Vampire Heart - XV. rész Az a csodaszerű dolog

Nem látszott a hold, fekete felhő takarta. Még a kinti világ is gyászolt. Felvettem a fésülködőasztalról a tőrt, és elindultam. Próbáltam minden gondolatot kiszorítani a fejemből. Így inkább csak a múltját idéztem fel. Nemes, ám később elszegényedett családban nőtt fel. 20 éves korában, amikor munkából ment hazafele, kapta el egy vámpír. Ő nem akart tőle semmit, otthagyta. Ám Belizár megtalálta őt és magához vette. Ez már majd 700 éve, 1298-ban történt. A hol elől eltűnt a felhő, az égitest gyér fénye a koporsómra esett. Megkopott már régi fénye – ahogy Dracé.

Vele akarok meghalni, nem lesz értelme a létnek többé…nélküle…
Ezt lerendeztem magamban, felvettem az asztalról tőrt, mely égette a kezem, és halk léptekkel, mint aki merényletre készül, elindultam Drac koporsója felé. Lerogytam a Halál fekhelye mellé. Percekig ültem ott, mire elszántam magam. Alszik – nem fogja érezni.
Felnyitottam a koporsót…Drac nyitott szemmel feküdt benne. Kis híján eldobtam a fegyvert, mikor megszólalt;
- Szóval tényleg megteszed.
Elzsibbadt a karom… talán… próbára tett, képes lennék- e rá?
- Hisz megkértél… - suttogtam. Még egy szó, és a tőrt magamba döföm.
- Tudom…csak attól féltem, igent mondasz, aztán tett elmarad.
- Igyekszem komolyan venni a döntéseket. Ezért nem tudtam igent mondani neked.
Most Dracon volt a szemöldökráncolás sora.
- Hogy?

Letettem a tőrt, lehetőleg kellően távolra. De a kezem nem tudtam levenni róla – hisz le kellett fognom, ne támadja meg életem keserűségét.
- Emlékszel Benre?
- Nem. Avass be.
- Akit fojtogattál.
- Oh, igen… - morogta félrefordított fejjel.
- Nos, azon az estén kezdtünk el közeledni egymáshoz, és… akkor jöttél te.
- Egyéjszakás kaland.
Felé suhintottam a tőrrel, ő kitért előle.
- Vigyázz, tudom komolyabban is – elnevetgéltünk, de az enyém sírásba fulladt.
- Na… na, Dez – fogta meg a fejem, és magához húzott - , ne sírj, nincs baj…
- Hogy ne lenne – zokogtam az ingébe.
- Nincs. Ne félj. Felnőttél, tanítványt szerzel magadnak. Ez a vége mindenkinek, szivem.
- De nekem nem lesz ez. Én erre képtelen vagyok.
- Szívem… ne sírj. Nincs mié…
Nem tudtam tovább hallgatni, a szívébe süllyesztettem a tőrt – bár inkább úgy éreztem, hogy az enyémbe szúrják. Kihűlt a számon a lélegzete, és hátrahanyatlott – volna, ha nem kapom el. De elkaptam, és visszafektettem őt. Kihúztam azt az átkot a szívéből, és a nevét… oh… nem kérdeztem meg tőle.

Az utolsó kérdésem lett volna még, hogy mi az igazi neve – hisz az első találkozásunkkor megmondta, hogy szégyelli a nevét, ezért mutatkozott be Draculaként.
Így a koporsón egy DR, és egy megkezdett A betű díszelgett. Leejtettem a tőrt, és fölálltam, hogy lefeküdjek – reggelre úgyis meghalok én is. De nem volt már ehhez erőm, visszarogytam.
Nekem nem elég Dracból – csak még EGY, UTOLSÓ csók. Maradék erőmmel felnyitottam a Halál fekhelyét, ráhajoltam Drac véres testére, és megcsókoltam immár jéghideg ajkait. És nem tudtam elválni tőlük. De ez most nem a szenvedélybetegségem miatt volt, tényleg nem tudtam elemelni a szám az övétől. Végleg elhagyott minden erőm – legalább Drac után megyek, nem kell reggelig szenvednem.
Az erőm kis mértékben visszatért, és a közérzetem is teljesen más lett.
Emberi… istenem, ez nem lehet…!
Felismertem emberi erőmet, pedig bő 300 év alatt lett volna mit felejtenem rajta.
Most már el tudtam válni életem keserűségétől, de semmi lelkierőt nem éreztem ahhoz, hogy otthagyjam.

Leültem a szőnyegre, és csukott szemmel vettem a levegőt – hiányolva szemfogaim. Mikor hátrafordultam, hogy elrejtsem életem keserűségét, ő a koporsóban ült, valamivel színesebb arccal.
- Mi történt? – kérdezte.
- Szerintem… emberek… nem tudom.
- Mondd ki… mondd ki, vagy meghalok.
- Emberek lettünk? – suttogtam.
Lehajtotta a fejét, felkapta a tőrt mellőlem.
- Jézus! – sikoltottam.
- Nyugalom… - lekulcsolta ujjaimat a csuklójáról, és megvágta az ujját. Az nem gyógyult…
- Ezt nem hiszem el.
Ledobta maga mellé ujjának felsértőjét, és lehajtott fejjel ült.
- Mi baj?
- Csak azt nem hiszem el – kezdte rekedt hangon – hogy ennyi évszázad után újra fényben élhetek.
Mikor felemelte a fejét, két könnyet láttam lecsordulni az arcán.
- Akkor már nem szürke az életed…?
Kipattant a koporsójából, fölkapott, és a szobámba vitt, letett az ágyamra.
- Nem… - és ellenkezést nem tűrően kezdte hámozni rólam a ruhát.
Nem is ellenkeztem…