A Köd

A sugárút menti irodaház tövében egy holtestet találtak. A huszadik emeletről zuhanhatott le, valószínűleg öngyilkosság. Kabátja belsőzsebében egy levelet találtak, mely így szól:

Sosem szerettem a napfelkeltét. Másoknak mindig egy új napot jelentett, nekem valaminek a végét. Egy mámoros éjszaka után, mikor tovaszáll a varázs, s rájössz, hogy egymagad gyalogolsz hazafele az úton, hideg van és magány. Vagy egy lánnyal töltött este.... ha fel kell a nap, indulnod kell.
Akárcsak most, a nap kidugta orcáját a fák közül, s elvárt vigyorsággal furakodik bele a világba. Az én világomba. Jelezvén valami most véget ér. Valami, ami már nagyon régóta tart, az én világom...


A köd

Egy késő őszi reggelen kezdődött, még sötét volt. Ültem a vágányok mellett kezembe kávé és cigi, próbáltam valahogy ébren maradni. A korán kelés nem volt az erősségem, a pályaudvaron is csak néhány hajléktalan aludt. De hát a vonat bármi hátránya mellett olcsó és mást nem engedhettem meg magamnak.
Mélyeket szívtam, a csikkbe, ami felparázslott, s ilyenkor egynek tűnt a város utcáinak lámpái közül, amik sárga fényben pislákoltak. Őrködtek a nyugalmon, ezen a hideg ködös hajnalon, semmi nem rebbent, minden örök volt akár egy festmény. Csupán a köd mozgott, lassan szivárgott be észrevétlenül, betakarta a várost. Megtalált minden zugot, s kavarogva nyelte az utcákat, a házakat. Megóvva a kíváncsi világ mohó bolygatása elől. Csak lámpák törtek a magasba belőle, jelezvén azért még van ott élet, csak éppen szunnyad.
Ám jött a vonat, én felszálltam, s az ablakban láttam, ahogy tovasuhan a város, az öreg lámpáival, a magányos utcáival együtt. Csupán egy valami maradt meg, a köd. Ami többé nem távozott. Befészkelte magát finoman, lágyan, hogy az ember ne vegye észre, akár egy undok elkényeztetett kedvenc. Aki olykor dorombol, de létében csak önnön örömét keresi. Lassan mérgez meg.


Az első alkalom

Sok könyvet elolvastam, az igazi énemet kutattam mert a valóság túl bizarr volt, így mások képzeletében kerestem az irányt. De az idő előrehaladtával egyetlen műfajba láttam már csak magam, ez pedig a horror. A külső soha nem lehet olyan ijesztő mint a belső legmélyebb zugai, az ami igazán félelmetes.... Féltem magamtól.
Egy nyamvadt kis mókussal kezdődött az egész, bosszantó jószág. A garázsban megrág mindent, kieszi a madáretetőt s tönkreteszi a kertet. Évek óta élt a telkemen, s bármilyen intézkedést is tettem egy héten belül már könnyeden kijátszotta, átkozott kis dög.
Tél volt, így hát mindent megtett egy ingyen ebédért. Gyötört a fejfájás, akkoriban egyre gyakrabban. Az orvosok azt mondták migrén. Egy ráolvasással jobban jártam volna...

A kertben bogarásztam valamit mikor rám tört, a fejem lüktetett, s szét akart hasadni akár egy dinnye egy bölénycsorda patái alatt, és én is azt kívántam, hogy végre szabaduljon a nyomástól, ami belülről feszít, és őrit meg. Gyorsan gyógyszerért indultam, mikor a garázsba a régi utazótáskámba rúgtam és az kiborult, s ott volt a kis nyamvadt, egy vackot készített a dolgaim közzé. A fényképeket szétrágta, amik az elmúlt nyáron készültek, oda mind. Felfalta az életem egy darabját, az emlékeimet kebelezte be egy szőrmók, mert egy rohadt fa helyett pont az én házamat kellett neki odúnak nézni! És csak lüktetett, újra meg újra! A fájdalom repesztgette józanságom. Dühös lettem, elmémet elborította valami köd, valami nyirkos köd. Onnantól nem láttam mást csak egy tompított , bebugyolált világot.
Riadtan megpróbált elszaladni, de én megragadtam a kaput támasztó téglát és szinte vakon hajítottam bele a világba, nem arra az átkozottra voltam dühös, de ő volt az eszköz akin levezethettem, eszköz amivel végre kiengedhettem a csordát. A tégla szétcsattant s a kis teremtmény ájultam hullt a földre.

A teste meleg volt s fájdalmasan felszusszant mikor megragadtam. Fogtam a tégla egyik darabját és összezúztam a koponyáját. Csak rándult egyet, aztán elernyedt akár egy üvegszemű plüssjáték. Éreztem a vérét, a kezemen, meleg volt. Szinte jólesően.
Majd a világ ismét előbukkant a homályból, s én ott térdepeltem, egy olyan cselekedet után amit nem én tettem. Vagy is nem tudom. Pánikba estem, mindenhol ott volt a szerencsétlen piros vére és fehér agyveleje. Kezemen vörös mocskos massza, amitől irtóztam, a tapintása, a szaga. Rohantam fürdőbe hogy tusoljak, de órák múlva is visszacsengett az a szag, Istenem az a szag. Még napok múltán sem tudtam tőle szabadulni, tudom, hogy akkor már csak elmémbe létezett, de akkor is ott volt. A vér szaga, nem büdös vagy undorító, de az ember velejébe hatol, s összerántja a gyomrát, már csak maga a tudat:halál. Összekuporodva levegőért kapkodtam és öklendeztem. Sokáig nem tudtam enni, sem aludni, mert amint lehunytam a szemem úgy éreztem valami ül a sarokba és bámul apró fekete gombszemeivel. A fejfájás elmúlt, így újra megtaláltak gondolataim, semmi nem védett már saját kínzásomtól, nem volt ami letompítsa a világot, a lelkiismeretem szavát.


Újra meg újra

Talán egy hét sem kellett neki s lelkem elcsitult. Már nem éreztem este magamon azt a sulykos tekintetet. Már nem láttam magam előtt a ficánkoló kis lényt, amint összeroppan s elpusztul. Ahogy betonon csordogál a vér. Már nem gyötörtek ezek a képek... hála Istennek....
Már nem tudtam visszaemlékezni milyen volt az utolsó szusszanása, milyen volt vérének tapintása... nyugodtan tudtam aludni.
Már a szag is elmúlt a vér szaga, már akarva se tudtam volna felidézni milyen volt a bezúzott koponyája.

Hiába jutott eszembe az emlék nem láttam magam előtt. Valahol sejtettem de nem nyert bizonyosságot, hogy valóban olyan borzasztó volt-e? Az az borzasztó volt, de milyen? Remegtem, de miért? Féltem de mitől? Hiszen csak egy mókus volt. Nem szenvedett, hamar vége lett, én fel sem fogtam igazán... túl hamar vége lett. Túl ködös volt már az emlék.
Ám ha újra láthatnám, kitisztulna. Olyan borzasztó volt... de ha nem látom feledésbe merül. Pedig nem akarom elfelejteni, mert amit tettem rossz és nem normális szinte beteges, tiszta lélekkel nem léphetek csak úgy túl rajta. Azt akartam, hogy érezzem még egy kicsit a lelkiismeretem. Látni akartam... újra.
Kihelyeztem egy csapdát és vártam. Legyen véletlen hogy melyikük lesz az. Én nem akartam dönteni. De ugyan, még is mit számít egy? Amúgy is csak kártevők, jobb lesz így.
Még aznap fogtam egyet... és végignéztem.... már tudtam, hogy nem kellett volna, a szag a látvány minden olyan volt, borzasztó... De még is mitől? A köd túl mély volt s hamar ellepte az élményt, ezért végignéztem újra és újra és újra.

Szörnyetegnek éreztem magam, hogy mire vagyok képes...de még is mire vagyok képes? Talán éppen ez a kérdés vett rá. Hol van a határ... de hát miért szabnék magamnak határt?
Hogy mire voltam képes?! Vágóhidakra jártam vérért, hogy tudjam megteszem e, hogy tudjam milyen érzés! Elmondom hát! gyötrelmes ahogy a meleg vér végigfolyik a torkodon, krémes ezért még nagyon sokáig nem szabadulsz az ízétől, attól a vasas éles íztől. Öklendeztem tőle.
De mihelyst nem éreztem azt a borzalmat, már is újra kíváncsi voltam rá. Akárcsak amikor dohányoztam, először büdös és krákog tőle az ember, de egy idő után már maga kéri. S a legelső szembetűnések már nem is fontosak. Csak meg akarja kapni az ember, minden áron. Nem az élvezetért, csak hogy végre eleget tegyünk alantas vágyainknak, hogy eltűnjenek elménket elborító kérlelő szavaik: Tedd meg!
Hogy mire voltam képes?! Magam kiontani azt a vért, a más vérét...



Születés

Hogy ki volt az első? Egy hajléktalan, nem rég találták meg a szeméttelepen. Életének nagy részét ott töltötte hát ésszerű hogy ott is nyugodjon.
Megöltem? Valóban, de lelkét már rég elnyelte a szemét. Miért élt volna? Hisz csak napról napra létezett, léte nem volt nagy kincs. Jelentéktelen piszok, az az inkább csak púp volt a világnak. Sehová nem tartozott, senki sem volt. Boldog óráknak számítottak mikor borgőzösen önkívületbe hajthatta magát. Én megadtam neki ezt az önkívületet, örökre. Bűnös volnék?

Akkor vajon az az ember is bűnös ki az erdőt járja vadászva? Csak apró dolgokat vesznek el, hogy teret engedhessenek az igazi életnek.
A fákat is meg kell metszeni, hogy gyümölcsük valóban csodás legyen. Vétkezem, ha levagdalom a gyenge és fölös ágakat?
Éreztem: napról napra gyűl bennem az erő. Már nem fulladtam le egy kis kocogástól, ha akartam akár egész délután is bírtam futni szünet nélkül. Fekve kinyomtam súlyom többszörösét. A változás gyors volt. Elég volt hozzá néhány hét, hogy a elérjem létem legkifinomultabb, legteljesebb, legtökéletesebb formáját. Izmaim kiszálkásodtak, éreztem ahogy szemfogaim egyre jobban kiágaskodnak. A fényre viszont jóval érzékenyebb lettem, iszonyú fejfájást kaptam a napsütéstől. Így lassan teljesen áttértem az éjszakai életmódra, még hajnal előtt igyekeztem vissza biztonságos helyre.
Talán páran azt hiszik drogok, vagy szteroidok tették ezt velem, de nem. Az én serkentőm nem volt más, mint a vér szaga!
Vadászni! Megszabadítani a világot azoktól, akiknek élete nem más mint csupán egy óra ami körbe jár. Reggel csak azért kelnek fel, hogy este lefeküdhessenek. Kiknek se igazi céljuk se igazi énjük nincs.
Csak lelketlen barmok. Préda, nem más. - Született meg bennem egy új gondolat. Mely a ködön át olyan tökéletesnek és olyan kellemesnek tűnt: Csak préda, nem más...



A világ teteje

Mi más nemesítene úgy mint a vadászat? S ugyan mi lenne nemesebb vad mint az ember. Sok mindent megtanultam velük kapcsolatba, hogy a büszke arisztokrata mely úgy érzi övé a világ, s az az ember is melynek már semmije se maradt és várja a halált: A végső szorításban nem más mint nyöszörgő tehetetlen állat mely az életéért vergődik mindhiába. Nem tudják értékelni az életet, sem pedig a halált. Nem olyan mint a filmekben, ha a többségnek közelről kellene végignézni azt, hogy valaki valódi kínok között hal meg, sokkal kevesebb ateista lenne. Nincs olyan aki el tudná képzelni milyen az amikor nem csak egy test hal meg, hanem egy ember is. Nem csak egy mellékszereplő, nem csak annyi, hogy összeesik és vége. Abban úgy nem lenne semmi élvezet, figyelni a hideg verejtékcseppeket, a remegő ajkakat, a hisztérikus rohamokat. Játszadozni, ezért jó préda az ember, vele lehet, mert saját félelmének rabja, én pedig a legrosszabb rémálma.
Utoljára felrázni őket – ez volt a cél. Hogy ráébredjenek nem is várják ők úgy a halált. Ez csak egyfajta önsajnáltatás. Szánalmas próbálkozás arra, hogy valaki végre felfigyeljen rájuk. Én bebizonyítottam nekik, hogy nincs ember ki el akarná vetni magától az életet. Mind küzd az utolsó erejéig, még ha reménytelenül is. Mindannyian ösztöneik rabja.
Akár csak az a csaj ki bármit képes megtenni a napi adagjáért. Vagy az izomagyú pasija, ki hiúságát féltve fenyegetőzik s óvatlan felém mutogat a késével. Haj... mind rabok, olyan könnyű őket manipulálni...



Túl az életen

Milyen is a halál? Sokáig azt sem tudtam létezik, csak egy szó volt. Pedig azt hittem mindent tudok róla. Úr vagyok élet és enyészet között. S valóban így is volt... de elképzelni se tudtam hogy a kettő között mi rejtőzik.
Az utolsó pillanat mikor éreztem, hogy élek. Amikor vele voltam, olyan bájos volt, gyönyörű, kecses, finom és nőies. Imádtam a haja illatát, az ajka ízét. Szokatlan érzés volt az mi ekkor elsőnek s utoljára megtöltötte régóta halottnak hitt szívem. De ő neki sikerült, adott valamit amit ekkor még nem tudtam értékelni, fel sem tűnt az oly tökéletes életemben.
Ám egy nap megtalálta felhalmozott vérkészleteim. Kiborult. Életembe először féltem, az új életemben először. De csak bár félhetnék újra, bár éreznék még valamit. De a köd lassan mindent ellepett, nem is emlékeztem milyen volt feltétlen szeretni, igazán örülni, embernek lenni.
Egy konyhakést szorított kezéhez s faggatott ,hogy szeretném e az ő vérét is. Valami benne is megmozdult talán benne is felébredtek a régi idők ösztönei. Játszadozott, tetszett.
Megitatott a vérével, amit én nem vetettem meg, örömmel szívtam egyre jobban, ha elapadt fogammal serkentettem ki újra.

Ám váratlanul a torkomhoz szegezte a kést és a tükör elé kényszerített. „NÉZZ BELE! Ez nem te vagy. Én nem ezt az állatot szeretem” - S ami a legszörnyűbb mikor a tükörben megpillantottam véres fogaim s vöröslő ajkaim, csillogó szemem... nem láttam semmi szokatlant. A ködön túlról ez mind teljesen elfogadható volt, de a köd egyre mélyebb lett s lassan elvesztem benne.
Egy valamit még jól láttam belőle. Megvádolnak , felelősségre vonnak , mit tudhat ő erről mit tudhat arról milyen ha szólít a vágy. És most a düh szava kezdett lüktetni felkavarva érzelmeim, félelmemet próbáltam ezzel rejteni s végül magam teljesítettem be amitől rettegtem.
Ekkor láttam először, mi van az élet és a halál között: Maga a gyötrelem, a haldoklás, bár tudnám hol kezdődött és hol ért véget, hogy meddig volt tudatánál, meddig kellett elviselnie azt, hogy egy hideg penge hasogatja át hangszálait s ordítani sem tud, mert az csak további szenvedést okoz. Hogy a forró vér lassan ellepi tüdejét de hiába is próbálna bármit, csak hörögni tud. Keservesen hörögni.
Hogy már csak az ideg rángatja? Vagy csak küzd hogy végre elszakadhasson az élettől hogy végre vége legyen de a szörnyű kín vissza vissza rántja a megnyugvásból, fel fel ébreszti az örök álomból?
Valami meghalt bennem is, most láttam először: valami eltűnt. A teste még meleg volt , akár ha csak aludna. Pedig valami eltűnt, valami, ami megtöltötte a szívem. Ekkor döbbentem csak rá, hogy nekem is van. És most szörnyen fáj.
Meghalt.... Sok-sok idő után újra megundorodtam magamtól. Csak ültem csendben, de belül... üvöltöttem, kapálóztam, kerestem a felszínt a mélységben.



Hajnal

S most itt vagyok, lassan felkel a nap, s valami ismét véget ér. De nem bánom! Szörnyeteg vagyok. Nem akkor lettem az mikor megkívántam a vért, amikor öltem érte, hanem akkor, amikor mindezt elfogadtam és nem küzdöttem tovább ellene. Amikor azt hittem megtehetem, jogom, kiváltságom, hogy elvegyem mástól a legértékesebbet: az életet, az új esélyt. Beteges vágyak kielégítésére. Állati ösztönök oltárán való áldozatra, ez túl nagy ár.
A reggeli napsugarak soha nem tolakodtak be kéretlenül a világomba. Csak figyelmeztetve óva intettek: „Itt már nincs helyed, térj haza, térj nyugovóra. Elég volt abból mit sötétség leple alatt művelsz.” Olyan rég nem láttam már, ahogy felkel a nap.

Nem azért voltam szomorú, mert véget ért az este. Hanem mert szétfoszlott a köd, s csak akkor láttam meg mindez mit sem ér, mert belül üres és értéktelen vagyok. S nem maradt más csak a magány. De nem akarom, hogy többé visszajöjjön, hogy kecsegtetésével embertelen dolgokat öltöztessen eszmékbe. Nem akarom, hogy újra beférkőzzön elmémbe, tisztán akarom látni a világot! Ne mondja többé, hogy ez így jó ez így helyes! Mert nem! Nincs így! Vannak vágyak melyek újra és újra felébrednek bennünk, de attól még nem lesznek természetesek vagy normálisak, és ami a legfontosabb ettől még nem tehetünk eleget nekik.
Azt hittem eddig vagyok valaki, a világ tetején élek. De csak most innen lenézve a városra látom, hogy nem így volt. Oda lent éltem. Én voltam a legalja. A mocsok. Kurvák, alkohol, mámor, vér „édes élet”. Ebbe rejlene a boldogság? Nők kiknek folyton más pasi van a szájában... és miért? Pénzért, alkohol, drog, puszta szórakozás? Férfiak kiknek az élet egyetlen felpörgetett buli... mi nagyra vannak magukkal, pedig semmit nem értek el, egy nap kiégve lelketlen találják magukat.
Ő nem volt ilyen... nagyon fáj, hogy már nincs, nagyon fáj, hogy miattam nincs.
Mégis van, ki el akarja vetni magától az életet, ha csak így vagyok képes nemet mondani a beteges vágyak kérő szavának. Nagy ár, de én megfizetem. Elég volt belőle. Nem akarok mást csak Embernek lenni, Emberként élni és most pedig Emberként meghalni...

A boncolás során kiderült, hogy az illető súlyos agyhártya gyulladásban szenvedett. A levélben említett fizikai elváltozások nem tapasztalhatók. Úgy tűnik csak a képzelete játszott vele.