Túra a semmibe 1.

1.fejezet

A néptelen út

1

Kevés olyan idegtépően unalmas és egyhangú vidéke van a Kárpát-medencének, mint a Bánság – Melenczei Noémi ezt a tényt most első ízben, és kissé nyugtalanul konstatálta. Mióta ezen az úton jöttek, egyetlen szembejövő gépkocsival sem találkoztak, noha már egy órája lekanyarodtak a vidéket átszelő főútvonalról. Barátjának, Kormos Dávidnak az ötlete volt, hogy próbáljanak meg kikeveredni a Mokrin és Nagykikinda között keletkezett dugóból, és válasszanak egy kevésbé forgalmas mellékutat, már ha találnak egyáltalán. Találtak. Noémi azonban, miután egyik mérföld a másik után suhant el, és ő továbbra sem látott mást, mint a néptelen út szürke szalagját és a véget nem érő kukoricaföldeket, kezdte megkérdőjelezni döntésük helyességét. Semmi oka nem volt rá, hogy idegeskedjen (végül is, mi baj érhetné őket?), de azért egyik szemét továbbra sem vette le a visszapillantóról. Szeretett volna megpillantani egy járművet maguk mögött. Attól valószínűleg megnyugodott volna.
- Nem kérsz egy sört, Noémi? Úgy veszem észre ettől a nagyszerű vidéktől! Tudtad, hogy itt valamikor még spanyolok is éltek? Bizony. Csak hát elmocsarasodott az egész, és kitört a dögvész. El is pusztultak, mind egy szálig.

Noémi kissé bosszúsan fordult hátra, és Hollenda Zénó vigyorgó képét látta maga előtt, akinek egyik kezében egy doboz Kozel, a másikban pedig barátnőjének, Tímár Csillának a keze nyugodott. A lány csendben szunyókált, így Zénó szemérmetlenül dönthette magába kedvenc itókáját. Noémi ugyan nem számolta, hány dobozzal küldött már le eddig a fiú, de szemeinek gyémántfényű csillogásából és kipirult arcából arra következtetett, alaposan el lehet már ázva. Nem mintha csodálkozott volna ezen – Zénónak bevett szokása volt ez hasonló alkalmakkor. Tisztában volt vele, hogy a fiú rendkívül élvezi az utazást, és teljesen elbűvöli őt az őket körülvevő, de a lány számára kicsit idegen világ. Zénó az a fajta fickó volt, aki még az Antarktisz kellős közepén is otthonosan érezné magát, ha magával vihetne pár üveg sört.
- Nem ártana, ha visszafognád egy kicsit az iramot, Zénó - mondta Noémi. – Használható állapotban szeretnélek látni, mire megérkezünk Temesvárra.
Zénó összeroppantotta a kezében tartott üres dobozt, és kihajította a letekert ablakon.
- Természetesen így lesz, Cherry. De te ugye nem igazán bízol benne, hogy pár órán belül odaérünk?

Noémi ajka megvonaglott, majd a lány elfordult, és kibámult a furgon szélvédőjén. Nem látott egyebet, csak a végtelen kukoricaföldeket, és a valószerűtlenül kék nyári eget. – Fogalmam sincs róla, miről beszélsz.
- Ó, dehogy nincs. Hollenda Zénónak, a Magyar Új Generáció nagyreményű írójának és első osztályú iszákosának a szeme többet lát, mint hinnéd. Ismerlek, Noémi. A tudatalattidban lakozó kisördög egyenesen reméli, hogy felbukkan egy tábla valahol az út szélén, olyasféle felirattal, hogy „Gatlin, a kukorica gyermekeinek városa. Ki itt belépsz, késsel a hátadban távozol.” Az lenne csak a jó sztori, nem igaz?
- Mondd csak Zénó, te mi a faszról karattyolsz? – kérdezte Dávid a vezetőülésről. – Ami engem illet, az egyetlen tábla, amit látni szeretnék, az olyan, ami elárulja nekünk végre, hol a francban is vagyunk.


Zénó és Noémi egyaránt meglepődtek, amikor Dávid megszólalt. A fiú jó ideje néma hallgatásba burkolódzott, láthatóan a gondolataiba merülve. Azt azonban nem tudta Noémi, hogy Dávid, nem sokkal azután, hogy lekanyarodtak az elsőrendű útvonalról, komolyan aggódni kezdett. Először is, már el kellett volna érniük valamilyen kisebb várost és falut – Máriaföldét, Kunszöllőst vagy hasonlót -, másfelől az út mentén semmiféle jelzés nem utalt rá, hogy erre egyáltalán kilátásuk lenne. Dávid képtelenségnek tartotta, hogy egy kétsávos aszfaltút - legyen az bármilyen jelentéktelen – minden települést elkerüljön, vagy ne csatlakozzon bele egy másik útba. Ráadásul egyetlen tanyát vagy benzinkutat sem láttak ez idáig, életnek sehol semmi nyoma. Csak kukorica és semmi más. A térkép által jelzett kisebb folyók mind a helyükön voltak – vagy két hídon hajtottak át eddig – de ez volt minden. Különös volt az is, hogy ez az út nem szerepelt a térképen, habár Dávid ennek eleinte nem tulajdonított jelentőséget, hiszen a mappa meglehetősen régi volt már. A fiúnak azonban a megkopott felezővonal és felfagyások alapján rövidesen tapasztalnia kellett, hogy ez az út egyáltalán nem lehet újonnan épült. Legalább harminc-negyven éves, ha nem régebbi. A térképet viszont tíz éve, 1997-ben adták ki, tehát elvileg rajta kellene, hogy legyen. Ám nem volt rajta.

Dávid ugyancsak csodálkozott azon, hogy a többiek nem vették észre ezeket az apróságoknak egyáltalán nem nevezhető dolgokat. Nem mintha bánta volna. Semmi szükség nem volt arra, hogy egyszerre mindenki elkezdjen nyavalyogni. Úgy gondolta, Noémi egész idő alatt a fellegekben járt, Zénó pedig tajtrészegre itta magát, ők ezért nem észleltek ők semmi furcsát. Csilla aludt, és ez jól is volt így. Nem sok kétsége volt afelől, hogy Csilla és a barátja hogyan viselkednének vészhelyzetben.
Végül is ELTÉ-sek az istenadták, gondolta, és ajka apró, szégyellős mosolyra rándult.

Persze tévedett. Noémi valóban nem jött rá, hogy valami nem stimmel, legalábbis a tudati érzékelés szintjén nem. Ő azért nem vett észre semmit, mert nem is akart, és ezért nem is figyelt semmire. A lány csupán azt érezte, valami csúnyán kizökkent a helyéről.
Zénó viszont mindvégig követte az eseményeket. Ténylegesen feleannyira sem volt részeg, mint amilyennek látszott, vagy mutatta magát. Már az első perctől tudta, hogy ezzel az úttal valami baj van. Természetesen Dávid hűvös viselkedése sem tévesztette meg, tisztában volt a fiú aggodalmával. Zénó úgy számolta, már vagy egy órája robognak keletnek, vagy száz kilométeres sebességgel, és ez alatt nem sok olyan dologban volt részük, amit „utazási élmény”-nek neveznek. Furamód olyan érzése támadt, hogy nem is lesz.
Száz kilométer, morfondírozott a fiú. Ekkora táv megtétele után akár még Nebraskában is találniuk illene valamit.

Ennek ellenére meg sem említette, hogy vissza kellene fordulniuk. Úgy gondolta, Dávid belemenne. Persze előtte úgy tenne, mintha megfontolná a dolgot, és mérlegelné a lehetőségeket, de Zénó biztos volt bemenne, hogy legszívesebben már húzná is vissza a belét az országútra. Csak hát a büszkeség, meg a műegyetemista képzés, ugye.
Zénó igazából nem aggodalmaskodott. Tulajdonképpen élvezte a helyzetet. Volt ebben egy adag perverzitás is, tudta jól, de hát nem tehetett róla. Kíváncsisága egyre erősebb lett. Vajon hová vezet ez az út? Vezet-e valahova egyáltalán? Azután elkergette magától ezeket a gondolatokat. Nem számít. Inkább iszik még egy sört.
- Noémi, kedvesem. Megengeded, hogy fogyasszak még egy keveset a lényemet éltető nedűből?
- Annyit iszol, amennyi csak akarsz – felelte morcosan a lány. Zénó előbbi megjegyzése a lelkében lakozó kisördögről telibe talált. Talán valóban azt szerette volna, ha kellemetlen és nyugtalanító balsejtelmei valami módon csakugyan beigazolódnak. De hát ismerte Zénót. Ő jobban ismeret a lélek rejtelmeit, mint a saját tenyerét.
- Igazán hálás vagyok, hölgyem – Zénó megemelte képzeletbeli kalapját, majd vigyorogva előhalászott két doboz Kozelt a hűtőtáska mélyéből. Az egyiket Noéminak nyújtotta, de a mosolya ezúttal őszintén kedves volt.
- Ez a tiéd. Hidd el, jobban fogod magad érezni tőle.
A lány egy ideig Zénó csúfondáros tekintetét fürkészte, végül elnevette magát, és a dobozért nyúlt.
- Rendben van, Zénó, megadom magam.
- Meglátod kislány, csodát tesz veled.
Noémi belekortyolt a sörbe, és belátta, hogy a fiúnak igaza volt. Most pontosan erre volt szüksége. Az ital finom volt és hideg, a lány a dobozzal a homlokát hűsítette. Aztán kinézett az ablakon, és a könnyű szélben hullámzó kukoricatengert látva újra elfogta korábbi nyugtalansága. Arra gondolt, némileg következetlenül: ez az út a pokolba vezet.


2

Az Opel Zafira Budapestről érkezett, hogy a Nagy Alföldet átszelve eljusson Temesvárra, Nyugat Kapujába. Utasai egyetemisták voltak, akik elhatároztak, hogy a nyári vakáció idejére különleges programmal kedveskednek maguknak – bejárják a délvidéket, és két hétig semmi mással nem foglalkoznak, mint piálással, füvezéssel és keféléssel. E művészi program természetesen Zénó agyából pattant ki, amikor egy júniusi estén a négy jóbarát összegyűlt a fiú kedvenc sörözőjében.
- Nézzétek, gyerekek. Jövőre végzünk az egyetemmel. Karriert kezdhetünk. Tökös gyerekek vagyunk. Nem igaz?
- Bizonyára – felelte akkor Noémi. Figyelte, amint Zénó kitölti a sörét, és egyszerre felhajtja. Látta azt is, hogy Csilla rosszallósn nézi őt, de csak addig, amíg a fiú oda nem hajol hozzá, és meg nem csókolja. Tipikus Zénó-féle trükk, gondolta a lány.
- Szóval arra gondoltam – kezdte Zénó – hogy igazán nagy hiba volna, ha négy olyan univerzális csodagyerek, mint mi, az utolsó nyarat ebben a lehangoló nagyvárosban töltené. Én a magam részéről ki nem állhatom Pestet, különösen nyáron. Előnytelen atmoszférája gátolja a művészi fejlődést. Le kellene lépnünk innen néhány hétre, de mit mondjak, elsőként nem Moldávia jutott az eszembe.
- Hát?
- Temesvár. Egy jó ska-koncert. Egy kis hajókázás a Béga-csatornán. Aztán irány a Retyezát – útközben szerzünk egy kis szívnivalót, és feltöltjük az aksijainkat.
Mindannyian kitörő lelkesedéssel fogadták az ötletet. A pénznek ugyan egyikük sem volt bővében, Zénó erre csak legyintett. Ne aggódjatok, fiúk, lesz cash, majd megadjátok, ha tudjátok. Különben sem Kaliforniába utazunk.
Mikor két hét múlva ismét találkoztak ugyanebben a sörözőben, Zénó (aki szinte mindig virágmintás ingben és kopott farmerben járt) egy aktatáskával a kezében érkezett. Mikor leültek, kipakolt az asztalra háromszáz rongyot. Ezres címletekben. A kocsmában ülők persze megbámulták, de Zénó nem sokat törődött velük.
- Az isten szerelmére, Zénó! Nem lett volna… hmmm… taktikusabb, ha mondjuk a bankszámládra utaltatod, bárhonnan is szerezted? Ez azért nem akkora összeg, hogy aktatáskában cipeld. És a szerelésed sem épp bizalomgerjesztő!
- Nyugi Davy. Mindössze arra gondolta, hogy így sokkal stílusosabb.
Dávid égnek meresztette a szemét, és felsóhajtott. – Mikor jön már meg az eszed, Zénó?
A fiú elvigyorodott.
- Hát, remélem soha. A pénz mindenesetre megvan. Felőlem indulhatunk is.
Erre azonban még várniuk kellett. A fiú még az este folyamán felfedte a megszerzett összeg forrását. Zénó már két éve küldözgette rendszeresen a novelláit és regényvázlatait különféle kiadókhoz, magazinokhoz (elég jó ismeretségei voltak, amin a barátai nem csodálkoztak). Találkozójuk előtt néhány nappal készülő regényének kiadásáról tárgyalt az Ulpius-háznál. A kiadó rábólintott, és rendhagyó módon még előleget is kínált Zénónak, mivel sikerült megnyernie egy irodalmi nagykutyát is a könyv ajánlásához. Ennek örömére Zénó aznap este holtrészegre itta magát, úgy kellett összekaparni.
Másnap aztán Dávid, Noémi és Csilla (aki többnyire szemet hunyt kedvese bohémkodásai felett) felkeresték másnapos barátjukat, és közölték vele: úgy döntöttek, augusztus elején indulhatnak, ha neki megfelel. Zénó rábólintott, és megkérdezte Dávidot, felajánlaná-e a kocsiját, a vezetői teendők jó részével együtt. Dávid bólintott, csöppet sem kényszeredetten. Tudta, hogy Zénó inni szeret, vezetni viszont utál – ő pedig nagyjából éppen fordítva volt ezzel. Semmi probléma, mondta hát a barátjának.
Semmi probléma.


3

- Álljunk meg egy pillanatra! Sürgős elintéznivalóm támadt.
Dávid bosszúsan pillantott hátra. A kérés természetesen Zénótól származott, aki részegen nyúlt el a hátsó ülésen, minden tenyérnyi helyet kihasználva. Csilla emiatt a bal szélső ajtóhoz szorult. A lány folyamatosan hortyogott.
- Rendben van – Dávid tudta, hogy a fiú legalább három liter sört magába döntött eddig, kész csoda, hogy csak most jött rá a szükség. Különben sem bánta, hogy megállnak egy kicsit. Neki is szüksége volt rá, hogy kitisztuljon a feje, és képes legyen világosan gondolkodni. Szeme az utóbbi harminc percben egyre gyakrabban tévedt az üzemanyagszint-kijelzőre. Amit látott, egy cseppet sem nyugtatta meg. Mikor letértek a főútról, biztos volt benne, hogy előbb vagy utóbb tankolni tud majd. Elvégre Európában mindenhol találni benzinkutat, még egy ilyen eldugott mucsai szegletében is. De ezen az úton nemcsak benzinkutak, gyorsbüfék és kurvák nem voltak – ezen az úton semmi nem volt.

Dávid automatikusan indexelt (ha-ha: az első, amit észrevett még Noémi előtt, hogy ezen az úton autók sincsenek), majd leparkolt az út szélére.
- Gyerünk, gyerekek, kiszállás. Pisiljetek, mozogjatok – Dávid kinyitotta az ajtót, és kiszállt a kocsiból. Noémi ugyanezt tette. Mindketten hunyorogtak az erős délutáni napsütésben. Kinyújtoztatták zsibbadt tagjaikat, majd Dávid átsétált a kocsi túloldalára, és megcsókolta a lányt. Noémi átölelte a fiú vállát, és visszacsókolta.
- Ébredj, Csilla – a kocsiban Zénó gyengéden megrázta a lány vállát, és megpuszilta az orrát. Aztán rekedt hangon énekelni kezdett: - Welcome my son, welcome to the machine… where have you been… it’s alright we know where you’ve been….
Dávid nevetve fordult felé. – Jó ég, Zénó, szegény csajod…
Csilla álmosan, mosolyogva kinyitotta a szemét, nyújtózkodott egy nagyot, majd megkérdezte: - Hol vagyunk, drága?
- Nos, az a helyzet, hogy…
- Atyaisten! A leheleteddel oroszlánt lehetne szelídíteni! Mi a frászt vedeltél megint össze?
- Ó, semmi különöset. Csak egy-két doboz sört, no meg egy keveset a nagyapám házi főztjéből, ugye…
- Megígérted…
- Most ígérem, legközelebb mértéket tartok…
- Ugyan! Te, meg a mértéktartás! - Csilla kiszállt a furgonból. Igazából nem haragudott Zénóra. Időnkénti iszákossága ellenére is szerette a fiút, aki kedves volt hozzá, és – részegen vagy józanul – mindig megértően viselkedett vele. Ráadásul Zénó többnyire kifinomult érzékkel mérte fel, mikor mit szabad, és mit nem. Zénóval nincs nagy baj.

A lány most inkább azt szerette volna tudni, hogy hova a csudába keveredtek. Azóta aludt, hogy reggel nyolckor elhagyták Szegedet, és elindultak az E268-ason Temesvár felé. Ő és Zénó az éjszakát a Korona Hotelben nem éppen alvással töltötték, ő az így kiesett alvásidőt tehát a kocsiban pótolta. Most azonban, hogy végre felébredt, első pillantásra biztos volt abban, hogy ez itt nem a jó út. Ahogyan állt az út menti porban, és körülkémlelt, különös érzés töltötte el. Egyszer, gyerekkorában néhány pajtásával együtt eltévedtek a nagybácsikája kukoricaföldjén. Ez persze nem a Bánságban volt, hanem Érden, és a kukoricatábla sem volt túl nagy, legfeljebb, ha húsz-harminc hektár. Bújócskát játszottak, és a kelleténél messzebbre merészkedtek a másfél, két méter magas kukoricaszárak közé. Időközben rájuk esteledett, és ideje lett volna a hazamenni. Csilla és a többi gyerek azonban sehogyan sem találta a kivezető utat. Rettenetesen megijedtek, amikor az alkony lassan éjszakába hajlott, és körülöttük nem maradt más, mint a könnyű nyári estében zizegő, föléjük magasodó kukoricaszárak végtelen sorai, és az egyre sűrűbbé váló sötétség.

Csilla szinte látta akkor, ahogyan a mérföldnyi magasnak tetsző, törékeny szárak meghajolnak, koszorút fonnak a feje fölött, és magukba zárják őt. Persze semmi ilyesmi nem történt. Egy-két órán belül kijutottak a kukoricásból, szerencsére éppen a bácsikája farmjának közelében. Persze addigra már rémülten keresték őket, és amikor előkerült, Csilla is megkapta a neki kijáró verést, de ő ezt akkor egyáltalán nem bánta. Boldog volt, hogy hazatalált, és épp bőrrel megúszta ezt a kis kalandot. Az eset óta nem merészkedett kukoricaföldnek még csak a közelébe sem, vagy ha nagy ritkán előfordult, mindig ideges, alaptalan félelem fogta el.
És most tessék! Csilla úgy vélte, ezúttal nem ötven, nem is száz, de több ezer hektárnyi kukorica veszi őt körül minden irányból. Ez egy csöppet sem tetszett neki. És az idegtépő, kísérteties susogás sem. Akaratlanul is keresztbefonta a mellén a karját, mikor nyugtalan borzongás futott végig rajta. El akart menni innen, mégpedig minél előbb.
Mivel a barátjától nem kapott választ, a sofőrhöz fordult:
- Halljam Dávid, hol vagyunk?
A fiú, aki szintén a kukoricást méregette, most a lány felé fordult.
- Fogalmam sincs.
A lány értetlenül meredt rá. – Mi az, hogy fogalmad sincs? Egyáltalán mit keresünk ezen az úton? Arról volt szó, hogy a ’68-ason megyünk Zsombolya és Temesvár felé!
- Miután átkeltünk az Aranka folyón, dugóba keveredtünk. Fogalmam sincs, mi történt, a rádió nem mondott semmit, de célszerűnek tűnt elkerülni. Csakhogy ez az út…
- Mi van vele?
- Nos, nem tudom, hogy hová vezet. Már régen el kellett volna jutnunk Nagykomlósra vagy Garabosra, vagy valami más városba.
- Esetleg ha figyelnél néha az útjelzőtáblákra – jegyezte meg csípősen Csilla. A támadó hangnemmel egyre növekvő idegességét próbálta leplezni.
- A helyzet az, hogy nincsenek útjelzőtáblák. Se jelzőtáblák, sem töltőállomások, se semmi. Az egyetlen dolog, ami arra utal, hogy ez az út egyáltalán vezet valahová, az a villanyvezeték. – Dávid az út mellett katonásan sorakozó villanypóznákra mutatott.
Csilla a villanypóznák iránti érdeklődése azonban épp a mélyponton állt.
- A GPS?
Dávid összepréselte az ajkát, és mintha röstelkedett volna.
- Otthonfelejtettem. A kocsiban pedig nincsen beépített.
Egy darabig hallgattak. Úgy látszott, Csilla a kukoricást tanulmányozza elmélyülten. Aztán a lány a homlokára csapott, és a nadrágzsebébe nyúlt.
- De hülyék vagyunk! A mobiljaink! Arra nem gondoltatok?
Dávid és Noémi egy pillanatig csak néztek rá, aztán elővették a zsebükből a készülékeket. Azonban ezután rémültek meg igazán.
A telefonok találtak térerőt, de hálózatot nem – hiába futatták végig a keresést a preferált hálózatokon, és hiába próbálkoztak a manuális kereséssel. Természetesen a cellainfó sem jelzett semmit.
David végül felnyögött.
- Ez képtelenség.
Csilla lassan a hisztéria szélére sodródott.
- Miért nem fordulunk vissza, a fenébe is? – a lány már kiabált.
- Hadd találjam ki én.
Mindannyian Zénó felé fordultak, aki komótosan sétált ki a kukorica közül, miután elvégezte a szükségét. - Azért nem fordulunk vissza, mert nem fordulhatunk vissza.
- Miről beszélsz Zénó? – kérdezte most Noémi, akinek a tekintete hol a fiúra, hol Csillára, hol pedig Dávidra siklott. – Hogy érted azt, hogy nem…
- Roppant egyszerű – Zénó láthatóan rendületlen (ámbár némiképp részeg) közönnyel beszélt. – Nincs elég benzinünk ahhoz, hogy egészen a sztrádáig visszatolassunk. Még akkor sem, ha lassan hajtunk. Nincs tehát más választásunk, mint ezen az úton továbbmenni – és ha nem sikerül eljutnunk sehová az elkövetkező… hm, lássuk csak… úgy számolom egy órában, tartok tőle, hogy kurva nagy bajban leszünk.


4

Csilla, Noémi és Dávid megkövülten álltak a furgon mellett. Zénó nem sokat törődött velük. Visszamászott a kocsiba, hogy még egy sört zsákmányoljon magának. Legalább emiatt nem kellett aggódnia – Szegeden legalább tíz, hatos csomagolású Kozelt és több üveg Johnny Walker whiskyt vásárolt. Ez elegendőnek tűnt egy darabig, még Zénó tekintélyes feldolgozási kapacitását figyelembe véve is.
A fiú eközben egyre kásásabb hangon énekelte tovább a réges-régi dalt - You bought a guitar to punish your ma… and you didn’t like school, and you know you’re nobody’s fool…
A többiek nem nagyon figyeltek rá. Noémi és Csilla jelentőségteljes, kérdő pillantásokat lövelltek Dávid felé, remélve, hogy meghazudtolja Zénó állításait. A fiú kerülte a tekintetüket. Végül felsóhajtott.
- Sajnos ez az igazság. Nem fordulhatunk vissza – Dávid nagyon bánta, hogy nem határozta el magát korábban erre a lépésre, de mostanra csakugyan késő volt. Hiába, Zénóval nem lehetett sokáig a bolondját járatni.
- Gondolom, most az jár a fejedben, miért nem fordultál vissza korábban, dugó ide vagy oda, hogy az autópályán folytassuk az utat, igaz? – Zénó ismét előttük állt, kezében egy frissen kibontott sörrel. Dávid összerezzent. A fiú néha rettentően idegesítő tudott lenni, és ez most egy ilyen alkalom volt. – De szerintem ezt te is tudod jól, Davy pajtás. Te is Csilla; no és te is, Noémi.

Tudták hát. Dávid azért nem tette azt, ami célszerűnek tűnt, mert a világ Kormos Dávidjai számára ez a fajta megoldás egyáltalán nem tűnt célszerűnek. Dávid úgy gondolta, Zénó valamelyik novellájában könnyen megeshetne, hogy az út végén a hétfejű sárkány vár rájuk, vacsorára invitálva őket, ám a realitás talaján állva Dávid szilárdan hitte, hogy ott csupán egy város lesz, esetleg egy bekötőút Temesvár felé. Azután, úticéljukhoz megérkezvén, megszállnak majd szépen az egyik fogadóban. Alaposan bevacsoráznak, és jót röhögnek magukon, amiért ennyire be voltak tojva. És ez így fog történni, mert nem történhet másképp… és ami a legfontosabb, ennek így kell történnie. Punktum.
- Oké! Figyeljetek – Dávid közelebb lépett a többiekhez, és egyenként a szemükbe nézett. – Most szépen beszállunk a kocsiba, és továbbhajtunk. Egyszerűen kizárt, hogy ne legyen a környéken semmi, ami emberi életre utal. Ez le-he-tet-len, értitek? Ami téged illet, Zénó, van egy olyan gyanúm, hogy a sok sör kissé túlságosan is meglódította a fantáziádat. Ez persze nem baj, de javaslom, hogy a pózaidat tartogasd egy másik alkalomra!
Zénó zavartalanul kortyolgatta a sörét.
- Kár felhúznod magadat, Davy. Én pusztán tényeket szögeztem le, és úgy látom, te nem vagy hajlandó szembenézni velük. Vagy tévedek?
- Hagyjátok abba! – Csilla hangja élesen csengett. Valahol a földeken egy varjú károgása felelt rá. – Erre most nincs időnk. Hat óránk van még sötétedésig, és addig valahogy ki kell keverednünk innen.
Dávid kihúzta magát. – Tökéletesen igazad van, Csilla. Tovább kell mennünk, méghozzá most.
- Akkor gyerünk.

Mindannyian beszálltak a Zafirába, és Dávid már indított is. A motor felbúgott, megtörve az elhagyatott földek természetes (vagy természetellenes?) csöndjét. Mikor a kocsi elhajtott, minden újra néma lett, csak a kukorica zizegése, és távoli madárdal hallatszott.
Az út mellett egy pocsolyában ugrott egyet egy molnárka. Az állat, ügyesen kihasználva a víz felületi feszültségét, körbe-körbe ugrált a sekély vízfelszínen, amely hártyaként lapult be lábacskái alatt. A tengeri nyugtalanul hullámzott körülötte.
Aztán, jóval később - amikor már leszállt az éjszaka, és odébb keletre a Zafira utasai feladták a küzdelmet az el nem fogyó kilométerekkel, és leálltak az út szélére, hogy szundítsanak egyet -, abban a pillanatban, hogy mindannyian lehunyták a szemüket, a molnárkára lecsapott valami hatalmas: talán egy másik állat, talán egy szörnyeteg.
És magával ragadta őt a sötétségbe.