Holdfényes újjászületés (Vámpírmese) VII. fejezet

VII. fejezet

Sétáltunk a nyirkos utcákon, bár alig szóltunk egymáshoz mégis, valahogy nagyon kellemes volt. Már, már kezdtem azt hinni, hogy semmi sem vehet véget ennek a szép estének, amikor csörrent a mobilom...
- Ajj, a francba, reménykedtem, elfelejtenek örökre. Halló...
- Kedves Kisasszony nem fáradna haza? Ha nem ismerné az órát már lassan 10óra is elmúlik. - már szinte kiszakadt a dobhártyám és legalább fél méterre volt a telefon a fülemtől tisztán értettem, kedves édes aranyos nevelőanyukám sipítozását. Ezt pár ironikus grimasszal jutalmaztam. - Jó Anya mindjárt otthon leszek... - majd lecsaptam a telefont. Most jött, amikor szenvedő életem minden apró részletét eltaglaltam Armelnek.
- Miért nem lehetek független?! Az én szüleim mindennél jobban aggódnak...Áh mindegy. - Armel hirtelen magához húzott, egészen közel volt és a szemembe nézett. Talán szívem mélyén csókra számítottam, de csak ennyit mondott.

- Mi lenne, ha ma elkezdenéd a függetlenséget?- olyan furcsán mondta, mintha valami nagy dologról lenne szó, pedig csak elmaradnék otthonról egy estére. Ekkor sikolyokat halottam, valamiért vonzott oda kellett mennem. Közben nem is vettem észre, hogy Armel eltűnt. Mentem, egyre beljebb a sötét sikátorokon, amikor megpillantottam egy lényt. Denevér szárnyai voltak, pofájából nyál és vér keveréke csorgott, karmai közt egy nő hulláját tépte, majd megfordult. Ekkor megjelent Armel egyik kezében egy karddal másikban véres kezét ajkamhoz nyomta. A világ megszűnt, nem voltam magam ura, testem remegett, izmaim megmerevedtek, szívem hevesen lüktetett. Felálltam és elindultam a szörny felé most már más voltam. Armel szó nélkül a kardot a kezembe nyomta. Megindultam a szörny felé. Karját céloztam meg majd felordított, amikor az éles penge húsát tépte. A kezemben valami erőt éreztem, nem csak éreztem végig ment a kardon. Egyenesen a szívébe döftem, ekkor szörny hörögve megtorpant, vért öklendezett, amikor a kardot kihúztam, majd megkövesedett és már csak egy szobor volt.

Feleszméltem, kezemre néztem, ami csorgott a vértől, aztán a lény csonkított maradványára pillantottam és elfogott a rosszullét. Egyenesen a földre zuhantam, majd sötétség. Amikor kinyitottam a szemem a kórházban voltam. Armel volt mellettem és a szüleim. Beszélgettek, persze nem vették észre, hogy feleszméltem, mert nagyban vitatkoztak valamiről, Armellel.
Armel vagy kicsoda maga! Még ha nem is a vérszerinti lányom, idáig óvtuk pont, ezért hogy ne keveredjen bele, a maguk kicsinyes harcukba! Az a bestia meg is ölhette volna! - Armel idáig csöndben volt, nem láttam rajta hogy ideges. - Uram, Anna az enyém hozzám tartozik! Lassan 200 éve! – ekkor legszívesebben tágra nyílt pupillákkal néztem volna, de jobbnak láttam, ha tovább hallgatózok. Anyám még mindig csöndben állta apám mellet.

- Armel! Ránk bízta, hogy neveljük fel! Most már nem vetheti bele a harcba!
- Igen... Lehet, de eljött az ideje 100 évvel ezelőtt nem sikerülhetett, akkor felkészítettem és azért hoztam ide, hogy neveljék fel, mint embert, mert így nem következhet be a tragédia.
- Tudja milyen nehéz volt, amikor kérdezett a múltjáról? A Gyermekkoráról? Hogy miért nem emlékezhet? –fakadt ki anyám- Már nem bírtam tovább, majdnem megfulladtam az indulattól meg attól, hogy visszatartottam az ordításom.
- TI MINDANNYIAN! Mi a francról beszéltek? Meg vagytok örülve?- nem bírtam tovább az infúziót kitéptem magamból és rohantam, de Armel előttem volt. Megölelt. Jó érzés volt, csak vele éreztem ilyet, hogy biztos pont Őt már ismerem. Erre meg ilyenekről beszélnek. Anyám és Apám rohant utánunk, majd Apa így szólt.
- Anna, még ha fáj is meg kell tennünk. Tudom, sok kérdés van a fejedben, de arra a választ megadja Armel. Szerettünk Kicsim. - mondták egyszerre és mikor meg akartam ölelni őket porrá lettek, a szél süvített és örökre eltűntek.
- Elég volt. A mai nap nem igazi...Nem én vagyok...Visszarohantam a kórtermemben és összekapartam a ruhám. Bár még a farmerem vérszínezte nem érdekelt, felkaptam a többi cuccom és felrángattam magamra. Tükörbe néztem arcomról is csurgott a vér. Amúgy is véres ruhámba letöröltem, majd elindultam el valahova nem tudom hova. Éjszaka volt nem mehettem sehova. Ekkor eszembe jutott elmegyek a bandám próbatermében, ott kiélhetem magam. Persze utamat állta Armel.
- Armel… nem akarok goromba lenni, de ha a rohadt életbe, nem húzol el az utamból, meg fogod bánni. - nem tudom, miért mondtam ilyeneket, de ne várja el, hogy nyugodt leszek.
- Ha ez a kívánságod. Majd eltűnt.

Kiértem az utcára, minden kihalt volt, de azt se bántam volna, ha egy olyan izé most azonnal megtámad. a dühöm akkor volt, hogy puszta kézzel a szívét kitéptem volna. Viszont nem akartam ilyen lenni. Soha nem voltam ilyen, nem is ilyen vagyok. Gúnyos kacaj szökött ki belőlem. - Persze azt se tudom, kivagyok. Az eső is elkezdett esni, kezdtem azt érezni peches, vagyok. Végre oda értem a régi raktár épülethez. Lepukkant volt, de nekem megnyugvást hozott, amikor a Fender erősítőkön végignéztem. Gyorsan feloltottam a villanyt, majd beindítottam a zenét. Szerencsére a hangszigetelésnek Armel biztos nem hallja meg, hogy itt vagyok. Az ajtókat bezártam, jó volt egyedül lenni, és azt hinni van értelme az életemnek és ez csak egy álom. Inkább nem is akartam gondolkozni ezen. Beüzemeltem a gitárom, beraktam az állandó basszus némi dobot és énekeltem, egész éjjel.