majd beleőrült. –jegyezte meg az épp visszaérkező Ady, majd folytatta.
- Habár én mindig is élveztem mások életének a feljegyzését. És tudom, ha ezt nem végeznénk el, nagy segítségtől esne el…
- Nagy segítségtől? Igaz, hogy a mi írásaink alapján hozza meg véleményét az emberekkel kapcsolatban, s hogy néha nehezen fejti meg a metaforáinkat…De akkor is, ezt ő is könnyedén meg tudná tenni. És különben is hol van ő ilyenkor? – vonta kérdőre József Attila.
- Elmerül a gondolataiban… Tervezget… Rendszerint kiül a kertjében lévő padra, s ő is elmélyülten nézi az emberek sürgő-forgó világát.



Mephisto