Horror történetek - 45.oldal

Másnap Charlotte elment a polgármesterhez és megosztotta vele a tervét, aki elszörnyedve hallgatta. A polgármester egy alacsony, ötven éves, ősz hajú, kövérkés emberke volt, akibe első látásra nem sok értelem szorult, de milyent beszélni kezdett, kiderült, hogy a látszat csal.
- Miss. Sinclair, kérem, legyen esze, és mondjon le erről a tervéről!
- Nem tehetem! Ez a legegyszerűbb mód arra, hogy megfizessek a vámpír társadalomnak a szüleimért! Kérem, értse meg, kell nekem ez...

- Mi a helyzet az igazi vámpírokkal? Hogyan kapcsolódnak össze a mi elkárhozott lelkű „barátainkkal”?
- Egyszerű. A denevérek és a vámpírok sok mindenben hasonlítanak egymásra, mind életmódban, mint viselkedésben. Mindketten leselkednek, és alapos megfontolás után kezdenek bele a támadásba. Ezen kívül a denevérek, ahogy Doki is említette, visszatérnek a már egyszer megcsapolt áldozathoz. A vámpírok is megtehetik ezt. Addig élősködnek egy áldozaton, amíg csak lehet...

- Pont ma, 10 éve. – halovány mosoly ült arcára.
- Miért hagytad abba? – kérdezősködött tovább.
- Volt egy lány. Nagyon szerettem, talán jobban is, mint kellene. – emlékezett vissza, mikor már az utolsó simításokat végezte.
- Mi történt? – csillogtak a szemei.
- Miután lefestettem, hazaindult. Másnap reggel találtam rá, a ház ajtaja előtt. Ott aludt. Iszonyú hideg volt, de nekem azt mondta, hogy van hová mennie. Sőt, vékonyan volt öltözve. – tartotta vissza könnyeit....

- A fiú említett valamit, amiből arra következtetek, hogy a szüleid vámpírok bosszújának estek áldozatul.
- Igen. Tudja a szüleim is vámpírvadászok voltak. Engem is, és a nálam egy évvel fiatalabb húgomat is megtanítottak a fortélyaikra. Két éves korunktól tanítottak minket lovaglásra, meg hasonlókra. Hat évesen kezdtünk kardot forgatni. Aztán négy évvel ezelőtt meghaltak...

- Nos, a denevérek mindig a barlang leghátsó részén élnek, és az alattuk lévő köveken általában olyan foltokat lehet találni, amiknek a színe az alvadt vérre emlékeztet. No meg, hogy nehezen hozzáférhető helyre bújnak. Ezek a legbiztosabb jelek, hogy ezzel a fajjal van dolgunk.
- Egyéb információk, Doki?
- Azt hiszem, mindent elmondtam...

- Tündérnagylány! Miért piros a szemed? A Tündéreknek piros a szeme?- ekkor felugrottam és rohantam volna el, hogy megnézhessem tényleg vörös-e még a szemem, de közben nekimentem Armelnek.
- Hova sietsz?- kérdezte mosolyogva, majd arca komorrá vált, rájött a válaszra.
- Armel! Hidd el nem tehetek róla, mielőtt elindultunk még olyan volt, azt hittem az idegességem miatt és, hogy elmúlik...

- Mégis hogyan akarsz végezni velem, te hitvány csuhás kis féreg?- szólt Damien hűvös nyugalommal, bár az utolsó szavakat olyan undorral ejtette ki, mintha bűzlő tetemet dugtak volna az orra alá. Paulo erre bedühödött és már rá is vetette volna magát Damienre, de Martin remegő hangja félbeszakította.
- Ma… Martin testvér, nézz oda!
- Uram segíts…

- Mekkora a kirepülő denevérek száma?
- Nem tudom, nem számoltam őket, de annyit mondhatok, hogy elsötétítik az eget kirajzáskor. A szó legszorosabb értelmében.
- Akkor beszéljünk a dolog üzleti oldaláról.
- Elvállalja az ügyet?
- Fogalmazzunk úgy, hogy felkeltette a kíváncsiságomat. Nos, jobb, ha tudja, hogy nem dolgozom olcsón. Mennyit tud nekem felajánlani? ...

A férfi hamar megérezte a lángok melegét, még kétségbeesettebben próbált szabadulni, még jobban ficánkolt, aminek az lett az eredménye, hogy a karja kiszabadult, de a hurok rögtön megszorult a nyakán… Rángatózott, remegett egyre lilult majd végül kibuggyant kékre vált nyelve és nem mozdult többé. A narancsvörös lángok már egészen körbenyalogatták a himbálózó holtestet, betöltötte a helységet a megpörkölődött hús émelyítő bűze…

- Azt mondta, te vagy a Fenevad!
- Micsoda?! Miről beszélsz?!
- Láttam, mire vagy képes! Az apád megpróbált megölni! Azt mondták őrült volt, pedig ő is tudta hogy ki vagy! - azzal kétségbeesetten elrohant...