Az éj vadászai

Anglia, 1983

Egy nagyvárosban nyüzsög az élet. Még éjszaka is. Most is, itt is, Londonban. Ezernyi apró kocsi, ember, állat, meg miegymás szalad végig az utakon, zsákutcákba, házakba. A Temze hűvös, sima tükrén is jár még néhány sétahajó. Pedig a Big Ben nemsokára elüti az éjfélt… utána pedig a csendőrök fognak rohangálni a rendzavarók, hangoskodók, garázdálkodók után. Pedig úgyis hiába… tíz esetből nyolcszor elszökik a zajoskodó huligán. Akkor meg kérdem én, minek? De hát ők tudják. Apropó, üldözés! Itt az ideje vadászni. Hisz már majdnem csendes a város… mostmár nem fognak megzavarni.

Finoman leereszkedek az eresz mentén, s mint egy macska, puhán érek a földre. Nyári éjhez képest szokatlanul hűvös van, de ez engem úgysem zavar. Bőrcsizmám elnyomja lépteim zaját, a köpönyegem sötétje eltakar a kíváncsi szemek elől. Végre…hetek óta az első ígéretesnek tűnő vadászat. Már kezdtem elgyöngülni…

Brethforth street - 16.- meglátom áldozatom címét, s hangtalanul kinyitom az első kaput. Eddig jól megy… Előveszem zsebemből a „varázskésemet”, mellyel eddig minden zárat sikerült kinyitnom. Ez sem kivétel. Gyorsan belépek, be is csukom azonnal az ajtót. Szegényes özvegy házában lépdelek előre, nemrég távozott el szeretett férje. Tudom, kívánja már a halált, ezért is ő a mai préda. Mostmár nem nagyon ügyelek a csendre. Felkattan a zár- bent vagyok a hálószobájában. A fiatal, huszonöt év körüli nő alszik, szőke haja szétterül a párnáján. Ráncolja a homlokát, zihál- biztos rossz álma van. Na ez még rosszabb lesz…
Letérdelek mellé, fülébe suttogok: Mrs. Bernhard - eljött önért a hőn áhított halál.
Azonnal kipattan a szeme, tekintete rám esik. Kék szemeiben aggodalom, egy kis félelem, és enyhe megkönnyebbülés látszik.
- Kérem… Nem lehetne, hogy… izé, gyorsan megtegye? - susogta.
- De. Lehetne. - megsajnáltam szegény asszonyt, az meg közben behunyta a szemét.
Kinyitottam a számat, melyben így is feltűnően éles volt a két metszőfog, de most még nagyobbak és még élesebbek lettek. Kezeim közé vettem az arcát, így pont szemben volt velem, majd félrehajtottam egy kicsit, és fogaimmal megharaptam a nyakát, majd ajkaimat rátapasztva nyeltem a vérét. Kezdett visszatérni belém az élet, az asszony pedig egyre aléltabb lett. Mikor már alig volt benne egy kis nedű a szőnyegre fektettem, hadd lehelje ki ott a lelkét.
- Kö-kö-köszönöm… ó, Hans… - és ekkor átlépett a Holtak Kapuján. (Onnan tudom, hogy már én is voltam ott…)
Lecsuktam a szemeit, és kiröppentem az ablakon…

Folytatása következik