Üvegszilánkok (3. fejezet)

Azt ajtóban találkoztam vele, most ért haza a hotelből, és mintha 10 évet öregedett volna ez alatt az egy nap alatt. Az arca gondterhelt volt, a szemei sötétek, és véresek voltak a fáradtságtól. Behívott majd elmesélte, hogy mi történt. Fejbe lőtték. Mind a három golyót az agyába lőtték. Bill szerint már az elsőtől meghalt, ezért nem értette, hogy miért kellett még kettő. Valószínűleg kivégzés volt. Beszéltem neki a találkozónkról, és a különös történetéről, majd elbúcsúztunk.
Útközben a Perkins lakás felé eszembe jutott a levél, és gyorsan előszedtem. Sir Evergottól jött, mégpedig, hogy neki megfelel a holnap délután kettő óra. Örültem, hogy legalább egy jó hírt kaptam ma. Az ajtóban megálltam, és egy kisebbfajta leltárt készítettem magamban a mai napról, majd elgondolkodtam, hogy mit kell tennem holnap, aztán elfelejtettem máról az egész ügyet. Bementem a hálószobánkba, és hosszasan szeretkeztem Mariannal. Aztán mély álomba merültem.

Egy sikolyt hallottam valahonnan lentről, de a lábaimat nem tudtam megmozdítani, hogy lemenjek az emeletről. Fájdalmas volt ez a tehetetlenség. Nagy nehezen sikerült egy lépést tennem, de olyan volt, mintha ólomból lennének a végtagjaim. Lenéztem, és a kezemben észrevettem a revolveremet. A sikoly közben szaggatottá vált, majd dulakodás hangjai szűrődtek fel hozzám. Aztán néma csönd telepedett a világra. És ekkor elmúlt a bénultságom is. Leszaladtam a lépcsőn, és berontottam a szobába, de ott csak összetört vázákat, és bútorokat láttam. A madarak vidáman csiripeltek az erdőben, mintha minden rendben lenne. Ahogy szétnéztem a padlón friss vércsíkot vettem észre, ami kifelé vezetett a főbejáraton. Követtem, a fegyveremet tartó kezemből csorgott az izzadtság, és óvatosan kiléptem a szabadba. Amikor megláttam, hogy a vérnyom élesen jobbra kanyarodik, ösztönösen követni kezdtem, pedig már tudtam, hogy hová vezet, és hogy mit találok.

Egy kút tűnt fel a gaz közül, a fedelét eltávolították, és messziről látszott, hogy csontszáraz. A fű le volt taposva körülötte, a vércsík pedig egyenesen belevezetett. Ahogy odaértem a pereméhez leláttam az aljára, és észrevettem a kislányt aki engem néz hatalmas, kék szemeivel, felémnyújtja a kezeit, közben az arcát elönti a félelem, és valamit mondani próbál, majd mutatóujjával mutogat. Én megpróbálok hátrafordulni, ekkor egy hatalmas sikítás tölti be a fülem, és felébredtem. A sikoly még mindig ott csengett a fülemben, és erősen az ajkaimba kellett harapnom, hogy nehogy én is felüvöltsek. Mellettem Mariann az igazak álmát aludta, én pedig örültem neki, hogy nem ébresztettem fel. Nagyon örültem! Visszafeküdtem, de már tudtam, hogy nagyon sokáig nem fogok elaludni, és igazam is lett. Csak két óra múlva sikerült, de az is csak felületes alvás volt, félálomban.

Másnap reggel rossz volt a kedvem, és még mindig kellemetlenül éreztem magam az álom miatt. Még sohasem volt ilyen rémisztő. Reggelizés közben Tom megmutatta, milyen gyorsan tud már olvasni. Elképesztő, hogy nő ez a gyerek, de ez a sorsa minden szülőnek. Hogy lássa milyen hirtelen érnek nagykorúvá a gyerekei, nem igaz? Miután befejeztem az étkezést, felálltam, elköszöntem Marianntól és a fiamtól, majd elindultam Maryékhez. Nem nagyon ismertem őket, újak voltak még Londonban, de szerencsére tudtam hol laknak. Egy húszperces sétával meg is érkeztem a lakásukhoz, majd becsöngettem.
- Ki az? – Szólt ki egy durva női hang az ajtón.
- Jó napot, hölgyem. A nevem Wenton Perkins.
- Á, maga az a híres detektív. – A „detektív” szót leplezettlen gúnnyal ejtette ki, mint mikor valaki egy bogarat köp ki a szájából. – Mit óhajt?
- Beszélni szeretnék Mary édesapjával, vagy édesanyjával.
- Milyen ügyben?
- Az csakis rájuk tartozik. Megkérdezhetném, hogy ki maga?
- Helia William a nevem. Mary dadája vagyok. – Jézusom, gondoltam, ha ilyen a dadája, akkor milyen lehet az ellensége?
- Nos, akkor legyen szíves, és szóljon valamelyik szülőnek.
- Nincsenek itthon.
- És ha szabad kérdeznem hol tartózkodnak most éppen?
- Azt nem tudom – és már csukta is volna az ajtót, de megtámasztottam a kezemmel.
- Nézze, Mrs. William! Tegnap gyilkosság történt kint az Outforesti házban, Elizabeth Fremont volt az áldozat. Mikor utoljára látták, lehetséges, hogy Maryhez indult.
- Az lehetetlen, ugyanis Miss Mary a Szent Teréz Elmegyógyintézet lakója. Én szoktam ápolni őt hétköznap, csak ilyenkor, hétvégén jövök haza pihenni. Most az édesanyja van vele. Holnap pedig az apja. – Ez teljességgel megdöbbentett. Miért nem mondta Fremont, hogy Mary beteg? Akkor ezekszerint hazudott nekem. Ennek utána kell járnom.
- Köszönöm a segítségét, kedves Mrs. William. A viszontlátásra! – Még csak el sem köszönt, helyette hangosan bevágta az ajtót. Kitalálhatják, hogy hova vezetett az utam egyből. A Szent Teréz Elmegyógyintézetbe. Egy kérdés nem hagyott nyugodni, amire muszáj volt választ találnom.

Ez a szanatórium messzebb volt, mint gondoltam, ezért fiákerrel kellett mennem. Az impozáns épületről látszott, hogy csakis gazdag emberek hozzátartozói laknak itt, és igen magas árat kérhetnek a szálláshelyekért. Betértem az előszobába, ami maga akkora volt, mint szerény kis házam, és körbenéztem ápolót vagy doktort keresve. Meg is láttam egy fehérköpenyes férfit, amint sétálgatott valahova, és utána siettem.
- Elnézést! Megmondaná, hol találom Mary Brooklert?
- Hozzátartozó?
- Nem. A nevem Wenton Perkins. Detektív vagyok.
- Óh. Én dr. Arnold Lewins vagyok. Miért kesesi a kis Maryt?
- Igazából nem őt keresem, hanem az édesannyát.
- Rendben van. Jöjjön velem! – Elindultunk a bal oldali folyosón, közben mesélt egyet s mást az intézményről. – Az épületet 1850-ben építették. Ugye, milyen impozánsra sikerült?
- Hát szó mi szó tényleg hatalmas. Eredetileg is elmegyógyintézetnek épült?
- Igen. Sir Charles Helington alapította meg a Szent Teréz szanatóriumot, és a saját vagyonából finanszírozta a költségeket.
- Ez roppant nagylelküségre vall.
- Hát igen. Sir Helington kedves ember volt, de sajnos két éve meghalt.
- Igazán sajnálatos!
- És miért keresi Mrs. Brooklert, ha meg szabad kérdezni?
- Gyilkosság történt, a nyomozás érdekében mindenkit ki kell kérdeznem aki kapcsolatban állt, vagy állhatott az áldozattal.
- Jézusom, és ki halt meg?
- Elizabeth Fremont.
- Nem ismerem. Látja már meg is érkeztünk. Ebben a szobában lakik a kislány az anyával. Ha nincs már rám szükség, én távoznék.
- Köszönöm, dr. Lewins, viszlát!

Bekopogtattam az ajtón. Semmi válasz. Egy kicsit erősebben ütöttem meg a fát, és ekkor kinyílt. Egy magas, középkorú nő nyitott ajtót. Sovány volt, hosszasan végigmért, az álom utolsó foszlányai még nem tűntek el a szemeiből.
- Kezét csókolom asszonyom. Went
- Tudom ki maga. Olvastam az újságból az elderbolgi esetet. Miben segíthetek?
- Ön ugyebár Mrs. Brookler?
- Igen.
- Feltehetnék néhány kérdést magának?
- Persze, jöjjön be! Elnézést a zavartságomér, de most ébredtem fel, kell egy kis idő míg összeszedem magam.
- Semmi baj, sajnálom, hogy felébresztettem. – Leültünk, közben a másik szobából játszó gyerekek hangja hallatszott.
- Ön ismeri Fremontékat?
- Igen.
- Mikor találkozott velük utoljára?
- Úgy egy hónapja. Miért?
- Különös. A lányukat meggyilkolták tegnap. Amikor közöltem velük, hogy mi történt azt mondta Joe, hogy utoljára magukhoz indult.
- De hát ez nem lehetséges. Mary, és az ő lányuk még csak nem is ismerik egymást. Az egyetlen barátja a lányomnak Kimberli Riesly.
- Micsoda? Mondja csak, nincs véletlenül köze ennek a Kiberli Rieslynek Johnatan Rieslyhez?
- De. A lánya. – A hír hallatán teljesen megdöbbentem. Nem is tudtam, hogy van egy lánya.
- Egy betegség következtében került ide. Gyerekkorában valamilyen kór megtámadta, és mivel közel volt az agyához a fertőzés, továbbterjedt, és megőrült. De ennek már tíz éve.
- Köszönöm ezt a fontos információt. Nagyon sokat segített. A további viszontlátásra.
- Minden jót Mr. Perkins! Viszlát.
El kellett mennem Billyhez, hogy megtudjam mit derített ki a Heltidről. A hivatalában találtam meg, és bementünk az irodájába.
- Nos, Bill, van valami újság?
- Sajnos semmi konkrét. Közöltem a férjével a szomorú hírt. Szerinte a lelvélküldözgető ölte meg.
- Ezt nem zárhatjuk ki, az biztos, de nekem is van egy-két hírem. Joe hazudott nekem, mert Elizabeth nem is ismerte Maryt, nemhogy elmenjen hozzájuk. Mit szólsz?
- Különös. Akkor vagy az apa hazudott neked, vagy a kislány az apjának
- Szerintem az első a nyerő. De, hogy miért, azt nem tudom. Rá kell kérdeznem Fremontéknál. Van egy másik újságom is. Johnatan Rieslynek van egy lánya a Szent Teréz Elmegyógyintézetben.

- Pipás Johnynak?
- Igen.
- Azta mindenit. Nem is gondoltam volna. Honnan tudod te ezt?
- Igen bonyolult a történet, nekem meg sietnem kell Sir Evergotthoz, ezért csak a lényeget mondom el, majd később a többit. Elmentem ebbe a szanatóriumba, és beszéltem Mary anyjával. Ő mondta.
- Furcsa. Szerinted, van ennek valami jelentőssége?
- Nem tudom, de most indulok is.