Vampire Heart - XVI. rész Emberként

6 éve. 6 év telt el. Ezalatt kiköltöztünk a várból, és az egyre fejlődő, eleddig nekünk táplálékot jelentő városba költöztünk. A belvárostól nem messze találtunk házat, aminek a tetőteréből teljes rálátás nyílik a várra. Teljesen jól beilleszkedtünk, ötéves kislányom rendesen oviba jár. Matt eljegyzésére bár igent mondtam, még nem házasodtunk össze.
Péntek este, szokásos heti bevásárlásunkhoz készültünk.
- Matt! – elárulta a rendes nevét, amikor Linette született. Kocsival mentünk be, és épp a halálomon voltam, amikor kicsúszott a száján. Nem tudom, mit szégyellt rajta…
Lerobogott a lépcsőn, teli szájjal.
- Muszáj a szobában enned?
- Muszáj.

Hülyét kapok ettől a szokásától. De… tulajdonképpen én is átveszem lassan, csak idegesítő a sok, derekamat szúró morzsa a lepedőn, amikor inkább aludnék.
- Mi az?
- Micsoda? – néztem a kezemben lévő szatyorra.
- Miért hívtál?
- Jah, öhm…szóval, hogy te nem jössz?
- Nem hiszem. Nem baj?
- Nem, dehogy, hozzunk valami extrábbat?
- Kávé.
- Azt fölírtam.
- Akkor semmit. Megyek villanykörtét cserélni.
Fürdőszobában ötből kiégett három…
- Rendben, szia! – csókoltam meg.
- Szia, szívem.

Linette kellően aktív volt ma, és persze ezt pont akkor élte ki csúcsfokon, mikor SMS- t kaptam, hogy tojás. Tudomásul vettem, és Linette után nyúltam volna, amikor kapcsolok, hogy édes lányom a zebrán készül átmenni.
„Mint az őrült, ki letépte láncát…”, körülbelül úgy vágtattam a zebra felé. Miközben az út szélén guggolva sűrűn, szívbajosan magyaráztam neki, hogy ilyet többet ne, és miért ne csináljon, valaki hátulról megböködte a vállam.
- Mijaz? Oh… jézus…
- Szervusz, Dez. Mi újság?

Dan volt az, de olyan kimérten, számonkérően kérdezett, hogy az embernek az jön le belőle, bűnbánatot kéne tartania azért, mert emberként létezni mer.
Acélszín szemei kissé talán kékesebb árnyalatot vettek, haját már nem nyalta le, inkább a szemébe lógott, és kócosabbnak hatott (=
- Dez.
- Szi…szia, Dan. Régi szokások? – kérdeztem idegesen vigyorogva.
- A vadászatra gondolsz? Igen.
Dan végigmért. Úgy éreztem magam, mint egy darab rossz hús.
Linettenmegakadt a szeme.
- Ő ki?
- Linette.
- Most ezzel nem lettem sokkal okosabb.
- A lányom.
- Drac az apja?
- Igen.
- Értem. Megváltoztál. Öregebb vagy… komolyan! Pár évvel…
- Pontosan hattal.
- De hát hogyhogy? Mi történt? Nem vadásztok?
- Nem. Nincs szükségem rá.
Hiába volt Dan jó barátom, ahogy Matté is, immár nem tudtam rá barátként tekinteni. Hiszen a vámpírok az emberek ellenségei, és most itt van Linette is… nem, Dan nekem nem barátom már.
- Ezt nem értem… szóval akkor… na, tudod, mit akarok!
- Nem, nem tudok gondolat olvasni többé.
- Valamilyen átok?
- Nem. Ez már áldás. Az átok megszűnt létezni.
- Ember vagy?
- Ahogy Drac is, igen.
- De hát… ho… hogyhogy? – Daniel meglepetésében kis híján kidőlt az útra, de amint észhez tért, viccelni próbált – na jó, akkor préda bemérve – és Linette felé kapott.

Teljesen öntudatlanul visszakézből pofonvágtam. Ő elkerekedett szemekkel bámult rám.
- Dez…tudod, hogy nem…Dez, a barátom vagy!
- De anya is! Dan, sajnálom, de többé nem tudok rád barátként tekinteni.

- De hát… mi bajod?
- Évtizedekre eltűntél, és most tulajdonképpen az ellenségem vagy.
- De nem bántanálak! Dez, nem az ellenséged, a barátod vagyok…!
- Vámpír nem lehet barátja embernek. Ne haragudj, Dan. Viszlát.
- Viszlát… - suttogta.
Átmentünk az úton, a boltban pedig már kezdtem lehiggadni. Jó, jó, nagyon durván bántam Daniellel, de…nincs de, sajnos ennek így kell lennie.

Pár héttel később…
A szokásosnál korábban fürödtünk meg, így még a Híradóra bambulva ültünk a kanapén, Linette az ölemben aludt, kis híján én is követtem a példáját. Ekkor Matt megrázta a vállamat;
- Figyelj, ez érdekelni fog! – mondta a szokásosnál csöndesebben.
- Basszus, az egy dolog, hogy engem felébresztesz – kezdtem álmosan hőbörögve - , de ha Linette- t i… - ekkor a torkomra forrott a szó. Nos, ez valóban érdekesnek hatott…
- A mai nap folyamán erre a furcsa lényre bukkantak rá a járókelők. Először mindenki azt gondolta, hogy vámpír, de ezt az elméletet megdönti az, hogy a testre csak délután találtak rá. Így valószínűbb, hogy földönkívülivel van dolgunk. Most vizsgá…

Itt csaptam rá a távirányítóra. Csak ültünk, az elsötétedett képernyőt bámulva. A parki tetem a mi gesztenyebarna hajú, meleg tekintetű David barátunk volt ugyanis.
- Úgy tűnik, elfelejtették a régi meséket.
- Ostobák. De egyvalamit én sem értek; reggel miért nem találták meg?
- Nem volt karó a szívében. Lehet, hogy szándékosan ment ki napozni.
- És most elvitték szétcincálni. Undorító.
- Matt, mi is csak azért vagyunk okosabbak, mert évszázadok váltakozását értük meg.
- Álmos vagyok.

Letettem Linette- et, majd mi is elmentünk aludni. Matt az utóbbi idben rászokott arra, hogy waxozza a haját, így szinte minden este vizes hajjal bújt be mellém.
Azon gondolkoztam, David vajon miért lett öngyilkos, az emberek miért nem tudják elfogadni a létünket, miért nem tudnak csak kicsit is utánanézni a dolgoknak… szóval eléggé elégikus hangulatban voltam, amikor halk szipogás törte meg a szoba csendjét, bár ebben a nyomasztó csendben szinte mennydörgésnek hatott.
- Matt…
- Tessék? – kérdezte elfúló hangon.
- Te… sírsz?
- Nem, csak… igen.
Hozzábújtam, hátulról átöleltem, vizes tincseibe fúrtam az arcom;
- Mi baj?
- Szinte haragban váltunk el egymástól, és nem is találkoztunk többé. Most pedig meghalt – és nem is üzent.
- Honnan tudod? Ha a kastélyba üzent…? Vagy ő is azt hitte, hogy meghaltunk, hiszen ha személyesen ment a kastélyba, sokat, a véreden kívül nem találhatott ott.
Danielről azóta is hallgattam. Tényleg mindent elmondok neki, de ez talán most szíven ütné.
- Találkoztam Daniellel – egyszerűen csak kibuggyant a számon.
- Hogy mi? – ült fel.

Elmondtam neki, hogy mennyire megváltozott, Linette-et, a vitánkat, mindent. Linette-ért aggódott, elégtételként elmondta Dant mindennek. Én csak derültem a reakcióján. Aztán hirtelen elapadt a szóáradat.
- Ez igaz?
Nembírtam abbahagyni a mosolygást, így nem válaszoltam. Ez régen Matt idegesítő szokása volt, most az enyém lett.
- Dez, ezt nem hiszem el, most lehordtam őt mindennek, közben meg holnap talán őt viszik el boncolni! – lerúgta a takarót, és kirohant a szobából.
- Matt…MATT! – ordítottam utána suttogva. A nappaliban elkaptam, épp öltözni készült.
- Matt, hova a francba mész?
- Ki. Megkeresem Danielt. Kinn kell lennie. Ha még él.
- Igaz, amit mondtam, állj már le!
Abbahagyta az öltözést.
- Akkor miért?
- Mit miért?
- Miért csináltál úgy, mintha nem lenne igaz.
- Ne haragudj, csak derültem a szitkaidon.
Ledobta a kabátját, és hozzámbújt.
- Szoktam? – karoltam át a derekát.
Elborított apró csókokkal, és valahogy fölvergődtünk a hálószobába.

VÉGE