Üvegszilánkok (2. fejezet)

Bekopogtattam a nagy duplaajtón, és Mrs. Fremont nyitotta ki.
- Á, Mr. Perkins! Hogy van?
- Köszönöm jól. Bemehetek?
- Persze, jöjjön csak! – Beléptem, és becsukta az ajtót utánnam.
- Joe itthon van?
- Igen. Kint van a kertben.
- Lenne szíves szólni neki, és maga is jöjjön vissza!
- Mi történt?
- Sajnos ezt mindkettőjüknek hallania kell – válaszoltam. Ekkor megfordult, és kiviharzott. Egy perc sem telt bele, és már bent voltak mind a ketten. Joe megmosakodott, és kezet ráztunk.

- Jó napot, Joe!
- Jó napot Wenton! Mi lenne az a fontos dolog?
- Kérem, üljenek le! Rossz hírt kell közölnöm magukkal. A lányukat meggyilkolták a nagyszüleik házában ma délelőtt. – Ahogy figyeltem az arcukat, mély együttérzés öntött el. A legszörnyűbb dolog a világon, ha neked kell elmondanod valakinek, hogy valakije meghalt. Ennél rosszabb talán nincs is.
- Hogy történhetett ez? Ki tette? – Mr. Fremont hangja elcsuklott, a szeme nedvesen csillogott. A felesége már sírt is.
- Sajnos azt még nem tudom, de a rendőrfőnökkel megteszünk mindent, ami tőlünk telik. Nézzék! Tudom, hogy ez nem a legalkalmasabb, de muszáj feltennem néhány kérdést. Mióta nem látták Elizabethet?
- Istenem! Reggel még itt szaladgált a konyhában. Felborított egy poharat, és én felzavartam az emeletre. Óh jaj! Istenem – zokogta Mrs. Fremont.
- Azóta nem is látták?
- Én találkoztam vele úgy négy órája. Azt mondta sétálni megy, meg lehet, hogy találkozik Maryvel. Már éppen kezdtem gyanakodni, hogy hol lehet…- Joe hangja itt megbicsaklott egy pillanatra – miután befejeztem volna a kerék küllőzését, elindultam volna Maryékhez.
- Lakik most valaki a nagyszülők házában?
- Senki. Mióta Nagymamám meghalt, és mi örököltük a házat azóta nem lakik senki benne.
- Mikor halt meg a Nagymamája? – Mrs. Fremont könnyes szemeit törölgetve egy pillanatig hallgatott, majd válaszolt. – Harminckét évvel ezelőtt. Már próbáltuk a nővéremmel eladni a házat, de senkinek sem kell, mert túlságosan messze van a várostól, és túl közel van a tó hozzá. Az emberek attól féltek, hogy a gyerekeik beleesnek a vízbe.
- Értem. Maguk szerint sokan tudnak arról, hogy merre van ez a ház?
- Persze. Sok embernek mutattuk már meg, mikor még az eladáson gondolkodtunk. De ki vihette oda szegény Lizyt? – Mrs. Fremont újból elsírta magát, férje pedig a vállát átölelve nézett előre, szinte a semmibe.
- Nem tudom, asszonyom. Ezt próbálom kideríteni. Nos köszönöm, hogy szántak rám néhány percet. Én most távozom.

- Kérem, tegyen meg mindent, mindent amit tud. Derítse ki, hogy ki ölte meg Elizabethet.- Mr. Fremont szinte kiabálva kérte tőlem ezeket. Megígértem, hogy elkövetek mindnet. Csakhogy eddig még nem sikerült közelebb jutnom a megoldáshoz.
Ahogy kiléptem az utcára, elhaladt előttem egy fiáker benne Billy buldogszerű ábrázatával. Gyorsan utánaszaladtam és megállítottam. A sofőr nagyot rántott a kantáron, mire a lovak hangosan nyerítve megtorpantak.
- Elnézést kérek! – kiabáltam a kocsisnak, ő pedig intett egyet, valószínűleg megismert. Black Billy kinézett az ablakon, és hangosan üdvözölt.
- Hát újra találkozunk – mondta keserűen, és kinyitotta nekem az oldalajtót. Beszálltam, és erős rándulással a kocsi megindult alattunk.
- Bill! Mondd el, hogy te mit láttál a házban!
- Hát lássuk csak. A bejárati lépcsőn, és a folyosókon sáros lábnyomokat fedeztem fel, úgy négy hüvelyk nagyságút.
- Az Johnatan lábnyoma. Elég sáros volt a cipője, és mikor én megérkeztem, még nem voltak ott lábnyomok.
- Rendben – bólintott egyet a nagydarab rendőrfőnök. Megvakarta kopasz tarkóját, majd folytatta.

- Láttam, hogy az emeletre vezető lépcsőn a legfelső fokon a szőnyeg fel volt gyűrődve.
- Valóban? – csodálkozással ráztam meg a fejem, hiszen én ezt nem vettem észre.
- Igen. És ez még nem minden. Felmentem az emeletre, és a hálószoba ablakai be voltak törve. De ez nem feltétlenül jelent valamit.
- Az áldozat torkában is találtam üveget, de az egy pohárból származott.
- Értem.
- Ez minden, ami feltűnt neked?
- Azt hiszem igen. Vagyis nem. Találtam egy újságdarabkát a felhajtott szőnyeg alatt. Pont a dátumnál szakították el.
- És mi állt rajta?
- 1871. augusztus 12. – Hirtelen elakadt a lélegzetem.
- Wenton, hé Wenton! Jól vagy?
- Persze. Csak eszembe jutott egy másik eset, még huszonöt évvel ezelőtt.
- A kis Linda?
- Hát te még emlékszel rá?
- Hogyan lehetne azt elfelejteni. Az egész pályafutásom legkegyetlenebb gyilkossága volt.
- Ne aggódj, Billy. Nekem is. – Terhes csend telepedett meg közöttünk, ahogy felidéztük magunkban a múlt eseményeit. Én akkortájt lettem nyomozó, ez volt az első ügyem amin Billyvel közösen dolgoztunk, de nem találtuk meg a gyilkost. Már éppen szólni akartam valamit, ami elterelheti a gondolatainkat az akkori kudarcunkról, de a kocsi nagy rándulással megállt.
- Nos, Wenton. Én csak eddig jöttem.
- Rendben. Majd később még beszélnünk kell.
- Valóban. De most mennem kell – azzal kiszállt, fizetett a kocsisnak, és elment.

- Vigyen el a Daniel üveggyárba! – adtam ki az instrukciót a sofőrnek. Daniel volt a legjobb üveges a városban, és még jön nekem egy szívességgel. Aminek igencsak eljött az ideje. Útközben elhaladtunk a posta előtt, és eszembe jutott valami. Kiszóltam a fiákeresnek, és megálltunk. Egy sürgönyt adtam fel Sir Evergottnak aki kedves ismerősöm, és tapasztalt mintaolvasó is egyben. Egy találkozót kértem nála holnap délután kettő órára, reméltem, hogy még nincs más programja. Visszamentem a kocsihoz, és ekkor észrevettem, hogy valaki figyel. Alig feltűnően, szinte beleolvadva az utcába, de határozottan engem figyel. Méghozzá a szemben levő halbolt parkolójában. Megálltam egy pillanatra, majd beültem a kocsiba.
- Kerülje meg azt az épületet előttünk! – mondtam a sofőrnek, és közben egy tükör segítségével – amit a csipeszkészletem mellett tarottam a belső zsebemben- figyeltem a mögöttem jövő utaskocsikat. A követőm is köztük volt. Ekkor eszembe jutott egy ősrégi csel ami talán működhet. A sofőr kalapot viselt, és fekete munkaruhát. Nagyjából ugyanaz lehet a mérete mint az enyém. A nadrágom színe szinte ugyanolyan volt mint a fiákeres alsója. Megállítottam egy bolt előtt, és leszálltam, közben magammal hívtam őt is.

- Akar keresni 20 Schilinget? – kérdeztem tőle.
- Persze! – mosolyodott el.
- Akkor adja ide a zakóját, és a kalapját. Tessék vegye fel az én zakómat. Ha visszamentünk a kocsihoz akkor maga üljön be az utastérbe. Ha ezt megteszi megkapja a 20 schilinget. Rendben?
- Rendben lenne Mr., de nekem szükségem van a zakómra és a kalapomra. Tudja szolgálati ruha. Nem az enyém. – Egy kicsit töprengtem, majd megszólaltam.
- Innen nem messze van egy étterem. Ott megállok és bemegyek. Maga tíz perc múlva utánam jön, és a pincértől elkérheti a ruháját. Így rendben?
- Rendben uram. – Odanyomtam neki a 20 schilinget, és ruhát cseréltünk. Remélem, ez megtéveszti a követőimet. Visszasétáltunk a kocsihoz, és felszálltunk. Körülbelül tíz percnyi utazás után megtaláltam az éttermet, amit kerestem. Leugrottam a kocsiról, és úgy tettem, mint aki a toalettre siet. Az arcomat közben igyekeztem takarni. Ahogy beértem, hívtam a pincért, és átadtam neki a ruhákat, majd a hátsó kijáraton át távoztam. Egy szűk utca vezetett ki a két épület közül. Ezen végigmentem, és óvatosan kitekintettem a sarkon. Pont az engem üldöző kocsi mögé jutottam, és nem hagyhattam ki ezt a lehetőséget. Odaballagtam a kocsihoz és bekopogtattam az ablakon. Bent egy ijedt sikkantást hallottam, majd fellibbent a függöny, és megláthattam, hogy ki ül benne. Egy csinos nő volt az. Harminncöt-negyven év körüli, lehetett, barna hajú, és elég meglepődött arccal nézett rám.

- Elárulná nekem Miss, hogy miért követ?
- Elnézést, Mr. Perkins, de szükséges elővigyázatosságból. Nem voltam benne biztos, hogy valóban maga az.
- Bocsásson meg, de még a nevét sem tudom.
- A nevem Heltid. Heltid R’Ooselvan
- Az nem lehet – kiálltottam döbbenten. – Valóban maga az Miss Heltid?
- Mostmár Mrs. Dwiterman. Időközben férjhez mentem. Szánna rám pár percet, Mr. Perkins?
- Hogyne, persze Mrs. Dwiterman.
- Kérem szólítson csak Heltidnek – mondta egy halvány mosoly kíséretében, és beengedett a kocsijába.
- Na és mi szél hozta a városba, Heltid?
- Segítenie kell. Egy őrült zaklatásának vagyok kitéve, és már nem bírom. A múlt éjszaka hangos üvegcsörömpölésre ébredtünk a férjemmel. Kiderült, hogy ez az elmebeteg ember törte be az ablakunkat.

- Nyugodjon meg, kérem. Mondja el az egészet az elejétől. Rendben?
- Rendben – válaszolta egy kicsit lassabban. Nagy levegőt vett, kifújta, mint aki valami nagy feladathoz akar hozzákezdeni, majd belefogott a történetbe.
- Egy hónappal ezelőtt kaptunk egy levelet, ami nekem volt címezve. A levélben egy fordított kereszt volt rajzolva, valami bordó színnel. – Valószínűleg az a bordó szín nem más, mint vér, gondoltam magamban, mivel több ilyen esettel álltam már szemben. – Aztán rá egy hétre megint egy ugyanolyan levél, megint egy fordított kereszttel. Ez így ment egészen tegnapig. Két nappal ezelőtt eltűnt a macskánk, Lady Kissi. Sehol sem találtam szegénykét. Aztán tegnap újabb levelet kaptam, és benne volt Lady Kissi szemfoga – ekkora már suttogássá halkult a hangja, és sírva fakadt. Hagytam neki pár percet, majd megkértem, hogy folytassa.

- Este, miután nyugovóra tértünk Samuellel, én sokáig nem bírtam elaludni. Csak forgolódtam, egyfolytában Lady Kissin járt az eszem. Körülbelül fél tizenegykor egy halk puffanást hallottam, majd léptek zaját, ami az ablak előtt haladt el. Aztán hangos reccsenéssel berobbant az emelet ablaka.
- Volt valaki abban a szobában?
- Nem, mióta Linda halott – megbicsaklott a hangja, majd folytatta – azóta senki sem használja.
- Miből gondolja, hogy Lady Kissi szemfoga volt a levélben?
- Mert hiányzott belőle egy darabka, amit még egyszer egy csontdarab tört le. Jól emlékszem arra a napra. Csak három nap múlva evett újra.
- Nos. Hozott nekem egyet azok közül a levelek közül?
- Igen. Itt is van – benyúlt a kis táskájába, és átnyújtott nekem egy fehér borítékot. A feladó helyén nem volt semmi írás, amit már előre sejtettem. A címet gyorsan, határozott betűkkel írták, enyhe dőlés is volt bennük. Az írás alapján egy teljesen hétköznapi ember is lehetett a feladó. Kivettem belőle a félbehajtott lapot, és az előbbi felvetésem beigazolódott. Valóban vérrel rajzolták a keresztet.
- Most egy nagyon nehezet fogok kérdezni magától, Heltid, de kérem, próbáljon meg koncentrálni. Az utóbbi napokban, vagy hetekben, esetleg hónapokban nem tűnt el valamilyen üvegtárgy a házukból? Vagy az udvarról? – Pár percig gondolkodott a kérdésen, majd válaszolt. – Nem, semmi nem tűnt el. – A gyanúm tehát, hogy Elizabeth gyilkosa, és a levélküldözgető őrült személye talán egy és ugyanaz, nem támasztódott alá teljes mértékben, de azért néhány dolog egyezett. Ha az elkövető mindkét esetben ugyanaz a személy, akkor egy újabb lépéssel előrébb járok, mert akkor valószínűleg valami bizarr, és megmagyarázhatatlan okból kifolyólag fogmániás. Talán neki hiányos a fogsora, vagy valami fogproblémája lehet, ezért gyűjti a fogakat. De miért pont egy kislányét? Erre a kérdésre nem tudtam a választ.

- Ugye segít nekem? - kérdezte szinte könyörögve.
- Megpróbálok – válaszoltam neki, közben az agyam lázasan dolgozott, hogy összeillessze a dolgokat. De túl sok volt a hiányzó darab.
- Nézze, Heltid. Ha megbocsát nekem most mennem kell. Egyedül jött a városba?
- Igen. Samuelnek dolgoznia kell, és valakinek muszáj vigyáznia a házunkra is.
- Ez esetben hol szállt meg?
- A Vermointon Hotelben.
- Renben. Amint megtudok valamit, értesíteni fogom. Addig is viszont látásra, Heltid!
- Viszlát, Mr. Perkins! – Becsuktam magam után az ajtót, és soha többé nem láttam élve Heltidet. Elindultam Danielhez. Szerencsére itt lakott a következő utcában, ezért nem kellett sokat gyalogolnom. Az ajtón egy nagy ZÁRVA felírat fogadott. Hát így eltelt az idő, gondoltam magamban, és meghúztam a csengőt. Fél perc elteltével egy alacsony, sovány, bajuszos emberke nyitott ajtót.

- Á, a magánnyomozók géniusza! – üdvözölt mosolyogva Daniel.
- Attól tartok téved, ugyanis az nem más, mint Sherlock Holmes.
- Nem, nem barátom. Maga túlságosan alábecsüli a képességeit. De mit állunk itt? Kerüljön beljebb, Mr. Perkins! – Becsukta az ajtót mögöttem, és már nyúlt volna a zakómért, mikor észrevette, hogy nincs rajtam. Az arckifejezése láttán muszáj volt neki megmagyaráznom. - Tudja otthagytam a fiákerben, amin utaztam. – Bementünk a hallba majd leültünk a sofára.
- Éppen az öt órai teámat akartam elfogyasztani, remélem velem tart.
- Egy ilyen meghívásnak nem lehet ellentmondani. - Kiment, majd egy csészével tért vissza, és átnyújtotta nekem.
- És minek köszönhetem a látogatását, kedves Wenton?
- Elkelne a segítsége, Daniel. Méghozzá egy igen nehéz ügyben.
- Állok rendelkezésére. És pontosan milyen ügyben?
- Az üvegekről szeretnék magával beszélni.
- Nahát arról beszélhetünk. Az egyetlen dolog, amihez értek az az üveg. Kérdezhet bármit, ha tudok, válaszolok.
- Nagyon köszönöm! Mondja csak egy üvegpoharat hogyan lehet szétválasztani?
- Hát többféleképpen. Attól függ, milyen módon akarja szétválasztani. Ha mondjuk félben függőlegesen, akkor egy speciális fűrésszel is megteheti, de választhat egy hegyi kristályt is. A kristály talán jobb, mint a fűrész, mert szabályosabban, és könnyebben el lehet választani vele a poharakat. De ha vízszintesen – hirtelen udvariatlanul a szavába vágtam.
- Bocsánat, hogy félbeszakítom, de egy ilyen kristályt nehéz beszerezni?
- Elég nehéz, mert magas az ára. Az értéke vetekszik az arany értékével, mivel nem kopik, és nem törik. Nekem is van egy ilyen kristályom, de sajnos most nincs a műhelyemben, mert kölcsönadtam Davidnek.
- Nem akarok indiszkrét lenni, de ki ez a David?

- David egy igen jó ismerősöm. Lent dolgozik a tenger mellett. Nagyon megbízható ember, ezért is adtam kölcsön neki a kristályom.
- Mikor adta oda neki pontosan?
- Pontosan? Hát körülbelül egy hete. Igen. Pontosan egy hete. Most körül kéne visszaérkeznie.
- Nos, Daniel, mindent megtudtam amit szerettem volna. Köszönöm a felvilágosítást, és a teát is, de sajnos mennem kell. – Felálltam, és elindultam az ajtóhoz.
- Ha valamiben segíthetek még, csak szóljon!
- Rendeben és köszönöm mégegyszer! – Azzal kerestem egy kocsit, és elindultam visszafelé.
Fél hét körül érkeztem haza, a feleségem pedig izgatottan fogadott.
- Mi történt? Mi van veled?

- Heltid Dwitermant lelőtték. Azt a Heltidet, aki Linda R’Ooselvan kishúga volt.
- De hát az lehetettlen. Ma délután beszéltem vele. Ki mondta ezt neked?
- A postás sürgönyt hozott neked, közben mesélte, hogy a Vermointon Hotelben találtak rá holtan. Három lövés végzett vele. – De hát ez hihetetlen. Azt mondta, hogy egyedül jött. Talán követte a levélküldő? – Ki helyszínelt a holttestnél?
- Billy Black.
- Azonnal beszélnem kell vele! A fiúnk hol van?
- Bent van a szobában. Az olvasást gyakoroljuk.
- Mondd meg neki, hogy szombaton elviszem horgászni, ha jól megy neki. Nemsokára itt vagyok. – Egy csókot nyomtam az ajkaira, felkaptam egy másik zakót, és az ajtóban eszembe jutott a sürgöny. – Mariann! Hová tetted azt a levelet? – Mire feltettem a kérdést, már meg is láttam a fogas melletti kis asztalon.
- Ott van a
- Már megvan! – Kiszaladtam az utcára, mint a mai nap már oly sokszor, és Billyhez siettem, közben begyűrtem a papírt a belső zsebembe.