Igazi vámpírok

Charlotte felállt, és indult volna, hogy megmutassa a szobáját a vadásznak, ám ő ekkor felemelte a pénzes zacskót, s ennyit mondott:
- Várjon, Miss! Ezt felejtse itt!
Charlotte megfordult, és elkapta a felé dobott pénzt.
- Ez a magáé. Miért adja vissza nekem?- kérdezte, s most először lehetett valami érzelem-félét hallani a hangjában.
- Magának szüksége lehet még erre az összegre.
A lány vállat vont, s intett a férfinak, hogy jöjjön. Bevezette a nappaliból nyíló egyik tágas szobába. Csinos, lakkozott, sötét színű bútorok voltak benne, és egy hatalmas ágy.
- Ez lesz a maga kis „szentélye”.

D körbenézett. Látta a hatalmas ágyat, jobbra tőle a kertre nyíló ablakot, előtte egy íróasztallal. Balra tőle egy hatalmas szekrény állt, polcain vaskos kötetekkel. Charlotte szerényen állt, és figyelte, ahogy D körbenéz a szobában. Végül a vámpírvadász a lány felé bólintott köszönete jeléül.
- Szívesen, Mr. D. Ez a szoba a szüleimé… volt.
- Mi történt velük?
- Meghaltak.
- Sajnálom.
- Éhes? Ha gondolja, ehetünk.
- Nem, köszönöm. Mikor akar reggel indulni?
- Hát napfelkeltekor oldják fel a kijárási tilalmat, de nekünk elég hét órakor is indulni.
- Jó, akkor hétkor. Hol kezdjünk?
- A barlangnál. A tudósunkat nem akarom korán zargatni. A barlangot csak megmutatom, de egyelőre még ne menjünk be. Figyelmeztetem, hogy elég nehéz oda feljutni, és óvatosnak kell lenni, mivel pár napja esett, és a barlangnál elég csúszósak a sziklák.
- Majd figyelünk.
Másnap korán keltek, és elindultak a néptelen utcákon a barlanghoz. A barlanghoz vezető út meredek és csúszós volt, ám Charlotte jól ismerte a terepet, és így megúszták komolyabb sérülések nélkül. Végül fenn voltak a barlangnál.
- Ha gondolja pihenjünk egy kicsit. Ráérünk, nem hajt a tatár.
- Menjünk.- szólt a férfi, s indult volna a barlangba, ám a lány elkapta a karját.
- Várjon! Megegyeztünk tegnap valamiben, nem?
- Igen. Akkor sétáljuk körbe.

Körbesétálták a barlangot. A barlang északi oldalán egy kis patakocska zuhogott le a mélybe. D megkérdezte a lányt:
- Miért akarta, hogy ne menjünk be a barlangba?
- Mert nem tudjuk a benn tartózkodó vámpírok számát, ahogy azt se, hogy ébren vannak-e vagy alszanak.
Egy óra múlva visszatértek a városba. D elcsodálkozott, hogy bár még csak reggel nyolc óra volt, mégis néptelenek az utcák. Mikor megkérdezte a lányt, az felnevetett.
- Bocssáson meg, de elfelejtettem mondani, hogy az itteniek a vámpírok szokásaihoz igazodtak.
A vadász szigorúan nézett a lányra, aki erre elkomolyodott, majd egyenesen belenézett a hideg, kék szempárba.
- Hát tudja, nem nagy ügy az egész. A város lakói annyira rettegnek ezektől az átkozott vérszopóktól, hogy átalakították az életüket az ő ritmusuk szerint. Ez azt jelenti, hogy nappal minden csendes, és éjszaka vannak fenn a lakók. Nem örülnének egy újabb halálesetnek.
- Ilyenkor az utcára is kimennek?
- Isten őrizz attól! Ha van egy csepp józan esze, nem teszi!
A férfi hidegen bólintott.
- És ha valami hivatalos ügye van?
- Azt nappal intézi. A boltok, a polgármesteri hivatal és más egyebek csak nappal vannak nyitva, alkonyatakor minden bezár.
- Értem. Nos, akkor meglátogatjuk a barátját?
- Hogy? Ja, persze, de elég korán van. Mit szólna inkább, ha reggeliznénk?
- Ha maga éhes, akkor menjünk.
- Éhen halok. De szerintem magának is ennie kéne, hisz tegnap csak nézte, ahogy vacsorázok.
- Nem vagyok éhes, higgye el.
- Jó, jó.
Hazamentek, majd tíz órakor vissza a városba.
- Reméljük a maga szakértője, nem húzza a lóbőrt.
- Majd meglátjuk. Amúgy a tudósnak Julian Ryder a becsületes neve, de itt mindenki csak Dokinak hívja. A szakterülete a közép- és dél-amerikai denevérek, köztük az igazi vámpírok, vagy kis vérszopó denevérek. Menjünk!

Rövidesen a város egyik eldugott kis utcájában lévő takaros kis háza előtt álltak. Charlotte rátenyerelt a kapucsengőre, s két perc múlva egy álmos hang szólt ki a kaputelefonon:
- Ki az?
- Szia, Doki! Charlotte vagyok! Eressz be!
Kattant a kapuzár, a lány belökte, s benn voltak a kertben. A ház itt is egy aprócska domb tetején állt, előtte hosszú lépcsősorral. Felkocogtak a lépcsőkön, s a ház teraszán találták magukat. A teraszon egy fekete-fehér színű kutya fogadta őket barátságos farkcsóválással.
- Szia, Luna!- mondta a lány, és megvakargatta az állat fejét.
A kutya megszaglászta D-t, majd a „jó emberek” közé sorolta. A mellettük lévő ajtó hirtelen kinyílt, és egy 180 cm magas, 28 éves, barna hajú és szemű férfi jött ki hozzájuk. Tekintete kialvatlanságról árulkodott, de látszott, hogy örül a látogatójának.
- Charlotte! Mi szél hozott?- kérdezte.
- Egy kis információért jöttünk, Doki. Amúgy, ismered az úriembert?- intett hátra D felé.
- Csak nem a barátod? Iason után, ha nem csal az emlékezetem, megesküdtél, hogy a férfitársadalom összes tagjával végeztél.
- Nem a barátom, hanem a munkatársam. A neve D, és a foglalkozása a vámpírvadászat.
- Örvendek.- nyújtott kezet a férfi, amit a vadász nem szorított meg.
Állt és nézte a másik férfit, mint aki megkövült.
- Kerüljetek beljebb!- szólt ismét Doki, bár kissé lelombozódott D viselkedése miatt.
A kis társaság a takaros nappaliba ment, ahol Julian hellyel kínálta a vendégeit, meg kérdezte, hogy megkínálhatja-e őket valamivel, amit mindketten visszautasítottak.
- Nos, akkor miről is szeretnél velem beszélni, Charlotte?
- A barlangból minden este kirepülő denevérekről.
- Érdekes jelenség mondhatom, főleg ezen az éghajlaton. Ugye bár az a gyanúd, hogy nem is igazi denevérek, hanem azok az aljas gyilkosok?
- Így van, és szeretném, ha mesélnél nekünk egy kicsit a vámpírok állati rokonairól, és jó lenne, ha behoznál egy példányt az igazi és az álcsaládok tagjaiból mutatóba.
- Persze. Egy kis türelmet, és jövök azonnal.
Azzal magára hagyta a vendégeit. Mikor magukra maradtak Charlotte D felé nézett, aki a szemben lévő fal egyik festményét nézte, mely egy denevért ábrázolt. Az állat orra olyan volt, mint egy disznónak, és a szájából kivillant borotvaéles metszőfogai. Szőre piszkosbarna volt.
- Az egy vérszopó denevér.- szólt.
D nem nézett rá, és nem is bólintott. Olyan volt, mint aki nem halotta volna a megjegyzést.
- Tulajdonképpen mi az ördögöt akarsz ezekkel a denevérekkel?
- Megpróbálok párhuzamokat vonni a denevérek, és az emberi vámpírok viselkedése és vadászmódszere között.
- Ezt nem értem.
- Figyeljen Doki előadására, és megérti.
Ekkor a fiatalember visszatért, kezén vastag kesztyű, markában két denevér. Leült, és elmagyarázta a vendégeinek, hogy miféle állatokat is tart a kezében.
- Kezdjük talán azzal, hogy sok denevér faj viseli magán a „vámpír” jelzőt. De ezek általában húsevő életmódot folytatnak. A balkezemben lévő kis állat is egy ál-vámpír, egy Phyllostomus hastatus, vagy Kardos vámpírdenevér. Dél-Amerikában honos faj, ragadozó életmódot folytat.
D nézte a sötétbarna színű kis állatkát, amelynek orrán egy kis bőrlebeny meredt az ég felé, s csúf, hosszú pofájából kivillantak hosszú, hegyes szemfogai.
- A jobb kezemben lévő viszont egy igazi vérszopó, egy Desmodus rotundus. Szintén Dél-Amerikában él, és egyedül ő táplálkozik vérrel a denevérek közül.
- Akár csak az emberi vámpírok.
- Valóban Charlotte.
- Hogyan vadásznak?- kérdezte D
- Ez a denevér nagytestű háziállatok vérén él. Általában lovat, szarvasmarhát, juhot, DE! az embert is megcsapolja! Áldozatait a levegőből keresi meg. Miután megtalálta, tőle néhány méterrel leszáll, és olyan testrészeket keres, ahol nem túl vastag a bőr, és erekben gazdag. Komoly rágófogazata nincs, hisz a vér könnyen emészthető, megrágni se kell. Az összes denevér közül neki van a legkevesebb foga, szám szerint 20. Ezekkel a borotvaéles metszőfogakkal lehámoz egy bőrdarabkát és a sebből szivárgó vért, felnyalogatja. Ez az aprócska állat cirka 15 perc alatt képes saját testsúlyát meghaladó mennyiségű vért elszopogatni! A nyáluk véralvadásgátló anyagot tartalmaz, és a maguk után hagyott látvány hát.. nem éppen mondható kellemesnek. A sebből még 17 órával a támadás után is szivároghat a vér. De ami még rosszabb, hogy a veszettség vírusát hordozzák magukban. Nagyon tanulékony kis állatok, éjszakáról-éjszakára mindig ugyanahhoz a jól bevált „donorhoz” térnek vissza.
- Hogyan képesek ennyi vért felvenni?
- Mindennek a titka a gyors anyagcsere, és a gyomor tágulékonysága. Mivel a vérben sok a víz, így a fölöslegtől úgy szabadulnak meg, hogy kivizelik.
- Honnan lehet tudni, hogy egy barlangban vámpírdenevérek élnek?

- Nos, a denevérek mindig a barlang leghátsó részén élnek, és az alattuk lévő köveken általában olyan foltokat lehet találni, amiknek a színe az alvadt vérre emlékeztet. No meg, hogy nehezen hozzáférhető helyre bújnak. Ezek a legbiztosabb jelek, hogy ezzel a fajjal van dolgunk.
- Egyéb információk, Doki?
- Azt hiszem, mindent elmondtam.
- Akkor rendben. Köszönünk mindent, nagyon hálásak vagyunk, és jövök neked eggyel. Valamelyik este gyere át, főzök valami finomat.
- Rendben, de ne szaladjatok, maradjatok még egy kicsit. Visszaviszem ezeket a fickókat, aztán beszélgethetünk még. Ja, amúgy elfelejtettem mondani, de a vemhes vérszopó nőstény megkölykezett az éjjel.
- Megnézhetem?
- Persze, de nem sokat fogsz a kölyökből látni. Mindössze egy nagy dudort az anyai szárnyak alatt. A nőstény nagyon dugdossa.
- Nem baj, nekem már az a dudor is elég, főleg, ha megmozdul. Így tudni fogom, hogy jól van. Jön, D? Nézzük meg Doki gyűjteményét.
Doki levezette a vendégeit a tágas pincébe, ahol forróság és bűz fogadta őket, no meg rengeteg denevér. Charlotte kettőt köhintett, s megrázta a fejét. D azonban csak nézte a nagyméretű üvegketrecekben lévő fajokat, akiknek Doki ügyesen utánozta a természetes élőhelyeiket. A férfi visszaengedte az állatokat, s vendégei mellé szegődött. A férfi elmagyarázta, hogy milyen denevéreket tart.
- Itt általában közép- és dél-amerikai denevérek vannak, de van néhány ázsiai fajom is.
- Milyen célból tartja őket?
- Nos, Mr. D, kutatási célból. Ilyen állatot nem mindenki tarthat, és állatkertekben sem lehet látni őket, mivel elég kényesek. Nekem azonban engedélyem van a tartásukra, és nem mindenki láthatja őket. Általában kollégák jönnek hozzám, meg diákok, akik denevérkutatók akarnak lenni.
- Ez szép dolog. Nem is munka lehetett befogni őket.
- Valóban nem. Nagyon kell ám vigyázni rájuk, mert kényesek. Főleg a vérszopók.
- Csak ez az egy faj táplálkozik vérrel?
- Nem. Még két, igen ritka vámpírdenevér él Dél-Amerikában. Sajna nekem csak ez az egy, igen elterjed faj áll a rendelkezésemre.
- Mennyi az az időtartam, amíg kihúzzák evés nélkül?
- Ha két napig nem jutnak friss vérhez, elpusztulnak. De mivel nagyon szociális állatok, kölcsönös „vérátömlesztést” kaphatnak egy olyan társuktól, akinek sikerült vadásznia. A vért az egyik állat úgy kérhet, hogy megnyalogatja a másik pofája, és az felöklendezi neki az éltető ”nedűt”.
- Charlotte-tal mi a helyzet? Ő is kutató akar lenni?
- Érdeklődik a szakma iránt, inkább így fejezném ki magam.