A rejtelmes bolygó 3. – A vihar és a szörnyek

1

Paolo egyre rémültebben meredt a képernyőre. Úgy látszott, a folt, amit észrevett a tengeren, egyre közelebb kerül a sziget partjaihoz, mégpedig igen gyorsan: a navigátor 400 km/h-ra becsülte a sebességét. Méréseket végzett, és egyre biztosabb volt benne, hogy az a valami egy jármű, mégpedig óriási: közel két kilométer hosszú és legalább ilyen széles, az anyaga pedig titán. Paolonak fogalma sem volt róla, mi célt szolgál, és kik utaznak rajta, de úgy vélte, biztonságosabb, ha nem is tudják meg. Rossz érzések kerítették hatalmukba.
Ráadásul, a robotmeteorológus szerint vihar közeledik, mégpedig meglehetősen komoly: a bolygó mérete ugyan nagyjából megegyezik a földével, forgási sebessége azonban majd háromszorosa, és ezért sűrűn alakulhatnak ki rajta időjárási szélsőségek. Paolo azzal is tisztában volt, hogy már csupán fél óráig lesz napvilág – a nappal itt nem tart tovább hét óránál -, a vihar pedig valószínűleg együtt érkezik az éjszakával.
És a titokzatos, idegen járművel.


2

Paolo izgatottan sétált ki a többiekhez, akik már kábultan hevertek a hullámverésben, és annyi erejük sem volt, hogy felálljanak. A navigátor egy pillanatig irigykedve nézte a kéjtől kimerült nők meztelen testét, de aztán sikerült hivatalos hangon megszólalnia:
- Escobar! Némi probléma merült fel. Bejönnétek egy pillanatra?
A kapitány bosszúsan pillantott paolora, de aztán az arckifejezése láttán úgy döntött, nem csak szivatásról lehet szó. Kecses mozdulattal talpra pattant, és a szemfüles Jeanne-nek még volt annyi ideje, hogy megpaskolja izmos hátsóját.
- hagyj most, te kurva – mordult egyet a kapitány, és a tenger felé fordult. Összevonta a szemöldökét. Nyugtalanítóan hatalmas, méregzöld felhők ültek a horizonton, és rózsaszín villám hasított végig az égen. A megélénkült szél szemébe fújta fejszőrének sötét, latinos tincseit.

Escobart egy pofon térítette magához. Döbbenten bámult a meztelen Jeanne-re, aki immár állóhelyzetben, dühösen kiabált vele:
- Mi vagyok én? Azért mert lefeküdtem veled? Akkor te meg egy rohadt strici vagy! Öt éve nem basztam, igen! És? Hányszor leszoptalak, te pedig még csak ki sem nyaltál! Klaudit sem! Szóval kikérem magam és az ő nében, hogy…
Escobar türelmetlen, erős mozdulattal állcsúcson vágta a lányt, aki szinte berepült a tengerbe, és eltűnt a hullámok között. Aztán Klaudiára pillantott, van-e hozzáfűznivalója, de a barna lány csak ült felhúzott térdekkel a hullámok közt, és csendesen szipogott.
A férfi bólintott, és a döbbent Paolohoz ment.
- Na gyerünk, mutasd, mi a baj. Nem a vihar, igaz?

A kapitány és a navigátor felsétált a hajó rámpáján.
- Nem. Illetve az is… felerősödhet, megbecsülni sem tudnám, mennyire. A közvetlen probléma azonban – széles mozdulattal intett a konzol felé.
Escobar hitetlenkedve meredt a képernyőre. A monitort már szinte teljesen betöltötte a hatalmas paca.
- A kurva életbe! – kiáltotta, és kirontott a hajóból. A rámpán olyan hirtelen fékezett, hogy az utána rohanó Paolo beléütközött, és majdnem feldöntötte.
- Mámeg… - motyogta Escobar, aztán a látóhatárra szegezte merev tekintetét. Paolo úgyszintén, akárcsak a vízből pókjárásban kihátráló Klaudia. Jeanne, aki durcás, dagadt arccal állt a melléig érő tengerben, szintén arra nézett.
A horizonton egy iszonyú méretű DOLOG tornyosult.
Escobart egy nagyon régen halott földi festő, Bruegel Babilon című festményére emlékeztette. Vagy hat szintje volt, s olyan magasba nyúlt, hogy a tetejét megostromolták a viharfelhők. Élénkvörös, mint egy rák, és ijesztő sebességgel közeledett. A legtetejéből, a felhőszinten kimeredt belőle valami organikusnak tűnő IZÉ, amelynek mintha CSÁPJAI lettek volna.

- Na ez az – mondta a kapitány teljesen nyugodt hangon. – Akkor most tűnés innen a sunyiba.
Felkapta a földön heverő űrruháját, és intett a többieknek, hogy kövessék. Abban a pillanatban azonban, hogy lábával a rámpára lépett, egy éles sikoly hangzott fel, és Escobar hátraperdült. Jeanne sikoltott.
A többiek csak annyit láttak, hogy a lány testét beburkolja valami áttetsző, nyálkás trutymó, és elkezdi lemarni a húst a testéről. A fejét nem borította el, ezért mindannyian láthatták, ahogyan kidülled a szeme kínjában, és hallhatták kétségbeesett, iszonyú sikolyait.
Nem tartott sokáig. A valami úgy tíz másodperc alatt csontig lecsupaszította Jeanne húsát, akinek addigra a szájából és a füléből is fröcskölt a vér. Aztán összenyaklott, amikor a valami elroppantotta gerincét, és szörcsögő hanggal elkezdte az egészet víz alatt rejtőző testébe szívni.
- Pedig milyen jó segge volt – motyogta Escobar, aztán teli torokból felüvöltött:
- MINDENKI A HAJÓRA! AZONNAL, LÁBAT SZEDVE, BASSZAMEG!
Tengerre vetett utolsó pillantásával felmérte, hogy az ijesztő architektúra már nagyon közel jár a parthoz. Az eső is szakadni kezdett, a szél hatalmas hullámokat korbácsolt, amelyek majdnem a hajóig sodorták a rémült Klaudiát.
Paolo átkarolta a gépészlányt, és felvonszolta a hajóra. Csuromvizesen estek be a hajótérbe, és Escobar már zárta is rájuk az ajtót.
- Paolo! Gyere ide! – kiáltotta idegesen.

A navigátor gyorsan végigsimította a meztelen Klaudia testét, aztán a konzol előtti székbe ugrott.
- Na mi a pálya? – kérdezte, de a monitorokat látva egyből világos lett számára a helyzet.
A tenger mustráló kamera az irdatlan járművel mutatta, amely a víztükör felett lebegett, a vihar korbácsolta ködfátyol mögött, alig tíz kilométerre tőlük. A jármű tetején egy szörnyalak trónolt, oly iszonyú xenopszichotikus rémálom, amely Lovecraft leglidércesebb álmaiban is ritkán bukkanhatott fel.
A partszakaszra irányuló kamera egy tengerből kicammogó trutymót mutatott, amely feltehetően tréfából nem létező nyakára illesztette Jeanne koponyáját.
- Oké – mondta Paolo – A hajó komputere rögzítette a leszállás adatait, visszajátszom, és a segédhajtóművek segítségével antigravitációs startot csinálunk. Úgy harminc másodperc.
A navigátor megrántott egy kart.
- Támasztékok automatikus visszavonása bekapcsolta – mondta Escobar.
- Remélem, bírni fogja a hajó – morogta Paolo. – Az ilyen start nagyon kockázatos.
Escobar feszülten állítgatta a hajó műszereit.
- Megmondjam mi a kockázatos? – a kamerákra mutatott, amelyek közül az egyiken a tengeri szörny komótosan caplatott a hajó felé. – Az ott kinn. Azt hiszem, ha túléljük, a SpaceCorptól nem kapunk jutalékot ezért a felfedezésért.

Paolo nem válaszolt. Jobban rettegett, mint mutatta. Eszébe jutott csinos, meztelen nővére, ahogy felfalták a hatalmas, undorító homárok, és fejében a kép összekeveredett a kapitány által szétkefélt Jeanne kínhalálával.
- Tíz másodperc – mondta végül izgatottan. Odakinn valami a hajótestnek verődött. – nyomás kiegyenlítve. Nagy lesz a húzóerő. Kapcsoljátok be magatokat! Klaudia!
A lány reflexei elég gyorsak voltak, villámgyorsan a helyére ugrott, és becsatolta magát. A két férfi úgyszintén.
- HÖÖÖÖRGGGHHHHÁÁÁ – hallatszott kintről. A szörny megtámadta a hajót. Az egyik kamerát leszaggatta a hajóról, a másik kamera látóterét pedig már teljesen betöltötte az idegen jármű. A hangja is hallható volt már – olyannak hallották, mint egy farkaskutya ugatását.
- Két másodperc – üvöltötte Paolo, miközben merevedése támadt. – indulás!
Egy dermesztő pillanatig biztosra vették, hogy elpusztulnak.
Aztán a hajó kilőtt, 270 km/sec sebességgel álló helyzetből, és lapos ívben ráfordult a bolygó orbitális pályára. A legénység eszméletét vesztette – az antigravitációs start óriási terhelésnek teszi ki a szervezetet - de a hajó műszerei tették tovább a dolgukat, amik utasai magukhoz nem térnek.

A Thunderstar addig is némán, álmodva keringett a reményteljesnek tűnő planéta körül, amelynek titkait elfedte a sztratoszférában kerengő sűrű felhőréteg.