Túra a semmibe 2.

2. fejezet

A hágó uránál


1

- Welcome my son, welcome to the machine…
A Zafira fényszórói fényes pászmákat vájtak a ködbe, ahogyan az autó felkapaszkodott a lélekvesztő, csúszós szerpentinen. A borgói-hegyek csúcsai vastag felhőtakaróba burkolództak, a Tina patak szürkén, vékony jéghártyával fedve futott az út jobb oldalán. A hőmérséklet egyre süllyedt, ahogyan a kocsi mind magasabbra és magasabbra hágott. Délelőtt kilenckor Besztercén még tíz fokot mutatott a beépített digitális hőmérő – dél körül Borgóbesztercén már csak hetet, három óra felé Marosborgónál pedig csupán négy fokot. A kocsiban be volt kapcsolva a fűtés, de a jármű nagyon lassan haladt – az út csúszós volt életveszélyes. A Zafira bágyadtan vigyorgó vezetője – no és ernyedt testű utasai – még nem akartak meghalni.
Az út bal oldalán felvillant a kék, fényvisszaverő tábla:
17-ES ÚT
BORGÓI-HÁGÓ 8 KM
VATRA DORNEI 47 KM
PIETRA-NEAMT 150 KM
ISTEN HOZTA A HAVASOKBAN
- Mindjárt ott vagyunk – mondta fennhangon Zénó, elvigyorodott, és tovább énekelt:
- What did you dream… it’s allright we told you what to dream…
A hátsó ülésen a két lány: Noémi és Csilla ült, szinte tökéletesen mozdulatlanul, üveges szemekkel. Mocskos farmernadrág volt rajtuk és rövid ujjú póló. Ha kiszállnak, fázni fognak majd, gondolta Zénó. Régen volt már a nyár.
- Egy év elmúlt, hova tűnt az édes nyár… olálá… szép szerelem, a forró éjszakák… az ígéretek? Hová, olálá?
A fiú egyre csak énekelt, és vigyorgott rendületlenül.
Fáznak majd, vagy sem, nem érdekelte. Ha elhagyják ezt a nyavalyás kocsit, úgyis csak egy helyre mehetnek. Ott pedig, bár nem tudni pontosan, mi vár rájuk, de fagyhalál biztosan nem.
A Mester nem szán ilyen véget nekik, ebben biztos volt.


2

Az út még egyszer utoljára, élesen balra kanyarodott, aztán már ott is voltak, a Kelemen-havasok roppant csúcsai és a Borgói-hegység közt átvezető hágó tetején, ahonnan pazar kilátás nyílt előttük a ködülte fenyvesekre és a dérlepte havasi rétekre. Még néhány száz méter, és az út bal oldalán ott magasodott a kastélyszálló. Egyik emeleti folyosóján, egy nyugatra nyíló ablakban talán maga a Mester áll, őket várva. Csizmás tán éppen egy patkányfejre tipor, tekintete a Kárpátok bérceit méregeti, vagy a roppant gerincek által közrezárt, halott világot. Akár várja őket, akár nem, ők most már a kezében vannak.
Zénó megborzongott az izgalomtól.
A fiú leállította a Zafirát a szálloda üres parkolójában.
- Gyerünk, gyerekek, kiszállás. Pisiljetek, mozogjatok! – Zénónak rémlett, hogy ezt a kifejezést már használta valaki, valamikor, de az emléket már feloldta régen a múlt homálya. Nem is számít.

A két lány bávatagon támolygott ki a kocsiból. Mikor meglegyintette őket a havasi szél, karjukat oltalmazón fonták maguk köré. Mellbimbójuk keményen átütötte vékony pólójukat. Zénó ráébredt, hogy Noémi sokkal kívánatosabb
(az ő barátnőjénél?)
Csillánál. Érdekes, ezt eddig nem vette észre. Most már lényegében mindegy… bár még nem teljesen. Úgy érezte, ha akarja, megkaphatja a lányt. Talán örökre.

A fiú átkarolta a két lányt, és elindultak a szállodához vezető sétálóúton. Óvatosan vezette őket, mivel az aszfalt jeges volt, és a hirtelen támadó szélrohamok már némi havat is hoztak magukkal. Zénó a Hotel Dracul-t eddig csupán fényképeken látta, s azokon unalmasnak találta és jellegtelennek – az előtte magasodó épület azonban egészen más formáját hozta. Nem volt nagy, az arányai valahogy mégis gigantikussá tették – inkább emlékeztetett az egykori, lerombolt königsbergi kastélyra, mint a nyugati turisták számára emelt fantáziátlan giccsremekre.

A főbejárat nyitva volt. Zénó lenyomta a kovácsoltvas kilincset – nem volt könnyű, csúszós volt a ráfagyott dértől – és betessékelte a két lányt. Önkéntelen mozdulattal megszagolta a hajukat, és elégedetten mordult egyet. Jó illatuk volt. Ez különös, már csak azért is, mert nem emlékezett rá, ők hárman mikor fürödtek utoljára.
Elindultak a végtelen hosszúnak tűnő folyosón. A deszkák meg-megreccsentek a lábuk alatt.
Egyáltalán, mire emlékszik? – morfondírozott tovább Zénó. A fejét teljesen betöltötte a Mester képe (vagy inkább képzete), és azt tudta, mi vár itt rá, de
(ó, valóban tudod? – kérdezte belül egy bizonytalan hang)
a régi dolgok valahogy mind kitörlődtek. Vagy legalábbis elhalványultak. Talán jobb is volt így.
(_____________________________)
Legkorábbról arra emlékezett, hogy egy úton hajtanak, mellettük kukorica
(nyár van… forró, üvegesen forró nyár)
szalad az út szélén, és a barátja
(Dávid)
vezet. De eltévednek. Nem tudják, hová kerültek. Nem látják a helyes irányt. Temesvárra akartak eljutni, ehelyett eltévedtek a nagy semmiben.
De végül is odaértek, nem?
Alighanem… erről is derengett valami. És innentől kezdve jó darabig rémálommá vált minden.

Zénó kínosan vigyorgott. Nos, igen. Ne hazudjunk magunknak. Emlékszik ő elég sok mindenre. Azt ugyan nem tudja, mit keresett az a sok kivájt szemű hulla a Temesvár felé vezető úton, mikor végre arra vetődtek, és azt sem tudta, minek hajtottak be egyáltalán a városba, amely haláltól bűzlött és sötétlett a rettenetes árnyaktól, de ez már mind nem számít. Az sem, hogy Dávid szemében hogyan gyúlt ki a pokolfény, mint ahogyan az övében is, az, hogyan fürdették meg a sikoltozó lányokat a Béga-csatorna vérvörös vizében, és hogyan…
(mókáztak)
szórakoztak a halottakkal - nos, ez sem számít. És leginkább az nem számít, hogy egy belső hang parancsára (amely, most már tudta, a Mestertől származott) hogyan ütötte le, és kötözte ki Dávidot a Mária-szobor előtti kék kerítéshez, és hogyan játszotta el vele ugyanazt, amit egykor Dózsa Györggyel játszottak el kínzói úgy ötszáz évvel ezelőtt ugyanezen a helyen.
Csak ezúttal, akik fogaikkal marcangolták őt, nem voltak élő emberi lények.
Legfeljebb részben.
Zénó vigyorgása kissé lehervadt, mire keze Noémi mellére tévedt és megszorította. A lány teste kicsit megmerevedett, de a mellbimbói kemények maradtak. Úgy is kell. Dávid kivégzése után a lányok is kezdték élvezni a történéseket. Hogy milyen történéseket? Arra csakugyan nem emlékszik. Minden olyan homályos abból az időből, mintha akkoriban mindent egy darabjaira tört, mocskos tükör rosszul összeillesztett cserepein át látott volna…

Egy forró nyárvégi éjszaka dereng csupán előtte, hogy kihajtanak Temesvárról, és Hunyad felé indulnak. Mind a hárman meztelenek, és slágereket énekelnek. Az út kihalt, egyetlen autó sem jár rajtuk, legfeljebb néha átsuhan rajta egy-egy árny… amelyekről nem kell tudniuk, mikhez vagy kikhez tartoznak. A lányok teste forró és heves, a szájukkal elégítik őt, miközben ő félig lehunyt szemmel vezet - szájában a vér rezes ízével, álom és valóság különös mezsgyéjén.
De ennek már vége. Vége, egy korszaknak. Mondjuk úgy. Zénó megkönnyebbülten sóhajtott.

A folyosó egy idő után jobbra kanyarodott, és a végéből egy hatalmas ajtó nyílt. Volt vagy három méter magas, gazdagon díszítették, és erős fémpántokkal vasalták. Egy kitömött farkasfej díszítette, fogai a tompa fényben is ijesztő élességgel villantak meg. Zénó azonban nem félt, noha érezte, a lányok testén végigfut a borzongás. Közéjük állt hát, megfogta mindkettőjük jeges kezét, és megtette velük a hiányzó lépéseket.
Az ajtó nyikorogva tárult ki, és fagyos szél ömlött ki a résen, mint egy kriptából.
Mindhárman beléptek a szobába.


3

A terem nem volt túl nagy, de Zénó szemét nem is a méretek, hanem gazdagon burjánzó, bizarr kialakítás vonta magára. A falakról mállott a vakolat, de a pazar fadíszek remek állapotban volt. A falakat óriási portrék borították, szomorú mosolyú, régen hallott emberek arcképei – alighanem grófok és feleségeik, testvéreik és kuzinjaik. A tetőgerendákról aranyozott csillárok lógtak. A szobahelyiség bal oldalát egy pompás kandalló uralta, amelyet láthatóan régen fűtöttek be. Két oldalt a falak mentén vörös bársonnyal borított, faragott székek sorakoztak – a terem végében pedig, egy súlyos tölgyfaasztal mögött maga a Mester üldögélt, és széles, szemfogait kivillantó vigyorral nézett rájuk.

- Üdvözöllek benneteket – mondta selymes, megnyerő hangon, egyenesen Zénó szemébe nézve. A fiút elbűvölték azok a szemek. Nem is volt képes mást megfigyelni – hogy az alak milyen magas, jóképű-e, vagy olyan rút, mint amilyennek az a régi Boris Karloff film ábrázolja. Nem is érdekelte. Számára csak a szemek, azok a vöröslő, idegen, de erőt sugárzó szemek, csak azok számítottak.

Aztán valami mégis elvonta a pillantását. A Mester asztalát egy homokkal borított terepasztal uralta – vendéglátójuk láthatóan annak építgetésével múlatta az időt, míg meg nem érkeztek.
A mesterséges homokdűnéken egy gyufaszálakból emelt vár magasodott. A szorosan egymás mellé rakott fagerendácskák közét a Mester feltöltötte homokkal, aztán újabb és újabb falakat emelt rá – Zénó arra gondolt, milyen rengeteg gyufaszál kelhetett ehhez. Eszement gondolat furakodott a fejébe: talán annál is több, ahány sör nekem régebben, hogy tisztességesen be tudjak rúgni.
Teraszokon magasabb tornyok emelkedtek, ezeket hurkapálcikákból építette fel. A mintegy tucatnyi torony egy tágas teret zártak közre – a fiú látta az egyik tornyon a kis névtáblácskát, PIATA MICA -, ide egy vékony fémhengert állított, amely alá gyufaszálakból máglyát rakott a nedves homokra. Az oszlophoz pedig damilszálakkal egy termetes csótányt kötözött – az ocsmány bogár vadul kapálódzott lábacskáival. A Mester láthatóan arra készült, hogy megégesse az állatot.
- Jó, hogy megjöttetek. Világéletemben egyedül voltam, de a magányosságot sosem szerettem olyan nagyon.
Zénó nem mozdult – fogalma sem volt, mit vár tőle a Mester. Kicsit talán félt is.
Az nem is szólt semmit. Jobb mutatóujjának hosszú, töredezett körmét végighúzta a bal kéz hüvelykujjának körmén, nyomában kénes láng sistergett fel. A lángot a csótány alá rakott gyufaszálak foszforjához érintette, amely sisteregve kapott lángra. A tűz egyből lepörkölte a csótány hátsó lábait. A rovar minden eddiginél vadabbul kapálódzott.

A Mester előrehajolt, és rálehelt a tűzre. Az egyből fellobbant, vakítóan sárga lánggal, és a lángok az egész csótányt magukba nyelték. Halk, de rémisztő sivítás hallatszott, mint amikor a tejforralóból tör ki a gőz. Az állat lassan felpuffadt, aztán egyszerűen szétrobbant, testének szenes darabkáit és zsarátnokokat köpködve széjjel a tér körül álló tornyokra, és a gyufafalakra. Az egyik torony tetején és a várfalon lángra kaptak a foszforfejek. Sercegő hangon végigrohant rajtuk a tűz, és ahogyan dominók dőlnek le sorban, úgy következett egyik a másik után.
A Mester boldogan felkiáltott: - Nézzétek már ezt a kurva tűzvészt!
Nevetett. A szeme vérben forgott, a tűz fortyogó, dühödt vörösében.
- Nézzétek! Ez a tűz! Ez kellett volna a világnak. Majd eljön ez is. Addig is…
Zénó alig is látta, hogy került elé. Csupán köpenyének villanását látta, aztán azok a hosszú, vakítóan fehér szemfogak már karnyújtásnyira vicsorogtak előtte.
- Nem kellett volna ezt tenniük – a Mester hangja most komor volt. – Már azt sem csíptem, hogy Törcsvárat az én kastélyomnak kezdték el nevezni. De még mennyire nem! Rühelltem! Nem azért, mert hajdani gazdái, a szászok az ellenségeim voltak – ha karóba húztam őket, éppúgy nyíttak, mint az oláhok -, de az istenit neki, a történelmi hűség, mégiscsak! Aztán jöttek azzal a t r e s h o r r i b l e vidámparkkal Segesvár mellett. FTAGHN VURDERLAK! Az a sok haszontalan giccs, a szörnyű zaj, az a sok sikongató amerikán! Elegem lett, érted? Félni a vámpírt – nem tudták, mi az igazából. De most megmutattam nekik.
Széles, méltóságteljes mozdulattal a déli falat uraló, modern panorámaablak felé mutatott. Zénó lassan odasétált, a lábai mintha gumiból lettek volna. Alig volt tudatában, hogy a Mester elmarta mellőle a nőit, s most ő tartotta őket a karjaiban.

Az ablakból hó és ködverte hegyekre látott, a távolban a Beszterce völgyére, azon túl pedig – belső szemeivel – egész Erdélyre. Az ősi, és immár halott földre, amelynek egyik déli városában egy meteorológiai torony magasodik, benne két rothadó hullával, akik párzás közben pusztultak el.
A Mester hangja most hideg volt, mint a jégkorszakból megmaradt jégtömb a jósvafői barlang mélyén.
- A déli havasokon most kell át a nagy hóvihar, amely beteríti az országot. A magányosok és nélkülözök hamarosan mind elpusztulnak. Ez az én viharom, és nincs előle menekvés. Mire kitavaszodik, nem érkezik több turista a brassói főtérre. Nem fürdőznek többé bikinis lányok a szovátai tavaknál. És nem lesz többé olyan merész, szánandó szerencsétlen, aki látni kívánná Drakulát.
A vámpír vicsorgása egyre dühödtebbé vált.
- Mert most már mindig látni fognak.
Zénó csak állt, és a lányokra pillantott, akik csupán tehetetlen, remegő húsdarabok voltak a fekete karok közt. Most egyiküket sem találta vonzónak, de tudta, észvesztően gyönyörű nő lesz belőlük, miután a mestere beléjük hatolt. Egyszerre belécsípett a féltékenység, noha tudta, hogy ez veszélyes – és haszontalan – dolog.
- A nőidet megtartom – folytatta a vámpír könnyedén. – Szívesen odaadnám az egyiküket, szolgálataidért jutalmul – azt, amelyik még nem volt a tiéd. Tudom, hogy őt szeretnéd. Ám kifogytam a vérből, és holnapig már nincs kedvem új préda után keresgélni. Dühömben talán túl sokakat öltem meg, főleg nőket és gyerekeket, és hát az ő vérük a legédesebb. Ebben az új világban mi érne többet a vérnél?
- Menj csak végig az utakon – megtalálsz most mindent, amire szükséged lesz. A világ feltörve hever, és olyan sok van mindenből. Túl sok. Lehetséges, hogy éppen ez volt a gond? He? He?
Nevető, nevető, idegen szemek.
- Pásztorommá tettelek, indulnod kell tovább. De előbb, tessék, egy kis útravaló.
A vámpír megnyitott egy-egy eret a lányok nyakán. Csilla nyakán magának, Noémi nyakán pedig Zénónak. A prédák feje tehetetlenül bicsaklott oldalra.
Kik ezek? – gondolta a fiú, mialatt közelebb lépett. A lábai remegni kezdtek, ugyanakkor mohó, mardosó érzés tört fel a gyomrából a torkába.
Kik ezek? Ki vagyok?
Féktelenül, szörcsögve kezdett el inni.