Horror történetek - 53.oldal

- Ki vagy te? Uram isten, te … te vagy az a gyilkos, akiről Wes mesélt? - kiabált a lány, és felpattant.
- A nevem nem Wyatt, hanem Oliver. Oliver Abbott. Rólam mesélt a barátod.
- Seeeeeegitég!!! – ordította Carrie, s ekkor arcán érezte a férfi öklét. Az ütéstől eszméletlenül zuhant a szőnyegre...

Megnéztem az arcom a víz tükrében. Csupán egy bőrrel fedett koponya. Megőrültem már? Minden bizonnyal. Szörnyeteg vagyok, egy igazi torzszülött. Ágyéktól lefelé semmi sem maradt belőlem.
Azt mondják, az ember az, amit megeszik… Hát, ha ez igaz, én cseppet sem változtam… Édes Istenem… Sokk-trauma, sokk-trauma… nincs is ilyen...

Vincent tudta mi következik. Elkerülhetetlen volt hogy a klán tagjai ne vegyék észre tervét, és ne állítsák meg. Mégis valahol titkon reménykedett benne, hogy most másképp sül el a dolog… Tévedett. Kegyvesztetten térdelt sebekkel a testén, amit az első felvonás okozott...

Csurom vizesen felkeltem. Éreztem, ahogy a szívem a félelemtől majdnem kiugrik a helyéről, hiszen nem a szobámban ébredtem fel. Hol vagyok, mi történik itt? Ezt kérdeztem magamban.
Éreztem, hogy a sötétben valaki van ott, és engem néz mozdulatlanul. Az erős félelemtől nem tudtam kiadni hangot sem a számból. Éreztem, hogy az a valaki vagy valami határozottan felém indul...

Értetlenkedik, és érzem, ahogy lassan beijed. De már késő kiáltani, megszorítom a gégéjét. Oldalra billentem a fejét, és megnyúló szemfogaimmal belekapok a nyakába. Bőr felhasad, és vér hullik. Nem pocsékolok el egy cseppet sem, mindet lenyelem...

Elkezdte olvasni a cikket, de nem jutott el túl sokáig, mert zajra lett figyelmes. Körülnézett és egy férfit látott közeledni. Fehér koszos kórházi ruha volt rajta és a fején egy lőtt seb volt. Rachel ijedtében ledermedt. A férfi úgy nézett ki, mint egy zombi és az arcán vérszomjas vigyor pihent...

- Tudja... bűnös életet éltem. Pár nappal ezelőtt, bementem heccből egy templomba. Ott találkoztam az egyik szerzetessel, és Ő megmutatta a fényt. Mesélt nekem legendákat, amikor rátért egy ördögi történethez. Csak ennyit mondott vámpírok. Nem is nagyon értettem, hiszen templomba lennék, hogy beszélhet így egy pap. És mesélt egy lányról, aki különleges.
- Nem értem? Bűnbánatot akar? Attól nem kell meghalnia! ...

S most itt vagyok, lassan felkel a nap, s valami ismét véget ér. De nem bánom! Szörnyeteg vagyok. Nem akkor lettem az mikor megkívántam a vért, amikor öltem érte, hanem akkor, amikor mindezt elfogadtam és nem küzdöttem tovább ellene. Amikor azt hittem megtehetem, jogom, kiváltságom, hogy elvegyem mástól a legértékesebbet: az életet, az új esélyt. Beteges vágyak kielégítésére...

- Na ez az – mondta a kapitány teljesen nyugodt hangon. – Akkor most tűnés innen a sunyiba.
Felkapta a földön heverő űrruháját, és intett a többieknek, hogy kövessék. Abban a pillanatban azonban, hogy lábával a rámpára lépett, egy éles sikoly hangzott fel, és Escobar hátraperdült. Jeanne sikoltott...

- Armel! De...hisz...szóval... vacsora... Neked elment az eszed? Nem eheted meg Lionelt!
- Micsoda badarság, ha nem jöttél volna rá Ő is olyan, mint mi! Majd mosolyogva néztek rám, én meg elfehéredett arccal vártam hogy belécsapjon egy villám.
- Áhhh...szóval te is vámpír vagy...Köhömm....És Lizával mi van!? - szegeztem neki a kérdést.
- Erről inkább nem beszélnék, mert dühös leszel... - kezdtem megijedni...