Horror történetek - 61.oldal

Amint törtek előre James aki hátul ment kicsit lemaradva hirtelen felsikoltott, majd eltűnt az egyik bokorban. A többiek azonnal odarohantak, de nem találták sehol.
Ahogy jobban körülnéztek furcsa lábnyomokat találtak, túl nagyok voltak emberi lábnyomnak, mégis olyan emberszerűek voltak...

Csend van. Vagy talán mégsem? A szoba neszein keresztül, elhatol hozzám valami ősi, kegyetlen és borzasztó. Mióta írok, folyton itt sündörög körülöttem. Azt hiszi nem hallom, de én mégis tudom, hogy itt van. Érzem! Rengetegféleképpen nézhet ki. Egyesek úgy hívják: terrorizmus, mások őrületnek, esetleg pokolnak...

Larry nem értette a tanár viselkedését, és eleve furcsának találta, hogy Doyle az irodájába hívta. Felállt hogy távozzon, de megtántorodott. Csak ekkor tudatosult benne, hogy mennyire rosszul érzi magát. A szája kiszáradt, és a feje átkozottul lüktetett. Megmarkolta a szék támláját, amire érkezésekor leült, de már nem volt ereje megtartani a saját súlyát...

Kihúztam a konyhaszekrény fiókját, s válogatás nélkül kivettem belőle egy éles kést. Nem toltam vissza a fiókot, inkább felmentem az emeletre. A lépcsőfordulóban álló egészalakos tükör előtt megtorpantam. Először, nem ismertem fel magam. Egy szakadt farmernadrágos, fekete, ujjatlan pólós, zilált hajú tinédzser nézett velem farkasszemet. Nyakában ott függött a medál, s furcsa, kékes fényt árasztott magából...

Úgy éreztem, hogy a nőből áradó gyűlölet és fájdalom hátrataszít, és egy pillanatra elfacsarodott a szívem. Befejeztem, amit elkezdtem, de már nem leltem örömömet benne. Belegondoltam, hogy az elején még le akartam állítani magam, és nem értettem ezt a hirtelen hangulatváltozást. Már azt sem értettem, ki vagyok én...

- Nem öltem meg a családom, Dr Lumer. Bár a maga szemszögéből nézve valóban ezt tettem. Én úgy gondolom megszabadítottam őket a rájuk nehezedő tehertől. - tárta szét a karját, és egy picit megvonta a vállát. Olyan gyermekinek tűnt ebben a pillanatban, olyan ártatlannak. És Sebastian már majdnem hajlandó is volt hinni neki. Majdnem...

Kijövök a házból. Könnycseppek mossák le a vért az arcomról. Meggyújtom a cigit. Leszívom. Nyugi. Nyugi. Nyugi. Végre. A nikotin hatni kezd. Mosoly terül szét az arcomon. Éjszaka van. Telihold. Nem Dani volt az első. Előtte volt valaki más, akibe beleszerettem igazán. Ő is meghalt. Elvágtam a torkát...

A fiú látta hogy a plébános a magasba emeli a kést. Behunyta a szemét, és várta a kivégzést. Nem történt semmi, ezért kinyitotta a szemét, és így még éppen megpillantotta, ahogy a pap leszúrja a szörnyeteget...

Karon ragadtam és hevesen megcsókoltam. Ezt nem tudta mire vélni csak a szemeimet figyelte. Azok mérhetetlen haragot tükröztek, de Ő csupán eltökéltségnek vélte. Tudtam, hogy meg akarom ölni, de úgy, hogy szenvedjen...

Másnap reggel megint fellapozta a könyvet, az utolsó oldalra. Megrökönyödésére újabb szöveg volt ott, de más, mint előző nap. És amit ott, akkor olvasott, újfent beigazolódott. És ez még hónapokon, éveken keresztül így ment. Úgy vélte, ez Isten ajándéka, ennek ellenére titokban tartotta. Nem beszélt róla senkinek...