Holt lelkek tábora

Egy parányi fény töri meg az éj sötétjét, ahogy egy kocsi belefut az éjszakába. Két kislámpa pislákol rázkódva a zivatartól az ajtaja oldalán. Egyre vadabban ordítanak a négy lóra és csattan rajtuk az ostor: Gyorsabban, Gyorsabban! Hallatszik a kiáltozás, majd a kocsi eltűnik az út menti kanyarban. Tör előre a viharban, húzva maga után nehéz terhét. Nehéz súlyt húznak a mének és még nehezebbet hordoznak lelkük mélyén az utasok. Asszony vagy gyermek, koldus vagy gazdag egyre megy. A kioltott életek súlya mindig nehéz teher. Aki csak cipeli, belerokkan. Ők nem, soha sem éreztek semmit, és ezután sem fognak. Nem közénk tartoznak…Kárhozottak mind, kik erre az útra lépnek. Az ember lélekkel születik, nekik csak mocsok volt ennek helyén. És nem is volt rá szükségük, mert kegyetlenek ők mindannyian.

Furcsa ez a négy ló. Fehér, vörös, fekete és fakó. Ha a Napfényében haladtak, az olyan fekete lett, mint a szőrzsák, este pedig a Hold olyan, mint a vér. Egykoron nagy királyok lovai voltak mind egy szálig. Diadalmasság, Kegyetlenség, Tékozlás és maga a Halál lovai. Ma már mind az Alvilág bugyraiban sínylődnek és húzzák a terhüket az idők végezetéig, le a mélybe.
A kocsis egyszerre megállította a lovakat. A kocsi lassan megállt egy nagy tölgyfa alatt.
- Mi történt? – nyitotta ki az egyik alak a kocsi ajtaját.
- Várjuk, hogy kinyissák nekünk a kaput, uram! – szólt a kocsis.
Bent a kocsi belsejében három árny ült. Tolvaj, Gyilkos, és Hazug.
- Meddig tart ez még? – szólalt meg Gyilkos.
- Nem mindegy? Talán sietsz valahova? – kérdezte gúnyosan Tolvaj, majd mindannyian vad hahotázásba kezdtek.
- Jó, jó, de mégis, utálok tétlenül várni.
- Bezzeg ha pénzről lenne szó, itt ülnél egy hétig is te fattyú! – Ismét nevetésbe törtek ki.
- Most már szerintem teljesen mindegy meddig várunk – szólalt meg Hazug –beleborzongok, ha arra gondolok, mi lehet ott bent, és szavamra mondom, itt csak jobb lehet.
- Bárhol jobb lenne – szólt közbe Tolvaj. Újra csak nevettek, de már Hazug kivételével. Ő inkább befordult a sarokba, elővette faragott pipáját, jól megtömte és elkezdte nyugodtan pöfékelni. A gomolygó füst megtöltötte a kocsit.

Hirtelen földrengés rázta meg a tájat. A három alak összerezzent és óvatosan kémleltek ki a sötétbe a kocsiból, a nagy fa felé, ami alatt álltak. Mert a fa törzse egyszerre elkezdett kettényílni, majd két fejetlen alak lépett ki belülről és intettek a kocsisnak, hogy szabad az út, bemehetnek. Csattant az ostor, a lovak nyerítettek és prüszköltek, majd elindultak be a fa törzsébe. Haladtak egyre beljebb, és az utasok egyre jobban úgy érezték, hogy csak gyorsulnak és gyorsulnak. Semmit sem lehetett látni, korom sötét volt odabent, csak a göröngyös talaj rázta ide-oda a kocsit végig az úton.
- Itt vagytok még? – kérdezte Gyilkos kissé ijedten.
- Mégis hol lennénk szerinted! – szólalt meg ingerülten Tolvaj.
- Én megmondtam hogy jobb volt kint – kiáltotta Hazug – inkább maradtunk volna odakint.
- Semmit sem látok, hol a pipád Hazug?
- Elejtettem, itt lehet valahol.
- Gyújts vele egy kis fényt! – mondta Gyilkos.
Mindhárman elkezdtek tapogatni a sötétben, majd Gyilkos megtalálta és begyújtotta, ahogy jó erősen beleszívott, a parázs megvilágította arcát.
- Úristen! – kiáltott fel Hazug – mi van a fejeden?!
- Miért? Valami baj van? – és pipázott tovább.
- Az arcod, mintha megégették volna!
Gyilkos gyorsan a kocsi ajtajában lévő üveghez hajolt, hogy megnézze benne magát, de nem látott semmit. Idegesség támadt benne, megfeszültek az arcizmai és egyre jobba torzulni kezdett, majd végül megállt a romlás.

A kocsi hirtelen, kiért egy fényesebb helyre, mintha egy hegy belseje lett volna. Ekkor pillantották meg egymást valójában az utasok. Mindhármuk arca egyformán torz volt és ugyanúgy néztek ki. Szörnyen megrettentek, nem hittek a szemüknek, vadul egymás arcát kezdték el tépni, mintha egy maszkot próbálnának lehúzni róla. Kis idő múlva a kocsi hirtelen megállt és egy hosszan kanyargó lépcsőt láttak az ablakon át kitekintve, ami eltűnt egy kürtőben. A kocsis kinyitotta az ajtót és valamit odanyögött nekik.
- Most szálljunk ki? – értetlenkedett Gyilkos.
- Igen, menj már, amíg nem ő rángat ki minket! – kiabált rá Tolvaj.

Kiszálltak. A talaj enyhén csúszós és agyagos volt a lábuk alatt, egy nagy barlang belsejében álltak, a falak vörösek voltak és csupaszak, csak az egyetlen lépcső állt velük szemben és ívelt fel, fel a magasba. A kocsis ostorral csapott közéjük és intett hogy menjenek fel a lépcsőn. A három alak vonakodva, ám de elindult félve a lépcső mentén. Még most is az arcukat tapogatták, nem értették mi történt. Amint felfelé haladtak, egy hang szólalt meg valahonnan, ércesen.
- Itt nincsenek megkülönböztetések, mind egyformák vagytok. – Mindhárman megálltak, bámultak fel és a szemükkel kémlelték, honnan jöhet a hang.
- Ez az első lépés, hogy beléphessetek ide.
- De mégis hova? – szólalt meg kisvártatva Gyilkos félénk hangon.
- Hozzám, kerül mindaz, akinek bűnhődnie kell vétkei miatt.
- Meddig kell még menni a lépcsőn? – kérdezte felbátorodva Hazug, erre azonnal elkapta és befogta a száját mind a kettő –Mit csinálsz? Ilyet nem kérdezhetsz! – kiáltották neki.
A hang nem válaszolt.
- Nézd meg mit tettél! – kezdett el magából kikelni Gyilkos – Szerinted most ki fogja nekünk megmondani, hogy…
- Nem sokáig – szólalt meg közben a hang – Amikor felértek olyat fogtok látni, ami nem fog tetszeni, de újat sem mutatok vele. Ott fogtok várni, amíg újra hozzátok nem szólok.
- Akkor hát nincs más választásunk, induljunk. – Majd újra nekivágtak a lépcsőknek.

Amint felértek, nem láttak mást, mint rengeteg embert, akik mind ugyanúgy néztek ki, mint ők, vagyis ugyanazt az eltorzult arcot viselték, mint ők. Néhányan tűz körül ültek, valakik épp a szikla oldalát kaparták, a kijutás lehetősége hevében, de voltak, akik még itt is ütötték, verték egymást. Továbbá volt jó néhány halott is, csak úgy szerteszét, éppen ahogy elérte őket valamiféle halál, magukra hagyva és a többiek úgy járkáltak körülöttük, mintha csak kődarabok hevernének a lábuk alatt. Mindhárman végigsétáltak közöttük és nézték a mozgó tömeget, akik ügyet sem vetettek rájuk. Majd odaértek a tűz körül ülőkhöz és ott megálltak.
- Uram! – szólította meg Tolvaj az egyiküket – Uram, meg tudná mondani nekünk, hogy hol vagyunk?
Az alak lassan megfordult, majd felállt, odalépett Tolvaj elé és megszólalt.
- A Holt lelkek táborában.
Gyilkos, Tolvaj és Hazug összenéztek. Nem tudták mi ez a hely, sohasem hallottak még róla.
- És, uram, meddig kell itt maradnunk? – érdeklődött tovább Tolvaj.
- Ameddig – felmutatott a fejük fölé – Ő akarja. Itt már nincs saját akaratod testvér, itt már csak mi vagyunk és Ő. Az Ő parancsait kell követnünk. Így szól a megállapodás is.
- Miféle megállapodás?
- Amit az élet köt veled fiam. Egyszerű. Ha vétkezel embertársaid ellen, akkor előbb vagy utóbb ide kerülsz és az Ő akarata szerint végzed. És sajnos egyre többen vagyunk, akik itt végezzük. Romlott ma már minden ember. Mennyország? Hehe, talán már nincs is, mivel ki kell üríteni, felszámolni, ha úgy teszik. A Sok lélek közül senki sem megy már oda. Mégis ki tiszta manapság? – Mindhárman elgondolkodnak – Na, látjátok, sajnos senki. Kis bűn, nagy bű egyre megy, ha egyszer is vétkezel már annyi. De ne bánkódjatok, legalább itt megvagyunk együtt, amíg Ő nem dönt…
- És utána – vágott közbe Tolvaj – miután ő dönt rólunk mi lesz?
- Mentek vele tovább. Vannak még lépcsők fiam, rengeteg. Még fentebb és még annál is tovább. De onnan még senki sem jött vissza. Talán ott szenveded el a második halálod, vagy örökké tartó rabszolgamunkában sínylődsz az Ő kénye kedve szerint. Ki tudja… Egy biztos, inkább örüljetek, hogy még itt vagytok. Kintebb már úgysem kerülhettek. Bentebb meg csak rosszabb - majd lesütötte a fejét.
- Mit fogunk akkor itt csinálni? – kérdezte Hazug és kérdően nézett társaira. Egyikük sem válaszolt, már meg sem hallották, amit mond. Az alakot figyelték, aki lassan végigmérte őket, majd megfordult és letelepedett vissza a tűz mellé.
A három alak állt és nem jutottak szóhoz. Valójában már gondolataik sem voltak. Letelepedtek ők is hasonlóan a tűz köré és bámultak bele mélyen a lángokba üveges tekintettel és várták, akárcsak a többiek, hogy most már valaki más döntsön a sorsuk felett.

Az utolsó ítélet
„…Láttam, hogy trónja előtt állnak a halottak, kicsinyek és nagyok. Könyveket nyitottak ki. Kinyitottak egy másik könyvet, az élet könyvét. A halottak fölött ítélkeztek, ahogy a könyvekben fel volt jegyezve, a tetteik szerint. A tenger visszaadta a beleveszett halottakat. A halál és az alvilág is visszaadta halottjait, és mindenki fölött ítéletet tartottak a tettei alapján. A halált és az alvilágot a tüzes tóba vetették. A tüzes tó a második halál. Aki nem volt beírva az élet könyvébe azt a tüzes tóba vetették…”
Jelenések könyve 20, 12-15