Horror történetek - 52.oldal

A lágy szellő játszadozott fürtjeivel, élvezte, ahogy arcát simogatja. De orrát megcsapta egy ismerős szag. Kinyitotta szemét, s körültekintően szemlélte a környéket. Nem látott semmit, de inkább visszamászott szobájába, s becsukta az ablakot. Egy ideig még farkasszemet nézett a holddal, majd visszaindult az ágyához. Ismét megérezte a szagot, ami olyan ismerős volt számára. Felkapcsolta a kislámpát, s körülnézett. Nem tapasztalt semmi gyanúsat, de az a szag… hirtelen egy suhanó árnyékot...

. Hogy kerülhetne egy olyan drága kristály egy olcsó sofőrhöz? Ezen sokáig tűnődtem, de Mrs. Dwiterman halálhírét olvasva az újságban megláttam egy cikket, amiben közölték, hogy kiraboltak egy fuvarost, aki bőröndöket, és más kevésbé értékes dolgokat szállított. Daniel csomagja is köztük volt, benne a kristállyal. Azt viszont nem sikerült kiderítenem, hogy ezt honnan tudhatta John...

Szememet kinyitottam, a padlón feküdtem, körülöttem az egész szoba fel volt dúlva és a fejem iszonyatosan hasogatott. Feltápászkodtam, de megbotlottam egy élettelen test maradványában. Arca merev volt és éles sikoly torzult fehér arcára. Már emlékszem ez a vámpír támadott meg...

Égető fájdalom borította el az elmém, a szemeim előtt apró fekete pontok úszkáltak. Majd egy rúgást éreztem, ami a gyomromat találta el. Összegörnyedtem, és minden erőmmel arra próbáltam öszpontosítani, hogy meg tudjam ragadni a lábát, és el tudjam gáncsolni. Még egy rúgást kaptam, de ezt sikerült tompítanom, közben nagy véres tócsát köptem a földre...

Egy sikolyt hallottam valahonnan lentről, de a lábaimat nem tudtam megmozdítani, hogy lemenjek az emeletről. Fájdalmas volt ez a tehetetlenség. Nagy nehezen sikerült egy lépést tennem, de olyan volt, mintha ólomból lennének a végtagjaim. Lenéztem, és a kezemben észrevettem a revolveremet. A sikoly közben szaggatottá vált, majd dulakodás hangjai szűrődtek fel hozzám. Aztán néma csönd telepedett a világra. És ekkor elmúlt a bénultságom is...

Az arcomat közben igyekeztem takarni. Ahogy beértem, hívtam a pincért, és átadtam neki a ruhákat, majd a hátsó kijáraton át távoztam. Egy szűk utca vezetett ki a két épület közül. Ezen végigmentem, és óvatosan kitekintettem a sarkon. Pont az engem üldöző kocsi mögé jutottam, és nem hagyhattam ki ezt a lehetőséget. Odaballagtam a kocsihoz és bekopogtattam az ablakon. Bent egy ijedt sikkantást hallottam, majd fellibbent a függöny, és megláthattam, hogy ki ül benne...

Üvegszilánkok. Valaki üvegszilánkokat nyomott le a torkán. Ez borzasztó! Arra már gondolni se mertem, hogy vajon élt e még ez a szegény lány mikor ezt a szörnyűséget elkövették. De a sebek nem voltak túlzottan véresek. A nyakán lévő kék zúzódások segítségével rekonstruáltam magamban az eseményeket. A gyilkos elkapta, idevonszolta, majd megfojtotta a lányt, aztán megcsonkította, és a torkába szórta az üvegdarabokat, vagy a másik eshetőség, hogy előbb megfojtotta, aztán hozta ide...

- Ki vagy te? Uram isten, te … te vagy az a gyilkos, akiről Wes mesélt? - kiabált a lány, és felpattant.
- A nevem nem Wyatt, hanem Oliver. Oliver Abbott. Rólam mesélt a barátod.
- Seeeeeegitég!!! – ordította Carrie, s ekkor arcán érezte a férfi öklét. Az ütéstől eszméletlenül zuhant a szőnyegre...

Megnéztem az arcom a víz tükrében. Csupán egy bőrrel fedett koponya. Megőrültem már? Minden bizonnyal. Szörnyeteg vagyok, egy igazi torzszülött. Ágyéktól lefelé semmi sem maradt belőlem.
Azt mondják, az ember az, amit megeszik… Hát, ha ez igaz, én cseppet sem változtam… Édes Istenem… Sokk-trauma, sokk-trauma… nincs is ilyen...

Vincent tudta mi következik. Elkerülhetetlen volt hogy a klán tagjai ne vegyék észre tervét, és ne állítsák meg. Mégis valahol titkon reménykedett benne, hogy most másképp sül el a dolog… Tévedett. Kegyvesztetten térdelt sebekkel a testén, amit az első felvonás okozott...