Üvegszilánkok (1. fejezet)

Ahogy beléptem a szobába hideg levegő csapott arcon, ami jóleset verejtékező homlokomnak. Belöktem az ajtót, a revolvert magam elé tartottam, készen a lövésre, és óvatosan elindultam az ablak felé, ami nyitva volt, és a beáramló szellő lágyan lengette a függönyöket. Valami furcsa illatot éreztem, de nem tudtam, hogy mi az. Hirtelen megláttam a holttestet a sarokban. A szám elé kaptam a kezem, és mély levegőt vettem, nehogy megszabaduljak a reggelimtől. A test egyenesen feküdt. Mellette egy félbevágott üvegpohár. Körülötte fekete égésnyomok voltak a padlón. 25 éve láttam már egy hasonló esetet, és az emlékek, mint egy vulkánból a láva, úgy törtek fel bennem. 1871. augusztus 12.-én egy kislányt találtak holtan egy kerti kútban. Amint közelebbről is megvizsgálhattam, szörnyű dolgot tapasztaltam. Az összes fogát kihúzták egytől-egyig, az alsó álkapcsát darabokra törték, és közben megcsonkított testére ráfektették az egyik lábát, és az egyik kezét, a sátán fordított kereszt jelképe szerint. Borzalmas volt!

És most megint. Azóta legalább negyvenszer álmodtam a lány arcával, ahogy ott állt előttem, szinte vádlón tekintett rám. Nem tudtál megmenteni!, kiabálta a tekintetével, és ilyenkor mindig könnyes szemmel ébredtem fel. De az már régen volt.
Most újból itt egy lány holtan. És újból az a félbevágott pohár. Ismertem őt, nagyon is jól, hisz a szomszédom lánya volt, Lizy, ekkor az jutott eszembe, hogy vajon ki fogja velük közölni a hírt? Én biztos, hogy nem! Képtelen lennék rá! Lehet, hogy maguk gyávának tartanak, de akkor is ez az igazság!
Közelebb mentem az áldozathoz, és láttam, hogy ez mégsem ugyanolyan, mint régen. Valami különbözik. A vér még friss volt, a fogak most is hiányoztak, a kar és a láb ugyanúgy fordított keresztben a testen, és a szemei ugyanolyan torz, fulladásos fájdalmat tükröznek, mint a másik kislányé. De valami.. valami.. Hiába erőlködtem, nem jutott el fáradt tudatomig, hogy mi nem azonos. A belső hang pedig kongatta a vészharangot, olyan bődületes erővel, hogy már majdnem beleőrültem. Biztos vagyok benne, hogy ha rájönnék arra, hogy mi hiányzik, akkor előrébb jutnék. De sajnos még nem tudom. Felvettem a poharat, és a fénybe tartottam. Lehetetlenül szabályosan vált el a másik felétől, se barázdák, se apró törés, se semmi. Vajon mivel választhatták el ilyen szabályosan?
Ahogy ezen tűnődtem, hirtelen hangot hallottam az emeletről. Ereimben megfagyott a vér, és egy pillanatra még a lábaim is megremegtek. Lehet, hogy a gyilkos? Lehet, vágtam rá magamban a belső hangra, és elindultam, nagyon halkan kifelé. A lélegzésem felgyorsult, a fülemben csak úgy lüktetett az ér, az izmaim megfeszültek, ahogy haladtam előre. Lépkedés közben elfelejtettem valamit a nagy izgalomban, mégpedig, hogy a küszöb a szokásosnál magasabban van, és egy ordítás kíséretében kizuhantam az előszobába. A fejem borzalmasan bevertem, egy pillanatig csillagokat láttam, majd kissé kitisztultak az érzékeim, és feltápászkodtam. Eltettem a revolvert, mert tudtam, hogy ebben a házban senki nincs már. A kert melletti erdőből a madarak hangos károgás közepette röppentek fel, valószínűleg valaki keresztülrobogott rajtuk, és az erdőn. Leporoltam magam, kellemetlenül vettem észre, hogy a szám sarkából kiserkent a vér, és egy ideges mozdulattal letöröltem a zsebemből elővarázsolt zsebkendővel, majd felmentem a lépcsőn, de mivel semmi különöset nem láttam, visszamentem az áldozathoz.

Mikor újból odanéztem a halottra a testem teljesen lúdbőrös lett, a hideg veríték végig folyt a homlokomon, és majdnem elvesztettem az eszméletem. A lányon valami megváltozott. Az előbb a kéz vízszintesen feküdt a lábon, ökölbe csukódva, de most nyitva volt!!! Az ujjai szétfeszültek! Hogy az ördögbe lehettek az előbb összezárva?
Ahogy kezdtem magamhoz térni a józanság védőharcosa megpróbálta megmagyarázni az eseményeket. Biztosan nem figyeltem meg az előbb eléggé, szinte biztos, hogy az előbb is így volt. De én határozottan emlékeztem, hogy össze volt zárva. Talán valami idegmozgás, próbálkozott újra a hang, de ezt is elvetettem, bár nem volt lehetetlen.
Az elméletgyártásomat kocsizörgés szakította félbe, és egy hangos káromkodást is hallottam, ahogy a kocsis próbálja irányítani az állatot. Vajon ki lehet az pont ilyenkor? Megfordultam és kimentem, hogy üdvözöljem az idegent, közben alaposan felemeltem a lábam az átkozott küszöbnél.
- Jó napot, Johnatan Riesly!
- Magának is, Mr. Perkins!
- Maga hogy kerül ide?
- Hát Mrs Fremont küdött, mer itthagyta az egyik bőröndjít
- Ha már itt van, akkor el kell mondanom magának egy szörnyű dolgot. A kis Elizabethet meggyilkolták. Bent van a házban. Nagyon csúnya látvány, jobb ha nem látja.
- De hát ki tehette ezt? Hogyan? Muszáj megníznem! - Elindultunk befelé, és a kislány szobájánál megállva rossz érzés fogott le. Nem szívesen nézem meg még egyszer szegényt, de muszáj vizsgálatokat végeznem. Ahogy beléptünk, a kocsis (közben figyelmeztettem az akadályra, nehogy úgy járjon, mint jómagam) arcát először a döbbenet, majd az undor, és a sajnálat keveréke borította be.
- Ki kípes ilyet tenni? Ki lehet az az elvetemült sátánfajzat aki...- hirtelen elcsuklott a hangja, és egy kövér könnycsepp gördült végig az arcán. Hozzá is nagyon közel állt a kislány, mert az apja sokszor dolgozott Johnatannal együtt, és a kedves kis virágarcú gyermek sokszor vitt nekik ebédet a meleg napokon. Hagytam egy kicsit, hogy összeszedje magát. Mikor valamennyire megnyugodott, megveregettem a vállát, és megkértem, hogy menjen ki, mert meg kell vizsgálnom a testet. Vonakodva, de eleget tett a kérésemnek.

Amíg Johnatan nincs itt, addig gyorsan körbe kell néznem az áldozatot, és meg kell vizsgálnom, hogy van e valami a csonkok körme alatt ami fontos lehet a számomra. Közelebb mentem, közben ügyeltem rá hogy ne lépjek az égésfoltokba, és annyira közel hajoltam a kézhez amennyire tudtam anélkül, hogy hozzáértem volna. Ez nem elég, közelebb kell mennem! Az orrom már szinte súrolta a kislány levágott kezeit, és egy pillanatra az jutott az eszembe, hogy most mi lenne, ha a kéz hírtelen felnyúlna, megmarkolná a torkom, és nem engedne el. Gyorsan elzavartam magamtól ezt a félelmetes gondolatot, és a körmökre kezdtem fókuszálni. Hirtelen megláttam valamit, de túl apró volt, én meg sajnos otthon hagytam a nagyítómat. Eszembe jutott valami, és kiszóltam a sofőrnek.
- John! Nincs véletlenül magánál valami nagyítóféle? Vagy egy régi szemüveg esetleg?
- De van. Az én Bettym olvasószemüvege ott maradt a szekérben, mikor utoljára benne ült. Elég vastag lencséi vannak, mer szegény rosszul lát. Már az annya is rosszul látott.
- Tökéletes! Behozná ide egy pillanatra?
- Máris, Mr. Perkins!- Azzal kirobogott, én közben az ablak felé vezető rövid kis utat figyeltem, és észrevettem valamit. Egy nagy lábnyomot. Alig látható, szinte már el is tűnt, de szerencsére nekem jobb a szemem, mint John Bettyjének, és még észrevehettem. De már halványult. Elkezdtem törni a fejem, hogy vajon Johnatan lépett e oda, mivel neki elég nagy volt a lába, de aztán az ajtóhoz néztem, és ott megláttam a férfi valódi lábnyomát, mert sárnyomokat hagyott maga után. Tehát akkor mindenképpen a gyilkos hagyta hátra. Különös. Mit hallottam akkor az emeletről? Biztosan egy egér vagy valami hasonló neszezett.

Nagy kopogások és csattogások közepette bejött a sofőr, és átnyújtotta nekem a szemüveget. Elvettem tőle, és újból megkértem, hogy menjen ki. Neki ezt nem kell látnia, mert még itt azt hiszi, hogy meg akarom gyalázni szegény lány holttestét. Mikor egyedül maradtam, először újból a cipőnyom felé fordultam, de az már felszívódott. Ahogy meg tudtam saccolni olyan négy hüvelyknyi lehetett a hossza. Most már, csak egy dolgom maradt. Elővettem a zakóm belső zsebéből a kis csipeszkészletemet, és a nagyítónak használt szemüveg segítségével megvizsgáltam a köröm alatti szennyeződéseket. Egy kis darab bőrt és egy szőrszálat tudtam beazonosítani, ami arra engedett következtetni, hogy a lány megpróbált védekezni, de ezzel nem sokra mentem. Ránéztem Lizy arcára, és belém hasított a felismerés. Az állkapcsa nem volt összetörve, mint ahogy a régi kislánynak volt. Az alvadt vértől már kezdett összeragadni a szája, de muszáj volt szétfeszítenem, hogy bele tudjak nézni. Johnatan biztos őrültnek képzelne, ha ezt látná. De szerencsére nem látja. A fémcsipeszek segítségével szétnyitottam az ajkait, és ekkor meg kellett állnom egy pillanatra, hogy összeszedjem magam, mert ez már engem is megviselt. Pár perc után nagy nehezen helyre állt a légzésem, a gyomrom is megnyugodott, és folytathattam a kegyetlen munkámat. A fogait egytől egyig eltávolították, de a torkában volt valami. Először nem tudtam, hogy mi az, de aztán rájöttem.

Üvegszilánkok. Valaki üvegszilánkokat nyomott le a torkán. Ez borzasztó! Arra már gondolni se mertem, hogy vajon élt e még ez a szegény lány mikor ezt a szörnyűséget elkövették. De a sebek nem voltak túlzottan véresek. A nyakán lévő kék zúzódások segítségével rekonstruáltam magamban az eseményeket. A gyilkos elkapta, idevonszolta, majd megfojtotta a lányt, aztán megcsonkította, és a torkába szórta az üvegdarabokat, vagy a másik eshetőség, hogy előbb megfojtotta, aztán hozta ide. De akkor hogy kerültek ide ezek az égésnyomok? Kibányásztam egy szilánkot, ami egyértelműen egy pohárból származott, majd beletartottam a fénybe. Valami sejtelmes ábrarészlet volt rajta, de látszólag összevisszaságnak tűnt. Elővettem a zsebemből egy kis fémdobozt amit az ilyen esetekre, - ha lehet ilyet mondani- , tartogattam, és kiszedtem az összes szilánkot Lilzy torkából, majd mindegyiket beleraktam, és lezártam. Majd otthon megvizsgálom. Ez a sok üveg arra engedett következtetni, hogy a gyilkos nagyon közel áll az üveghez, talán üveges, vagy dísztárgykészítő. Ahogy végigpörgettem az agyamon az összes üveges névsorát akiket ismertem, döbbenten vettem tudomásul, hogy több van, mint kellene. Sőt! Csak most tűnt fel, hogy mennyi üvegműves nevét ismerem. Ez az ötlet halott volt. El kell indulnom egy másik úton. A gondolkodásból hangos dübörgés riasztott fel.

- Uram! Mr. Perkins! Jól van?- Útálom, ha gondolkodás közben megzavarnak. Ennél rosszabbat már el sem tudok képzelni.
- Igen jól, de gondolkodnom kell!- Talán kicsit ingerültebben válaszoltam, mint kellett volna, hiszen Johnatan csak jót akart, és érdeklődött. De most már mindegy. Hangos léptekkel indult el kifelé, és közben elég cifrákat gondolhatott rólam. Hol is tartottam? Ja igen. Hogy túl sok az üveges. Hiába erőlködtem, az agyam már nem akarta még egyszer megmutatni amit az előbb majdnem felfedett, mielőtt a sofőr kopogtatott volna. Így hát felkaptam a félbevágott poharat, és a dobozba csomagolt szilánkokat, majd biztos helyre téve azokat, újból körbejártam a bűntett helyszínét. Megpróbáltam felidézni magamban, hogy melyik az a hely vagy szög, ahonnan még nem láttam a testet, de nem jártam sikerrel. Úgy látszik öregszem. Mikor már semmi mást nem láttam rajta, fogtam egy kendőt amit a kanapéról szedtem le, és leterítettem vele a kislányt. Kinyitottam a szobaajtót, és kimentem a házból. Johnatan a szekere mellett állt, és pipázott nagy füstöket eregetve.

- Remélem nem bántottam meg az előbb. Tudja ilyenkor muszáj gondolkodnom, mert talán eszembe juthat olyan is ami addig nem.
- Semmi szüksíg a bocsánatkírísre. Egyáltalán nem bántott meg, sőt. Én kérek elnízist magától amir megzavartam- hangjából őszinte megbánás csengett ki, és megsajnáltam egy kicsit, ugyanakkor mókásnak is találtam, hogy mindketten bánjuk a dolgot.
- Na én végeztem itt. Most elindulok Londonba, de útközben be kell ugranom Bill Blackhez, hogy jöjjön el a holttestért. Addig itt maradna, és vigyázna a holttestre?
- Nem veszélyes ez? Mi van ha a gyilkos még itt van?
- Ne féljen! A tettes már régen messze jár.
- Ezt meg honnan tudja?
- Mert a lány már legalább három órája halott. – Ez nem volt igaz, de valamennyire megnyugodott.
- Remélem igaza van. Tudja, én se vagyok egy mai gyerek, és közel az ötvenhez, már gyávább az ember, ha érti, mire gondolok. – Bólinottam, és odaléptem a lovamhoz.
A visszaút a városba körülbelül negyvenöt percet vesz igénybe általában, de Black Billnél tett látogatásom megnyújtotta legalább tíz perccel. A forgalom ilyenkor is, mint mindig nagy volt, sokan a kocsit választották, nem pedig gyalog mentek a dolgukra. Ahogy figyeltem a nyüzsgő várost, rájöttem, hogy nekem kell elmondanom a Fremontéknak, hogy a lányuk gyilkosság áldozata lett, és meg kell kérdeznem, hogy miért hagyták egyedül a kis Lizyt, és hogy kerülhetett a nagyszülők házába. De előbb haza kell mennem, mert vár Mariann, a feleségem, és a kis Tom ebédre, és én nem okozhatok nekik csalódást. Mire idáig jutottam a gondolkodásban már meg is érkeztem. Beléptem az ajtón, és egy kicsit meg is könnyebbültem, ahogy a jól ismert folyosót, és falakat láttam. Tomy meghallotta, hogy csapódott az ajtó, és hangosan kiabálva szaladt elém.

- Jó napot, Uram!- kiabálta boldogan. – Jöjjön, anya már várja az ebéddel.
- Mondd meg neki, hogy azonnal megyek, csak átöltözöm. Apropó, mi van ma ebédre?
- Gulyás leves, és töltött képoszta.
- Az nem képoszta, hanem káposzta - javítottam ki mosolyogva, közben kezdtem valóban éhes lenni. Nagyon kedveltem ezeket a magyar ételeket, Mariann ugyanis magyar származású volt, nem sokkal a kiegyezés után vándorolt ki a Monarchiából. Pont huszonöt éve, tört fel bennem a felismerés. Pont mikor azt a kislányt megölték. Milyen furcsa dolgok között lehet párhuzamot látni, ha az embernek eszébe jut egy régi dolog? Gyorsan levettem a zakót, és bementem az ebédlőbe.

Miután befejeztük az étkezést, Tomot kiküldtem az udvarra, hogy szedjen az anyjának virágot, közben elmeséltem Mariannak, hogy mi történt.
- Ez borzasztó! Hogyan képes valaki ilyet tenni? Fremonték tudják már?
- Most fogom elmondani nekik. Úgyhogy indulok is. – felálltam, magamra öltöttem a zakómat, és elindultam, hogy közöljem a szomorú hírt a szomszédaimmal.