Horror történetek - 49.oldal

- Nos, nem tudom, hogy hová vezet. Már régen el kellett volna jutnunk Nagykomlósra vagy Garabosra, vagy valami más városba.
- Esetleg ha figyelnél néha az útjelzőtáblákra – jegyezte meg csípősen Csilla. A támadó hangnemmel egyre növekvő idegességét próbálta leplezni.
- A helyzet az, hogy nincsenek útjelzőtáblák. Se jelzőtáblák, sem töltőállomások, se semmi. Az egyetlen dolog, ami arra utal, hogy ez az út egyáltalán vezet valahová, az a villanyvezeték. – Dávid az út mellett...

Itt elfordultam a faltól. Nagyon megrémisztett miket mondtak. Hogy félvámpír farkas? Ilyen nincs, én mondom! Hirtelen magamhoz tértem és megpróbáltam elindulni, de véletlen belerúgtam egy kőbe. Mocorgást hallottam a sikátor felől, de mikor odanéztem, már nem volt ott senki. Úgy megrémültem, alig kaptam levegőt. Nem csak azért, mert eltűntek 10 másodpercre az alakok, hanem azért is, ami ott várt engem...

Támadója leválik a nyakáról, és az eső belehullik Azu ajkai közé. Nem, ez nem az eső, ez annál édesebb, és sokkal melegebb.
Az édes cseppek megszűnnek, helyettük légszomj jön. A lány tüdeje mintha nem működne, pedig a levegőre szüksége van! Szüksége van rá...

- Figyelj, ez érdekelni fog! – mondta a szokásosnál csöndesebben.
- Basszus, az egy dolog, hogy engem felébresztesz – kezdtem álmosan hőbörögve - , de ha Linette- t i… - ekkor a torkomra forrott a szó. Nos, ez valóban érdekesnek hatott…
- A mai nap folyamán erre a furcsa lényre bukkantak rá a járókelők. Először mindenki azt gondolta, hogy vámpír, de ezt az elméletet megdönti az, hogy a testre csak délután találtak rá. Így valószínűbb, hogy földönkívülivel van dolgunk. Most...

Az utolsó kérdésem lett volna még, hogy mi az igazi neve – hisz az első találkozásunkkor megmondta, hogy szégyelli a nevét, ezért mutatkozott be Draculaként.
Így a koporsón egy DR, és egy megkezdett A betű díszelgett. Leejtettem a tőrt, és fölálltam, hogy lefeküdjek – reggelre úgyis meghalok én is. De nem volt már ehhez erőm, visszarogytam...

Felültem. Koporsóban való fekvésemet tekintve ez szerencsétlen döntés volt, két koppanás kíséretében visszahanyatlottam. Szuszogva hevertem. Nyugalom. Csak álmodtál…
Nagyon sokszor visszaálmodom ezt a jelenetet. Amikor Dan és Dave elköltözik.
Szuszogva hevertem a koporsómban. Már ez sem volt a régi – kemény és kényelmetlen. Vagy csak eluntam… ahogy Drac...

- Kérni szeretnék tőled valamit – Drac lehorgasztott fejjel előhúzott egy kis bőrtokot a jegyzetei közül – túl öreg vagyok már. Szeretném, ha… szóval talán érted.
A kis bőrtokban egy tőr volt. Vékony pengéje, és agancsbók készült nyele volt. A szívem kihagyott legalább két dobbantást. Nem mertem elhinni…

- Mi az, nem a világ szégyene lettem! – hangja tréfás volt, szemlátomást nem zavartatta magát.
- Nem is mondtuk, hogy az vagy – emeli fel fejét Vilma, hangja vészjóslóan nyugodt.
- Na látod! – Jueliette kis híján elnevette magát.
- De azt sem mondtuk, hogy nem vagy az! – motyogja Selma. Az ő hangja teljesen nyugodt, haragnak legkisebb szikráját sem lehet kihallani belőle. Jueliette kissé eltátotta száját...

Megfordultam és továbbmentem. Egy kultúrált nevén italozó, egyszerűbb nevén kocsma a célpontom. Bár talán a kocsma lehetne a kultúráltabb neve…
Drac utánam jött. Értette a célzást.
- Miért akartad, hogy veled jöjjek?
- Mondd csak, mikor voltunk mi utoljára együtt? Vadászni… - susogtam a fülébe.
- Igaz, igaz, régen… akkor ma együtt megyünk? ...

Sötét, hideg éjszaka van. Jeges szél fúj, az egész falu gyászban. A helység leggazdagabb asszonyát éppen ma reggel találták meg, saját vérébe szinte belefulladva, a temetőben. Házát és vagyonát a friss házasok, Selma és Boris Koch veszi át. Azut pedig hivatalosan is rokonukká ismerhetik el. Most ő mégis itt áll, a temető kapujánál...